2016 elején egy Peter Wohlleben nevű német erdész kalauzolta a New York Times újságíróját az általa gondozott erdőben. Némi csendes séta után Wohlleben megtalálta, amit keresett: két, egymáshoz közel növő, hatalmas bükkfát.

„Ezek a fák barátok”

– mondta az újságírónak, és a fák koronájára mutatva elmagyarázta, hogy a két bükk nem növeszt egymás felé vaskos ágakat, nehogy elvegyék egymástól a fényt, és hogy az ilyen fabarátságok gyakran olyan erősek, hogy ha az egyik fát kivágják, a másik is hamar elpusztul.

A New York Times munkatársa azért kereste meg Wohllebent, mert az erdész 2015-ben írt egy könyvet, ami hónapokig vezette a német sikerlistákat, majd több nyelvre lefordítva, bevette a nemzetközi könyvpiacot is. A könyv arról szól, amihez Wohlleben a legjobban ért, és aminek megismerésére az életét tette fel:

a fákról és az erdőről.

A 21. század elejére az emberiség több mint fele városlakó lett, a városlakók többsége pedig egyre távolabb kerül a természettől: számítógépek monitorjai előtt ülve vágyakozunk a szabadba. Éppen ezért egyre jobban teljesítenek a könyvpiacon a természetről szóló könyvek, amilyen Wohlleben A fák titkos élete című kötete is.

A német erdész fő állítása pedig önmagában is megkapó: azt mondja, a fák beszélgetnek egymással az erdők alatt húzódó, gyökerekből és gombafonalakból álló hálózaton keresztül. De a fák antropomorfizálása nem áll meg itt,  Wohlleben szerint a fák szülőként törődnek az utódaikkal, barátságokat, szövetségeket kötnek, harcolnak a számukra nem kívánatos fajokkal szemben, fájdalmat éreznek, tanulnak és tudnak számolni is.

A vicc az, hogy amit az erdész leír, annak valóban van tudományos alapja, és a kutatási eredményeket alátámasztják Wohlleben saját megfigyelései is. Az a néhány biológus, aki kritizálta a könyvet, csak azt hozta fel, hogy az író túlságosan az emberhez és állatokhoz hasonló élőlényekként írja le a fákat. Mert az erdők alatti, gyökerekből és gombafonalakból álló erdei interneten valóban jelzéseket küldenek egymásnak a fák, csak míg az erdész ezt beszélgetésnek nevezi, az utód tápanyaggal való ellátását pedig szülői gondoskodásnak, a biológusok nem mennek ennyire messzire.

Abban azonban Wohllebennek mindenképp igaza van, hogy az egyszerű olvasóhoz az ő szóhasználata jelenti a kulcsot: a The Hidden Life of Trees sokkal szórakoztatóbb és érthetőbb olvasmány, mint akár egy gimnáziumi biológiatankönyv, még ha mindkettő a fákról is szól.

A fák viselkedésének bemutatása és már-már megszemélyesítésbe hajló leírásuk követhetőbbé teszi a fajták közötti különbségtételt is, Wohlleben világában a mindig összetartó bükkök a jégkorszak óta bevették szinte egész Európát, és mindenhol, ahová csak eljutnak, kíméletlenül leszámolnak más fafajtákkal. A bükk stratégiájának kulcsa, hogy nagyon-nagyon kevés fényt enged maga alá. Ez két dolgot jelent:

• a bükk alatt csak a legkisebb fényigényű növények élnek meg, és
• a fiatal bükkök egészen jól elvannak más, több fényt áteresztő fák koronái alatt is.

Ha pedig a fiatal bükk elérkezettnek látja az időt, rákapcsol és túlnövi a fát, ami alatt nőtt, majd a koronájával megfosztja az életet adó fénytől.

De persze a bükköknek is megvan a gyenge pontjuk: nagyon szociálisak és csak erdőben, a fajtársaik közt érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben a tölgyek jobban elvannak kisebb csoportokban vagy akár egyedül is.

A tölgyeknél sokkal jobban kedvelik az egyedüllétet a fűzfák és a nyárfák, amik kifejezetten arra játszanak, hogy a magjuk minél messzebbre jusson az anyafától. Ezek a fák az erdő védelme nélkül is képesek a túlélésre, ez teszi őket úttörőkké az erdők természetes terjeszkedésében. Egy bükkfa például nagy gondban lenne, ha csak úgy, valami füves pusztán kellene kinőnie, de nyárfák alatt akár lehet is esélye.

