A spirituálisnak tekintett helyek többségének valamiképpen hozzánk, emberekhez van közük, ahhoz, amit csináltunk.
A Bodh Gaya-i híres Bódhi-fa fontos fa a buddhisták számára, de csak azért, mert ez az a fa, amely alatt Buddha megvilágosodott.
A keresztények számára fontosak lehetnek azok a helyek, ahol szenteknek látomásuk volt, vagy nagyszerű tetteket hajtottak végre, vagy ahol esetleg egy-egy szent ereklyéit őrzik.
Mindez érthető: a spiritualitás az emberi lélekről szól, és szükségünk van fizikai emlékeztetőkre, hogy mit ért el ez a lélek, vagy éppen hogy mit szenvedett el a múltban.
De mi van az olyan helyekkel, ahol senki nincs – vagy ahol nagyon kevés ember van -, és mégis spirituális módon reagálunk a közvetlen szépségükre?
Vannak ilyen helyek, és a reakció, amit kiváltanak belőlünk, mélységesen spirituális. Minden országban van legalább egy kicsiny hely, ahol emberi kéz nyoma nem látható, és ahol olyan világ tárulhat elénk, amelynek semmi köze az emberhez és az ő gyakorta ártalmas jelenlétéhez.
Botswanában sok ősi táj van, ahol csak nagyon kevés ember él, már ha egyáltalán. A Kalahári-medence közepe például ilyen — egy hatalmas, félsivatagos terület, ahol senki más nem él a busmanok apró csoportjain, ezeken a roppant ügyes embereken kívül, akik bizonyos fokig még mindig vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak.
A Makgadikgadi-lapály egy hatalmas, sok száz négyzetmérföldön elterülő síkság, ahol az égbolton, a fehér só borította földön, a pálmafákon és a gyér, szavannai füvön kívül mintha nem lenne semmi.
Miért olyan spirituális élmény megállni ez alatt az égbolt alatt? Üresség. Számos spirituális tradícióban szó esik az üresség ápolásáról, a lelki zavaroktól és az élettel járó bonyodalmaktól való megszabadulásról.
Tegyük üressé magunkat. Tegyük félre önmagunkat és az aggályainkat. Nehéz ezt megcselekedni, amikor körülöttünk körben dühödt emberi tevékenységet látunk. De itt, Afrikának ezeken az üres helyein magunk lehetünk.
Ezek a helyek olyanok, mint amilyen azelőtt lehetett a világ, hogy beborítottuk gépekkel és betonnal. Éjszaka pedig, amikor nem zavarnak ember alkotta fényforrások, az égbolt itt szinte fehér az egymásra torlódó csillagoktól. S ezt látván, az erre járóban felmerülhet: „milyen apró vagyok, milyen aprók vagyunk mindannyian; milyen tágas és csodálatos a világ.”