Az ufológiában az eltérítés egy olyan eseményt jelöl, amikor távoli csillagokról érkezett földönkívüli lények embereket ragadnak el ágyukból, autójukból vagy egyéb helyekről, hogy aztán az űrhajóik fedélzetén megvizsgálják őket, és nem éppen humánus eszközökkel orvosi beavatkozásokat végezzenek rajtuk.
Az eltérítések okairól, céljairól, illetve a végrehajtóik kilétéről szinte azóta folyik a vita, hogy az eltérítések megkezdődtek a hatvanas évek elején. Létezik azonban több elmélet is, mely közül az egyik szerint az eltérítéseknek vajmi kevés köze van idegen lényekhez.
Az ufológia klasszikus hozzáállását a Budd Hopkins, Whitley Strieber, John Mack és a hasonló UFO-kutatók munkássága fémjelzi, akik gyakorlatilag meghatározták és keretek közé fogták az eltérítések kutatását. Az ő véleményük szerint, amelyet az UFO-hívők túlnyomó többsége elfogad, az eltérítéseket idegen lények hajtják végre.
Mindezekkel szemben a szkeptikus oldal tagad minden eltérítést, annak ellenére, hogy a szemtanúk száma milliós, ezerszám találhatunk fizikai bizonyítékokat az eltérítettek testén, illetve tucatnyi implantátumot fedeztek már fel és távolítottak el.
Szerintük az eltérítések mégis egyfajta lelki járványnak minősülnek, amelyet pontosan azok terjesztenek, akik beszélnek vagy írnak róla. Mondják mindezt azt elismerve, hogy például hiába jelennek meg könyvek a manókról vagy a szellemekről, az ilyen esetek szemtanúi és bizonyíthatóságuk jóval alulmaradnak az eltérítéseknél.
Valószínűleg mind az UFO-hívők, mind a szkeptikusok rossz úton járnak, ugyanis mindkét tábor alapvető feltételezése; hogy az eltérítések szorosan összefüggenek magával az UFO-jelenséggel.
A paraván-elmélet szerint ha létezik is köztük kapcsolat, akkor az csak annyi, hogy a földönkívüli lények jelenléte a Földön tökéletes álcázást jelent olyan titkos szervezeteknek, amelyek a saját céljaik érdekében hajtják végre azokat a nem túl etikus orvosi kísérleteket, amelyeket aztán mi eltérítésnek vélünk. Vagyis a kis szürke emberkék nem léteznek, csak maszkok, amelyek elfedik az igazságot, a valódi emberrablók arcát. És azokat nem a csillagokban kell keresnünk, hanem nagyon is a közelünkben… itt, a Földön.
A tudat manipulálása
Az amerikai titkosszolgálatokat hosszú és mély kapcsolat fűzi a tudatmanipulációs technológiákhoz, és az eredményeik látványosak, még akkor is, ha a közvélemény alig tud minderről valamit.
A CIA, a Haditengerészeti Felderítés, a. NASA és a Védelmi Minisztérium is foglalkozott és foglalkozik mind a mai napig ilyen jellegű kutatásokkal. Az MKULTRA, az ARTICHOKE vagy a PANDORA csak néhány azon projektek közül, amelyek nyilvánosságra kerültek.
Ezeknek a kísérleteknek a céljai az emlékezet törlése, a gyors-hipnózis, a poszthipnotikus parancsok, az agymosás, az agy elektromos stimulálása, illetve a mikrohullámok és rádióhullámok besugárzása az agyba voltak. Már a hatvanas évek elején elkészült egy apró szerkezet, egy implantátum, amely az agyba juttatva (elsősorban az orrjáraton keresztül) tökéletes magatartás-szabályzó és hallucinációgerjesztő eszköznek bizonyult.
A hatvanas évek közepén pedig ezeken a kicsiny szerkezeteken keresztül hipnotizálni tudták az egyént, rádióhullámokkal, bármilyen távolságból. A tudatmanipulációs kísérleteket végző szervezetek egyik legnagyobb problémája az ötvenes-hatvanas években az volt, hogy miként rejtsék el a kí-sérleti alanyokat, illetve mit tegyenek azokkal, akik beszélnek a velük végzett, nem éppen emberséges vizsgálatokról?
Ugyanerre az időre tehető az UFO-jelenség tömeges elterjedése is, vagyis hogy a földönkívüliek tucatszám jelentek meg és kezdték el az el-térítéseket, az állatcsonkításokat, a személyes kapcsolatfelvételeket és a kiválasztottak felkeresését.
Egy óvatos, de nem feltétlenül szkeptikus kutatóban óhatatlanul is felmerülhet a kérdés eme párhuzam láttán, hogy vajon a két jelenségnek nincs-e köze egymáshoz?
Mert egyesek azt állítják, hogy igenis van. A hipotézis, hogy az eltérítések mögött nem a földönkívülieket kell keresni, hanem a kormányzati tudatmanipulációs kísérleteket, nem váltott ki elismerést sem az UFO-kutatók között, sem a szkeptikusok körében. Az előbbiek szinte eretnekségnek bélyegezték az idegenek kizárását, míg az utóbbiak egy újabb eszement teóriának, a cseberből-vederbe tipikus példájának. De vajon lehet-e bizonyítani ezt az elméletet?
A hipnózist alkalmazó UFO-kutatók általában kiemelik, hogy az idegenek memóriablokkolást alkalmaznak, hogy az élmények elfojtva maradjanak, és ha felszínre is törnek, legyenek minél összezavaróbbak. Gyakran álcázzák magukat vagy űrhajóikat valamilyen földi jelenséggel, például amikor az eltérített arról beszél, hogy egy helikoptert látott, akkor ezek a kutatók azt mondják, az maga az UFO volt, csak hamis memóriát adtak a szemtanúnak.
