Bahia Blanca — Buenos Aires Provincia, Argentína, 1973.
Dionisio Llanca 1948-ban született, 1973-ban teherautó sofőrként dolgozott. A fiatalember tizenkétgyerekes családból származik, apja vasutas volt Ingeniero Jacobacci helységben, Rio Negro Provinciában.
Llanca egyik karján két, nyíllal átlőtt szív, a bal karján pedig egy kék színű tetoválás díszlett, kötelező katonai szolgálatának helye és ideje: Batallon Logistico de Montana 6. 1969-1970. Legényemberként szüleinél lakott, munkaadója a Transporte Comercial Automotor de Rio Negro vállalat volt.
Tervei között szerepelt, hogy egy házat vegyen édesanyjának és állást is akart változtatni, mert több mindenhez értett. Keveset aludt, elég volt neki négy vagy öt óra, ritkán emlékezett álmaira.
Egy szombat este, október 27-én a nagybátyjával vacsorázott Bahia Blancában úgy este tíz körül, de előtte aludt egy pár órát, mert éjfélkor egy építőanyag-szállítmánnyal el kellett indulnia a Santa Crúz Provinciában lévő Rio Gallegosba. Akkoriban már tizenkét éve vezetett. Indulás előtt észrevette, hogy a teherautó jobb hátsó kereke kissé leeresztett, de azt gondolta, majd útközben kicseréli.
Már egy ideje úton volt, amikor az autó elkezdett rázkódni, mert a kerék kilyukadt. Dionisio Llanca megbánta, hogy nem cserélte ki a kereket indulás előtt. Az igen hideg éjszakában le kellett állnia egy sötét, kietlen helyen, a hármas országút szélén. Háromnegyed egy volt. Várt egy fél órát, hátha jön arra egy autó, aminek vezetője segíthet neki.
„Kikészítettem a szerszámokat, hogy nekilássak a kerékcserének — mesélte. Az országúton nem volt forgalom. Egyszerre csak sárga, vakító fény vett körül. Furcsának találtam, de azt hittem, hogy egy kocsi fényszórói, és folytattam munkámat. Háttal voltam a fénynek. Eltelt pár perc. A fény már nem volt sárga, hanem zöldeskék színű és bevilágította az egész tájat. Megkíséreltem felállni, de nem volt erőm hozzá. Valami furcsa levertséget éreztem, a lábam nem engedelmeskedett.”
„Annak ellenére, hogy erőtlen voltam, mégis hátrafordultam. Az út túloldali fasoránál láttam egy nagy szerkezetet, amelynek tányér alakja volt, és körülbelül olyan hét méterre lebegett a föld felett. A hátam mögött három személy állt és engem néztek. Újra fel akartam állni, de nem tudtam. Teljesen elernyedtem, még beszélni sem voltam képes. A három személy — két férfi és köztük egy nő — még mindig szótlanul néztek engem. A férfiak szőkék voltak, hajukat simán hátra fésülték, a nő hosszú szőke haja pedig a háta közepéig ért. Egyforma magasak voltak, úgy egy méter hetven vagy hetvenöt centisek. Testhezálló, ólomszínű öltözéket viseltek, háromnegyedes szárú narancssárga csizma volt rajtuk és ugyanolyan színű kesztyű, amely fél karhosszig ért.”
„Az arcuk olyan volt, mint a mienk: magas homlok, szemük ferde, mint a japánoké, kissé dülledt. Azt, amit egymás között beszéltek, nem értettem. A nyelvnek nem voltak magánhangzói, úgy hangzott, mint egy rosszul beállított rádióállomás hangja nyikorgással és zümmögéssel keverve. Az egyik férfi megragadta a dzsekim gallérját és felemelt, de nem erőszakosan.”
„Beszélni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Amíg az egyik engem tartott. a másik férfi egy készüléket helyezett el a bal kezem mutatóujjának tövében. Ez a műszer úgy nézett ki, mint egy elemes borotva, és volt rajta egy mélyedés. Ez a művelet pár percig tartott. Nem éreztem fájdalmat, de pár csepp vér maradt a szúrás helyén. Azt hiszem elájultam, mert többre nem emlékszem.”
A feleszmélés
Dionisio Llanca egy meghatározatlan időpontban ébredt fel. Amikor kinyitotta szemét, a földön feküdt néhány vasúti vagon mellett, Bahia Blanca várostól kilenc kilométerre, hatszáz méterre attól a helytől, ahol a teherautója maradt. Összevissza kódorgott minden cél nélkül. Nem emlékezett semmire, se a nevére, sem a címére. Szédült és fázott. Az országút felé tartott, mert ott fényket látott.
