írta: Drunvalo Melchizedek, ezoterikus kutató
Így kezdtem a tanítást
Majdnem 20 éve már, hogy arra kértek a vezetőim, hogy adjam tovább mindazt, amit tanítottak nekem az azt megelőző 12 év során.
Nem is gondoltam a 12 év tanulással töltött év alatt, hogy egyszer majd erre fognak kérni. Így a felkérés a meglepetés erejével hatott.
Sőt, sokkoló erejű volt. Olyannyira, hogy az elején nemet mondtam rá. Nem akartam az életemet a nagyközönség elé tárni. Csak magamra gondoltam.
Aztán a következő, nagyjából 2 hétben, a vezetőim elmagyarázták a Spiritualitás Törvényének azon részét, ami azt mondja, hogy ha spirituális ajándékot kapunk, azt nem tarthatjuk meg magunknak.
Meg kell osztanunk másokkal is. Miután megláttam a tanításaikban rejlő igazságot, vonakodva ugyan, de beleegyeztem, hogy továbbadom a tanultakat.
Amint nekiláttam, hogy előkészítsek egy kurzust a felemelkedést célzó Mer-Ka-Ba meditációról és a Szakrális Geometriáról – azon szakrális alakzatokról és arányokról, amik magát a Teremtést hozzák létre, azt amiben élünk – beleütköztem egy teljesen általános és mindennapi problémába. Kérjek pénzt a spirituális tudásért vagy adjam tovább ingyen? Ez egy olyan kérdés volt, amin előtte még sohasem gondolkodtam el. Nem tudtam, mit tegyek.
Különböző spirituális tradíciók
Az első gondolatom az volt — mivel felcseperedve katolikus iskolákba jártam -, hogy a tanítottakat ingyen kell átadnom. Sok keresztény úgy gondolja, hogy mivel Jézus ingyen tanította az embereket, így kellene tenniük napjaink spirituális tanítóinak is.
Azonban az elmúlt 12 év során, a vezetőim több helyre is elküldtek engem szerte a világban, hogy különféle forrásokból tudjak tanulni, és azok a spirituális vezetők és tradíciók akikkel és amikkel találkoztam, különböző módon álltak hozzá a spirituális tudás továbbadásáért kért anyagi ellenszolgáltatáshoz.
Példának okáért, a tizenkét évből jó néhányat szufiként töltöttem el és a szufi hagyomány teljes ellentettje a keresztény tradíciónak. A szufik arra tanítottak, hogy spirituális tudást soha ne ajándékozzak csak úgy el.
Azok a szufi tanárok, akiktől tanultam, úgy tartották, hogy igenis kell hogy legyen ellenszolgáltatás. Itt nem feltétlenül pénzbeni juttatásról van szó, de kell hogy valamiféle ellenszolgáltatás legyen, mert különben a diák nem fog órára járni. Elkezdtem elmélkedni e két ellentétes póluson, hogy megtaláljam a helyes utat.
Mit tenne Jézus?
Aztán Jézus jutott eszembe. Ha most élne, ugyanúgy hirdetné az igét mint 2000 évvel ezelőtt? És azonnal láttam a választ, hogy nem. Kezdésnek csak annyit, hogy manapság ezrek vagy akár csak néhány száz ember csoportosulása nagyvárosokban törvényellenes.
Ha ezzel próbálkozna, Jézust azon nyomban letartóztatnák és megbüntetnék. És ha nem hagyna fel ezzel, börtönbe zárnák. Ahhoz, hogy legálisan nagy tömegeket gyűjtsön össze, menedzsereket kéne felvennie, akik intéznék a gyülekezési joggal kapcsolatos engedélyeket, az esemény helyszínéül szolgáló helyszínek bérleti szerződéseit, ami nagyon költséges.
Ha más országokba is el akarna látogatni, útlevélre és repülőjegyre volna szüksége. Más szavakkal, ha Jézus tanítói tevékenységét 21. századi törvények szerint végezné, ő is szembesülne ugyanazzal a „pénz” kérdéssel, amivel napjaink spirituális vezetői szembesülnek. Így aztán egyszerű és gyakorlatias okokból, a spirituális tanítóknak igenis kell kérniük bizonyos összeget vagy kell találniuk valakit, aki fizeti a felmerülő költségeket.