Wohlleben bemutatja azt is, hogyan gondoskodnak a fák az utódaikról. Azt írja, hogy egy fiatal fa semmi mást sem szeretne annyira, mint turbófokozatban fotoszintetizálni, és folyamatosan növekedni. Ezt azonban nem teheti meg, amíg az anyja föléje tornyosul. Ezekben a korai évtizedekben az öreg fa a föld alatti hálózaton keresztül látja el táplálékkal az utódait, amik így olyan szilárd és tartós törzset növesztenek, mintha akadály nélkül jutna hozzájuk a napfény. Az erdőben a fiatalok esélye csak akkor jön el, ha akár 400-500 éves anyjuk annyira megöregszik, hogy már nem tudja tartani a koronáját, és ledől. Ekkor a ledőlés után életben maradt fiatalokra is jut napfény, akik végre elkezdhetnek növekedni.

A könyv szerint a mai erdőgazdálkodással éppen az a probléma, hogy figyelmen kívül hagyja, milyen is egy igazi erdő. Manapság a telepített erdők szinte minden esetben egyetlen fajta fából állnak, ez pedig általában rontja az erdő ellenálló-képességét. Az, hogy a fákat egymástól távolra telepítik, gátolja, hogy kapcsolatba léphessenek egymással, holott erre több fafajnak is bizonyítottan igénye van, a fő probléma pedig az, hogy a fakereskedők nem hagyják megöregedni az erdőket.

Mivel a telepített erdők fái növekedéskor nem kapnak árnyékot, nagyon gyorsan nőnek, de a törzsük nem lesz eléggé ellenálló. Nem véletlen, hogy a komoly viharkárok szinte mindig telepített erdőkben keletkeznek. Ráadásul a telepített erdők fáit maximum 80 éves korukban már kivágják.

Emberi években számolva ez érthető is, hiszen 80 év már szép kor egy embernek. A fák azonban sokkal lassabban élik az életüket, és megfelelő körülmények között, erdőben egy bükk például 400-500 évig is elélhet. A 80 éves kor Wohlleben szerint a fáknál még gyerekkor, nem véletlen, hogy egy évszázadok óta érintetlen erdőben egy 80 éves fa gyakran alig magasabb 2-3 méternél. A telepített erdők 80 éves fái ehhez képest viszont már kitermelhető szálfák. Wohlleben éppen ezért hasonlítja ezeket a fákat a húsukért tenyésztett állatokhoz.

A mesterségesen telepített, fiatalabb erdőkben gyakran a fák sem érzik magukat túl jól, és kényelmetlenségüket jelzik is egymásnak. A könyvben is idézett kutatások szerint pedig lehetséges, hogy az ember is érzi ezt: minél öregebb és minél egészségesebb egy erdő, annál jobb benne az emberek közérzete, és annál nyugodtabbak a túrázók: a pulzusuk kiegyenlítődik, a vérnyomásuk lecsökken.

Wohlleben szerint az erdők tanulmányozása az egész mezőgazdaságnak hasznos lehet, az pedig egészen biztos, hogy Európában több lehetőséget kellene hagynunk a telepített erdőknek is, hogy megöregedjenek. Egy öreg erdő nem feltétlenül jelent kevesebb faanyagot sem, ha a fák jól érzik magukat, jobban nőnek, akár 200-300 éves korukban is, így a fára hajtó erdészetek is jobban járhatnának.

Még azzal sem rontottunk el semmit, hogy Európa szinte összes több száz éve érintetlen erdőségét már kivágtuk, hiszen öreg erdő akár egy néhány évtizede telepített erdőből is lehet, a fákat egyszerűen csak békén kell hagyni, a természet végezni fogja a dolgát, csak nagyon-nagyon lassan. A fák ráadásul nagyon jól alkalmazkodnak, sőt még tanulni is képesek: ha például egy fának egész életében sok víz áll rendelkezésére, és dőzsöl, de egy aszályos nyáron hirtelen elfogy a víz, a fa ezt meg fogja jegyezni, és később minden évben sokkal takarékosabb lesz a vízzel, mint korábban.

A The Hidden Life of Trees elolvasása után az ember úgy érzi, fontos dolgokat tudott meg a körülötte lévő világról, és minden fejezet újabb mindennapi jelenséget tesz érthetővé a biológia iránt amúgy nem érdeklődő olvasó számára. Wohlleben nem azt akarja, hogy az emberek hagyják békén a fákat, az erdész szerint az emberi civilizáció alapja, hogy más élőlényeket használunk a túlélésünk és fejlődésünk érdekében, és ezzel semmi baj nincsen. Az viszont elvárható, hogy minél többet tudjunk ezekről az élőlényekről, minél tisztességesebben bánjunk velük, és hogy ne pazaroljuk a tőlük kapott erőforrásokat.

Vagy ahogy az erdész-író az interjúiban rámutat:

meg kell értenünk, hogy annak ellenére, amit az elmúlt évtizedekben tanultunk, a természet nem valamiféle személytelen gép.