Október 30-án egy kórházi ágyban találta magát, ruhája az ágy végén volt gondosan összehajtva. Abban a pillanatban visszanyerte emlékezetét. Szeretett volna cigarettára gyújtani és megtudni, hogy hány óra van. Akkor fedezte fel, hogy hiányzik az órája és a fémből való cigarettatárcája, de a nadrágja zsebében lévő pénze, 150 ezer peso, megvolt. Nagyon aggódott, hogy mi lett a teherautóval, ez jobban érdekelte, mint a különleges lények és az UFO.
Azt válaszolták neki, hogy a rendőrség megtalálta a járművet ott, ahol a kereket akarta kicserélni, tizennyolc kilométerre Bahia Blanca város központjától. Megvoltak a szerszámok és a jó kerék is. A helybeli dr. Ricardo Smimoff törvényszéki orvos és traumatológus a következőket mondta:
„1973. október 28-án reggel fél kilenckor telefonált nekem a Hospital Espanolból Altaparra doktornő, hogy van egy furcsa betege. Negyed tizenegykor érkeztem meg a kórházba. A nevezett páciens egy 25-26 körüli férfi volt. Altaparra doktornő elmesélte, hogy egy szomszéd találta meg. Úgy kóborolt a városban, mint egy automata és mindenkitől azt kérdezte, hogy hol van a rendőrség. Ez a személy teljes amnéziában szenvedett, nem emlékezett semmire a múltjából, folyton sírt és tudni akarta, hogy milyen városban van?”
„Eleinte azt hittem, elütötte egy autó. Megvizsgáltam, de látszólag nem volt a testén semmi sérülés, de amint a homloka felé emeltem kezemet, anélkül, hogy megérintettem volna, hirtelen hátravetette a fejét, mintha attól félne, hogy bántalmazzák, pedig nem volt ezen a részen sem seb, sem vérömleny vagy égés nyoma. Úgy diagnosztizáltam, hogy a páciens furcsa fájdalmat érez a fali halántéklebeny részen. Ezt jelentettem a rendőrségnek, mert gondoltam, hogy esetleg szökött rab is lehet, vagy baleset áldozata.”
„Beszállíttattam a Hospital Municipalba további kivizsgálásra, mert lehetségesnek tartottam, hogy az amnézia egy ütés következménye, de milyen ütés az, ami nem hagy semmi nyomot? Ez az UFO dolog olyan, hogy lehet hinni benne meg nem is. Én nem hiszek ebben, de Dionisio Llanca esete — elismerem — nagyon különös…”
Dr. Eduardo Mata pszichiáter, akinek nagy gyakorlata van az UFO-szemtanúk megvizsgálásában, közölte, hogy „Dionisio Llanca diagnózisa lehetne Korsakov-szindróma is, ez teljes elmezavart, képzelgést és állandó amnéziát jelent, amihez ideggyulladás is társulhat. Azt hiszem azonban, ez Dionisio Llancára nem alkalmazható, mert nagyon egyszerű, szinte naiv ember, csak a mindennapi dolgok érdeklik, a munkája, a teherautó, ezek sokkal inkább foglalkoztatják, mint a rettenetes dolog, ami vele történt. Az viszont tény, hogy nem tudja elfelejteni az esetet, már pár napja nem eszik, nem tud aludni, és véglegesen foglalkozást akar változtatni. Soha többet nem akar odamenni a hármas országútra, ahol az UFO-t látta, mivel azt hallotta, hogy oda járnak a lények, ugyanis a magasfeszültségű áramvezetékből energiát gyűjtenek szerkezeteik számára és ijesztgetik az embereket.”
1973. november elején Dionisio Lanca átélte élete legkeservesebb kálváriáját. A tévé és egyéb hírközlő szervek tiszteletére belekényszerítették egy kék öltőnybe, nyakkendősen izzadta végig a katonai kihallgatásokat, orvosi és hazugságvizsgálatokat, és az újságírók féktelen rohamát. Sohasem mosolygott, nyilatkozataiért nem kért pénzt. Több munkanapot is elvesztegetett, amit már nem tudott bepótolni. Egy szomorú, egyszerű ember volt csupán, aki már alig várta, hogy viszontláthassa a szüleit. Amikor elhagyta gyötrelmes napjainak színhelyét, könnyekkel a szemében azt mondta: „Miért pont velem kellett ilyesminek megtörténnie?!”
