„Hiszek abban, hogy hat érzékszervvel született teremtmények vagyunk – vagyis van egy olyan intuitív tudatunk, amely a normális öt érzékszervi észleléssel nem magyarázható meg” – írja Anita Moorjani Sensitive Is the New Strong (Szenzitivitas – Az új erő) című könyvében, majd így folytatja:
„Ez a tudat olyan adottságokat foglalhat magában, mint a tisztánlátás (az öt érzékszerv által nem érzékelhető dolgok felismerése), a megérzés (jövőbeni események meglátása), és ilyen többek között az
empataság.
A körülmények hatására sokan elveszítik kapcsolatukat ezzel a velük született hatodik érzékkel. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy valamit már azelőtt tudtunk, mielőtt megtörtént volna, vagy tudtuk, hogy a láthatónál több történik egy helyzetben. Ezt hívják intuíciónak– tudni az igazságot.
Ez az empatikus képességek alapköve. De sokan közülünk elveszítik az intuitív képességeikhez való kapcsolódásukat. Mi, akik megőriztük hat érzékszervi adottságunkat, egy mély belső tudással érkezünk ebbe a világba, ismerjük az egymáshoz és az Univerzumhoz való kapcsolódásunkat, de ahogy növekszünk, környezetünk elbizonytalanít, és egyre kevésbé hiszünk az intuíciónknak, végül nem is törődünk vele, vagy elnyomjuk.
Éppen ezért sok empata nem is tudja, hogy van hatodik érzéke. Én biztos nem tudtam – de a halálközeli élményem beizzította, és rájöttem, hogy tényleg van, és mindig is létezett.
És bár teljesen elfelejtettem ezt az adottságomat, amikor visszatért, olyan ismerősnek tűnt. Azon csodálkoztam, hogy tudtam ennyi éven át nélküle élni.
Egy élmény is felszikráztathatta a hatodik érzékedet. Talán egy szükséghelyzet (valakinek vagy önmagadnak segítségre volt szüksége), egy trauma, de sokszor az ember csak felébred, és észreveszi, hogy visszatért a hatodik érzéke, vagy életében először megérzi a jelenlétét.
Születésünkkor erős intuitív kapcsolat köt össze körülöttünk mindennel és mindenkivel, de jelen korszakunk alig vesz tudomást a hatodik érzékről.
Ugyanakkor sokunkban nagyon erős ez a belső tudás, talán még az érzékelésnél, a hallásnál és a látásnál is erősebb.
Gondolj csak a csecsemőkre, akik azonnal, még mielőtt kinyitnák a szemüket, megérzik édesanyjuk jelenlétét; vagy a háziállatokra, akik jóval azelőtt észlelik gazdájuk érkezését, hogy az halló- vagy látótávolságon belülre kerülne.
Volt egy kutyám, Cosmo, aki minden egyes alkalommal, pontosan öt perccel az érkezésem előtt letelepedett az ajtó mellé. Bármit csinált, bárhol volt épp a házban, amikor öt percnyire voltam, fogta magát, és odaült az ajtóhoz.
Aki épp otthon volt, tudta, hogy öt perc múlva belépek. Az öt percet úgy kell érteni, hogy autóval öt perc, vagyis nagyjából egy mérföldnyire jártam, tehát kizárt volt, hogy szagot kapjon, meglásson vagy meghalljon.
Egy társasházban laktuk, és amikor a földszinten beléptem a lifbe, Cosmo vadul elkezdte csóválni a farkát otthonunk csukott ajtaja mögött állva. Remekül szórakoztunk Cosmo hihetetlenül éles intuícióját csodálva.
Kultúránk arra kondicionált minket, hogy az intuíciókat ne tartsuk valóságosnak, csak a képzeletünk egy részének, legfeljebb. Gyerekkorodban talán voltak képzeletbeli barátaid, akiket te nagyon is valóságosnak tartottál, de a családod kinevetett, és a képzelet szüleményeinek gondolták őket.