Bárhogy is legyen, a költségek az élet részei. Az első „valóság”, amivel szembesülnöm kellett, az a tagadhatatlan tény volt, hogy ha egy tető alatt akarok összehozni egy száz főből álló tömeget, akkor fizetnem kell a helyért. Semmi pénzem nem volt, így hogy tudtam volna kifizetni a hely bérleti díját?
A fájdalmas felismerés az volt, hogy valamit fel kell hogy számoljak, máskülönben el sem fogom tudni kezdeni a tanítást.
Minél jobban tudatára ébredtem, hogy mennyibe kerül összehozni egy szemináriumot – telefonköltségek, postai díjak, elektronikai és audio-vizuális berendezések, kihangosító rendszerek, repülőjegyek a különböző helyszínekre, és így tovább -, annál világosabb lett, hogy a tanítás pénzbe kerül, akár tetszik, akár nem.
Ezen felül pedig, ha egy spirituális tanító az egész életét a tudás átadásának akarja szentelni – ahogy én is felkérést kaptam erre – még elegendő anyagi forrás kell hogy maradjon arra, hogy az ember a legalapvetőbb szükségleteit kielégíthesse – lakásbérlet, étel, stb.
Mindezen elveket megfontolás tárgyává tettem és arra a felismerésre jutottam, hogy a szufik által említett ellenszolgáltatás igenis jogos.
Vannak olyan spirituális szervezetek is, amelyek azt várják tőlünk, hogy minden anyagi javunkat adjuk át nekik még mielőtt tanítani kezdenének és olyanok is, melyek olyan magas összeget kérnek a tanításért cserébe, amit csak néhányan képesek megfizetni.
Az egyik — a nevét nem adom meg – arra kérte a tanulókat, hogy több mint 100 000 dollárt fizessenek be az információért cserébe. Ezek teljesen szélsőséges példák, és hitem szerint egytől egyig tévúton járnak. Becstelenség, amit tesznek.
Ingyen átadás
Aztán amikor elkezdtem a tulajdonképpeni tanítást, rájöttem, hogy bármilyen árat is határozok meg egy kurzus vagy tanfolyam kapcsán, az így is túl sok lesz egyesek számára. Vannak olyan szegénységben élők – leginkább a külföldről beszélek (USA-n kívül – a ford.) -, akik számára még a legjutányosabb ár is túl magas.
Az első megoldás, amit erre a problémára találtam az volt, hogy ingyen előadásokat tartottam azoknak, akik azt nem tudnák megfizetni. És ez volt az a pont, amikor közvetlenül kezdtem megtapasztalni a szufi felfogás igazságtartalmát, hogy sohase adjak át tudást ellenszolgáltatás nélkül. Igazából soha nem értettem, hogy a szufik miért hittek ebben, de a válasz épp a szemem előtt bontakozott ki.
Egyik előadás követte a másikat és én ingyen oktattam azokat, akik azt állították, hogy másként nem tudnának részt venni. És az volt a tapasztalatom, hogy pont ezek az emberek – akik ingyen vehettek részt az órákon – voltak azok, akik soha nem fogták fel a tanítások lényegét.
Még azt is megfigyeltem, hogy ha valaki kifizette az előadás díját egy másik személy helyett, ugyanez volt a helyzet. Az „ingyenes” tanulók voltak azok, akik általában későn érkeztek és leléptek az előadás felénél. Ők voltak, akik elaludtak óra közben vagy végig beszélgettek alatta.
És ami még fontosabb, ők voltak azok, akik nem gyakorolták a meditációt, miután véget ért a kurzus. A szufi okfejtés, hogy miért nem adunk át tudást ellenszolgáltatás nélkül, a napnál is világosabb volt.