Mi van azonban akkor, ha tényleg egy helikoptert látott az illető? Miért ne lehetne éppen az UFO-k vagy az idegen lények álarca mögé bújni?
A paraván-elmélet szerint az eltérítéseket valamely földi szervezet végzi a maga céljaira, majd tudatmanipulációs technikákkal azt sugalmazzák az áldozatnak, hogy ő valójában egy UFO-s eltérítés alanya volt.
A kísérletet végző orvosok így változnak kis szürke földönkívüliekké, a helikopterek UFO-kká, a titkos bázisok az űrhajók fedélzetévé, a fegyveres katonák pedig magas, szőke lényekké, akik csendben figyelnek a háttérből.
Több UFO-kutató tette már fel azt a kérdést, hogy vajon a földönkívüliek honnan tudnak anyanyelvi szinten beszélni egy adott nyelven, illetve tökéletesen megérteni a különböző társadalmi és kulturális hátterű emberek beszédét. A telepátia egy megoldás lehetne, ám az eltérítetteknek csak egy része számol be gondolatátviteles kommunikációról, a többség hagyományos társalgásról vall.
Ugyancsak számos kérdés merült fel azzal kapcsolatban is, hogy az idegenek űrhajóinak felszereltsége, illetve fizikai paramétereik is folyton változnak, mintha alig pár évtizeddel lennének előttünk.
A hatvanas-hetvenes években mindenütt monitorok voltak és bonyolult vezérlőpultok, ezeket követték a sík, folyadékkristályos kijelzők és az érintőkapcsolók, míg mára mindezek eltűntek és telepatikus irányításról beszélünk, holografikus navigációról és kristálykommunikációról. Egyes ufológusok megkérdőjelezték az idegenek genetikai és biológiai kutatásainak hatékonyságát, hiszen sok-sok éve folynak és még nem látni a végét.
Ezzel szemben például az emberi genetika szinte a nulláról eljutott az emberek klónozásáig. A legnagyobb problémát azonban mégsem ezek a kérdések jelentik, hanem azok a vallomások, amikor az eltérített arról számol be, hogy őt egy katonai támaszpontra vitték, ahol embereket látott, orvosokat és fegyveres katonákat, akik nagyon is emberi módon viselkedtek és beszéltek velük.
Mindezek a furcsaságok egy csapásra érthetővé és megmagyarázhatóvá válnak, ha elfogadjuk a paraván-elméletet. A földi kutatók az UFO-k és a földönkívüliek fedezéke mögé bújnak, és megpróbálják elhitetni az áldozatokkal, hogy ők valójában egy űrhajón voltak, ahol idegen lények kísérle-teztek velük. És az álcázás, ismerjük el, tökéletesen működik.
Vegyük például a már említett Hill-esetet. Vajon földönkívüliekkel találkozott a házaspár vagy emberekkel, akik mondjuk egy évtizeddel megelőz-ték a kor technikai fejlettségét? A házaspár elmondta, hogy az idegenek tökéletesen beszéltek angolul, még a szleng kifejezéseket is ismerték, de például nem értették a műfogsor mibenlétét.
Bettyn terhességi tesztet végeztek, a köldökén keresztül egy tűt szúrtak a hasába. Nem kétséges, ez a módszer akkoriban még alig volt alkal-mazott, később terjedt csak el, de mára szinte kiveszett az orvosi gyakorlatból, mert vannak sokkal humánusabb eljárások is.
Miként lehetséges, hogy egy földönkívüli szupercivilizáció ezt a módszert használja?
Ugyancsak Betty volt az, aki igen élénken emlékezett egy csillagtérképre, amit az űrhajó fedélzetén mutattak neki, miszerint az a foldönkívüliek navigációs térképe. Később azt feltételezték, a térkép a Zéta Reticuli rendszert mutatja, az idegenek szülőhazáját.
Igen ám, de a Zéta Reticuli, mint az később kiderült, kettős csillagrendszer és nem egyedülálló, ahogy azt a hatvanas években gondolták. Lehetséges lenne, hogy az idegenek tévesen ábrázolták saját csillagrendszerüket?
1965-ben, Angliában történt egy igen figyelemre méltó eset. Egy asszony, akinek a férje a brit titkosszolgálatnál dolgozott, különös élményen ment keresztül. Egyik este a férje azt mondta neki, meglepetésben lesz része, és autóba ültek.
A nő nem nagyon emlékezett, merre mennek és miért, de hamarosan egy helyiségben találta magát, ahol emberek vették körül. Mielőtt elvesztette az eszméletét, hallotta, hogy az egyik alak azt mondja: „Majd azt fogják hinni, hogy az UFO-k voltak.”
Az asszony csak 1978-ban emlékezett vissza minderre, természetesen az apróbb részleteket elfelejtve. Még szerencse, hogy a brit UFO-kutatók lelkiismeretesen utánajártak a dolognak és kiderítették, hogy az esetnek nincs köze a földönkívüliekhez.
Valóban nem könnyű eldönteni, kinek van igaza az eltérítésekkel kapcsolatban. A rendelkezésre álló kevés bizonyíték alapján és a szubjektív kutatási módszereknek köszönhetően a földönkívüliek érintettsége az eltérítésekben meglehetősen gyenge lábakon áll.
A paraván-elmélet egy olyan alternatíva, amely megpróbálja a Földön megkeresni a magyarázatot, és a jelenséget hozzákapcsolni egy dokumentálható és objektív kutatás tárgyává tehető dologhoz, még akkor is, ha az sokkal felkavaróbb igazságot rejt, mint a csillagokból érkezett orvosok tevékenysége.