Előfordulhatott, hogy a szüleid rád szóltak, öleld meg valamelyik rokont vagy barátot, te viszont megérezted a nem kifejezetten jó szándékot, ezért hátraléptél, de a szüleid toltak tovább feléjük, mondván nem lehetsz ennyire félénk vagy neveletlen. Mit éreztél ekkor?
Ez bizony megtörtént velem, és gyakran szégyelltem magam, úgy éreztem, más vagyok, össze voltam zavarodva. Végül inkább eltemettem az esetet és az intuíciómat – szerintem ez a történet sokatok számára ismerős lehet.
Gyakran olvasok arról a követőimtől kapott levelekben, hogy miként kellett elfojtaniuk önmaguk ezen részét, mivel amikor hagyták kifejeződni, rájuk szóltak, hogy csak a képzeletük játszik velük; kinevették vagy bántották őket, amiért különbözőek; esetleg meg is büntették őket otthon vagy az iskolában – és hogy mennyire fájdalmas volt ez az elfojtás.
A hatodik érzékünk éppoly valós, mint a többi öt.
Gondoljuk ezt végig. Ha hiányozna az öt érzékszervünk közül az egyik, bizonyára észrevennénk. Képzeld csak el, ha a születésedtől fogva azt mondták volna, hogy tartsd csukva a szemed, és hogy veszélyes lenne kinyitni és körülnézni.
És bár valószínűleg csodás intuíciókat fejlesztenél ki a hiányzó látás kompenzálására – a belső látást –, nem lennél birtokában annak az adottságnak, hogy meglásd ennek a világnak a szépségeit úgy, ahogy az emberi szem érzékeli.
Vagyis sosem látnád a színeket, az eget vagy egy szivárványt. Nem látnád a folyókat vagy a hegyeket, a fákat, a csillagokat, a felhőket.
Tegyük fel, hogy gyerekkorodban néha-néha elfelejtetted lehunyva tartani a szemed, megpillantottad a világot, és elmesélted a felnőtteknek, hogy mit láttál. De ők elhessegettek: „Csak képzelődsz. Jobban teszed, ha csukva tartod a szemed, hogy boldogulj az életben!” Képzeld csak el, mennyire más lenne a világ! Minden találmány, minden technológia arra irányulna, hogy segítsenek nekünk látás nélkül boldogulni a világban.
Szóval megtanultad csukva tartani a szemed, mert szerettél volna beilleszkedni. Nem akartál csalódást okozni másoknak. Öt érzékszerves emberként nőttél fel, persze úgy, hogy az öt érzékelés – intuíció, hallás, szaglás, tapintás és ízlelés – között nem volt ott a látás.
Kijártad az iskolákat, ahol mindenkinek, a tanítóknak is csukva volt a szemük. Leérettségiztél, munkába álltál, elkezdted építeni a karrieredet, csukott szemmel.
Olyan környezetben éltél, amelyet világtalan emberek alkottak meg a többi világtalan számára; tehát az intuíció erős volt, de az emberek nem láttak. Vagyis láttak volna, ha hisznek a látásban, ha kinyitották volna a szemüket.
Most képzeld el, hogy egy nap, már felnőttként eszedbe jut, hogy gyerekként láttál! Emlékszel, hogy volt még egy érzékszerved, csak azt mondták rá, hogy képzelődsz. Halványan rémlik, milyen volt a külvilág, és szeretnél újra rátalálni erre az érzékre.
Sóvárogsz azután, hogy még többet láss belőle. Ezért elhatározod, hogy kísérletezgetsz, és újra ráhangolódsz arra a világra, amelyet gyerekkorodban fedeztél fel.
Kint vagy, játszol. A fű zöldebb, mint az emlékeidben. Látod is a patak csobogását, nemcsak hallod. Látod az út menti sziklákat és bokrokat, könynyen kikerülöd őket, nehogy eless.
Látod a távolságot, le tudod mérni, milyen messze van a hegy, pusztán mert látod! A helyet, ahol eddig a szaglás segítségével mondtad meg, milyen messze van az óceán, most látod is.