Igazságos csere
Tehát mi volt a megoldás? Úgy döntöttem, hogy az ellenszolgáltatás a legfontosabb. Ha a tanulók ingyen kapják meg a tudást, az nem jelent majd nekik semmit, persze az ellenszolgáltatás nem kell hogy pénz alapú legyen. Pénz helyett, időt és energiát adhattak cserébe.
Ily módon ösztönözték magukat a tanulásra és így vált jelentőségteljessé az átadott tananyag. Így azt mondtam azoknak, akik nem tudtak fizetni, hogy szabadidejükben végezzenek önkéntes szolgálatot valamelyik nagy jótékonysági szervezetnél, mint pl. a Vöröskereszt — elegendő időt (tíz dolláros óradíjat alapul véve), hogy ki tudják fizetni az oktatást – és akkor járhatnak ingyen az előadásra. Egy igazoló levelet kértem a jótékonysági szervezettől, hogy lássam megvan-e az adott óraszám. A mai napig ezt teszem.
És ami igazán érdekes az az, hogy minden 50 emberből csupán egy az, aki valóban él is az ajánlatommal! Habár munkanélküliek és az idejükből kitelne, mégis az derül ki, hogy szinte mindenki, aki ingyen akar részt venni a tanfolyamon, azt nem mély spirituális vágytól vezérelve tenné, hanem hogy „valamit kapjon semmiért cserébe”.
Hogyan hat a hit az eredményre
A spirituális tanításért cserébe adott fizetség matematikai műveletének a másik oldala az, hogy amit a pénzzel kapcsolatosan igaznak vélünk, olyan lesz a végeredmény. Amikor először elkezdtem tanítani, úgy döntöttem, hogy 222 dollár 3 napra méltányos ár. Alig tudtam kifizetni belőle az összes felmerülő költséget, de ez az összeg tűnt számomra méltányosnak. Azonban a titkárnőm, aki szervezte a tanfolyamokat és beszélt is személyesen a potenciális jelentkezőkkel úgy gondolta, hogy az összeg felháborítóan magas.
Bár láthatta a könyvelés alapján, hogy így is veszítünk rajta, mégis úgy gondolta, hogy a tanfolyam túl drága. Így minden alkalommal, amikor valaki regisztrált a tanfolyamra, az ő gondolatai átültetődtek a jelentkező elméjébe. Elkerülhetetlen volt, hogy részletfizetési megoldást kérjenek. A végén több száz ember törlesztette apránként az összeget, ami lassan a csőd felé sodort minket.
Aztán a titkárnőm egy másik államba költözött és felvettem helyette egy nőt, aki teljesen az ellenkezőjét gondolta annak, amit az elődje. Úgy vélte, hogy túl keveset kérek. Rábeszélt, hogy emeljem meg az összeget 333 dollárra. És mivel hitt abban, hogy az összeg reális, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett, egyetlen ember sem tartott igényt részletfizetésre. Egy sem!
A történet világosan rámutat arra, miképpen befolyásoljuk a végeredményt azzal, hogy mit hiszünk – még a pénzügyekben is (mellesleg, ez hasonlóan igaz egy gyógyítói praxis esetében is – nem csak a tanítói munkára).
A pénzügyi siker fontos
Most, hogy közel húsz év tapasztalat áll mögöttem a spirituális tanítás javadalmazása témakörben, mindennél jobban hiszem, igenis kell, hogy legyen ellenszolgáltatás. Méltányos kell, hogy legyen, de az, hogy semmit nem kérünk a spirituális tanításért cserébe nem működik, sem a tanár, sem a diák számára.
És az, hogy személyesen mit gondolunk a pénzről, nagyban befolyásolja majd az eredményt. A pénzzel kapcsolatos hiedelmeink végül meghatározzák majd, hogy sikeresek leszünk-e pénzügyileg vagy sem. Az anyagi siker viszont fontos, mert amíg ezt nem valósítjuk meg, a képességeink le lesznek korlátozva és nem tudjuk átadni másoknak azt a spirituális tudást amit Istentől kaptunk.
Szeretetben és szolgálatban
Drunvalo
Forrás: eletaszivekben.hu