Látod, hogyan változik a víz színe a parttól távolabb vagy közelebb, hol ér össze a homok és a tenger, hogy milyen áttetsző – életre kel egy fogalom, amelyet korábban képtelen lettél volna megérteni.
Gondolj a tisztaságra! Gondolj arra, mennyire másképp tájékozódnál a világban ezzel az új érzékeléssel!
Most, hogy megtetted ezt a felfedezést, képzeld el, hogy körbejársz, és ezt mondod az embereknek: „Nyissátok ki a szemeteket! Olyan csodálatos! Van egy teljes hatodik érzékünk, amit gyerekkorunk óta elfojtunk. Pedig tényleg van! Ti is használhatjátok!
Nincs mitől félni, hisz csak szebbé és jobbá tesziaz életeteket.”Annyira izgatott vagy a felfedezéstől, hogy legszívesebben a háztetőről kürtölnéd világgá:
„Hé, srácok, ki tudjátok nyitni a szemeteket! Könnyebb lesz az életetek.”
De az emberek így szólnak:
„Nem, te sem nyithatod ki a szemedet. Tiszteletlenség lenne, és ellentétes mindazzal, amiben hinnünk kell.”
Azt mondják, hogy veszélyt jelentesz a technológiára, ami bevételt és munkahelyeket teremt. Az emberek ragaszkodnak hozzá, hogy csukd be a szemed újra. Te pedig azon tűnődsz: „Hogy tévedhetnének ennyien? Annyi tiszteletreméltó ember állítja, hogy tévedek. Bizonyára csak képzelődtem. Nem szabad kockáztatni!”
Nem szeretnéd kockáztatni, hogy a másságod miatt kiközösítenek. És persze ott van még az ismeretlentől való félelem. Mivel senki másnak nincs nyitva a szeme, nincsenek információd a nyitott szemmel élt élet buktatóiról, kockázatairól, már ha vannak ilyenek.
És ha te vagy az egyetlen, aki így érzékeli a világot, rád törhet a magány. Nem lesznek szavak. A nyelv esetében közös megegyezés dönti el, hogy mit jelent egy-egy hang, de ha mindenki csukva tartja a szemét, nem lesznek szavak azokra a látással érzékelhető jelenségekre.
Például nincs nevük a színskála árnyalatainak, ha senki nem látja őket.Előbb-utóbb rájössz, hogy a világot, melyben élsz, azok alkották, akik nem látnak, azoknak,akik nem látnak. Senki nem fog megérteni, hiszen olyanokat érzékelsz, amiket más nem, és szavak sincsenek tapasztalataid megnevezésére.
Felmerül benned, hogy csak képzelődsz, vagy hallucinálsz. Végül újra lehunyod a szemed, csak hogy beilleszkedj a világba. Számomra ez a képzeletbeli forgatókönyv tökéletesen megmagyarázza, miért küszködnek közülünk olyan sokan.
Hat érzékszervű teremtmények vagyunk, akiket arra kondicionáltak, hogy azt higgyék, öt érzékszervűek, és egy olyan világban élnek, amelyet olyanok hoztak létre, akik magukat is öt érzékszervű lénynek gondolják.
Persze az érzék, amelyet kikapcsoltunk, nem a látásunk, hanem az intuíciónk. Az intuíció ugyanolyan erős, mint a többi érzékszervünk, és ugyanolyan valóságos, mégis arra neveltek bennünket, hogy képzelődésnek tekintsük, ha felbukkan, és ne vegyünk róla tudomást.
Amikor megtagadjuk önmagunknak ezt a részét – érzékszerveink egyhatodát –, önmagunkat tagadjuk meg. Ez az oka annak, hogy az empaták és a nagyon érzékeny, intuitív emberek küzdenek ebben a világban.
Arra kényszerülnek, hogy megtagadják az egyik alapvető érzékszervüket, amely segít nekikeligazodni a világban, így végül elveszettnek és zavarodottnak érzik magukat.”
forrás: Anita Moorjani Sensitive Is the New Strong (Szenzitivitas – Az új erő) című könyve – Bioenergetic Kiadó, 2022
