A görög eredetű daimon szó az istenek és az emberek közötti világ átmeneti lényeit jelöli, kiknek számtalan fajtája, neve és megnyilvánulása lehetséges.
A démonok és az istenek közötti határvonal gyakran nem volt egyértelmű. Általában megfigyelhető, hogy a démonhit a magas kultúrákban a vallási fejlődés késői szakaszában terjed el, mikor a szent szövegekbe korábban csak ritkán bejutó népi elemek hódítanak teret, és a teológusok elkezdik ezeket a hiteket magyarázni, rendszerezni.
A másik tényező, mely kedvezett a démonhitnek, a legfelsőbb istenek egyre transzcendentálisabb megközelítése, mely lassan eltávolította őket a hétköznapi ember világától. Ilyenkor a démonok közvetítő szerepkörben jelennek meg.
A démonok Egyiptomban két nagy osztályba sorolhatók, túlvilági és földön megjelenő, tevékenykedő démonokra. A túlvilági démonokról sok piramisszöveg megemlékezik, a földi démonokról általában irodalmi szövegekben találhatunk utalásokat.
A démonok csoportjainak jelölésére számos megnevezést ismerünk. A nevük általában könnyen értelmezhető, mint például Vad Arcú, Tüzes Szemű, Árnyak Elnyelője stb.
Sok esetben istenektől eltérő állatfejük van, gyakran több is egy emberi testen. A fejet láng vagy valamilyen tárgy is helyettesítheti, például edény, vagy kötelek. A feje néha hátrafelé is nézhet. Ilyen démoni lény a halottakat szállító, hátrafelé fordított arcú révész is. Halotti papiruszokon olyan múmia testű lényeket is ábrázoltak, melyeknek állatfejéből kígyó jön ki.
Az egyiptomiak szerint tartani kellett a démonok tüzes leheletétől. Szájukból nemcsak tűz, hanem kígyók is előjöhettek. A démonok a legkülönbözőbb helyeken tartózkodtak, és istenekben is testet ölthettek.
A démonok egyik fontos csoportja az istenek követei, elnevezésük az angyal szó eredeti értelmezésével is kapcsolatba hozható. Az istenek követei az egyiptomi vallás legrégebbi időktől kimutatható lényei voltak, az adatok többsége azonban a későbbi időkből származik.
Ezek olyan félelmetes, bajt hozó lények, akik nemcsak az emberekre, de az istenekre is veszélyt jelentettek. A szövegekben gyakran szerepelnek Ozirisz szolgáiként. Sekhmet követei a betegségdémonok. Amikor egy ember haldoklik, akkor is követ démon érkezik érte, hogy magával vigye.
A haitiu démonok szintén az egészségre voltak ártalmasak. Később túlvilágdémonokként is szerepeltek. A néhány betegséget, például a neszit nevűt kifejezetten démoni eredetűnek tartottak, melyet férfi (Neszi) és női (Neszit) szellemek okoznak.
Általános elképzelés volt, hogy a holtak visszajáró szellemei betegséget, halált hoznak. Ezek hátrafordított arccal hatoltak be éjszakánként az élők lakhelyeire, és megpróbálták elrabolni a kisgyerekeket.
A betegségdémonok ellen sokféle módszert dolgoztak ki. Kenőcsöket készítettek a ház ajtajának, ablakának bevonására, hogy ne léphessenek be a gonosz szellemek. Varázspapiruszokban előfordul az a módszer is, hogy mágikus védőkört vonnak bűvös ággal a ház körül.
A hátrafelé fordított arcú démon – úgy tűnik – különösen gyakori volt. Apofisznek, akit az egyik leghatalmasabb démonnak is tartottak, egyik neve szintén ez volt: Hau-hra, azaz hátrafelé arcú.
A Nagy démonok, a Weretek az Újbirodalom korától kezdve kerültek előtérbe. Vezérük az Ég Weretje, Thoeris istennő. A weret-démonokról úgy tartották, mindenütt jelen vannak. Egy papirusz a következő weret-démonokat sorolja fel: „az ég minden démona, a föld minden démona, az üreg minden démona, a mocsár minden démona, a tűz minden démona, a tócsa minden démona.”
Máshol Rómet, a Nagy Ember néven emlegették őket. A „Nagy Ember” kifejezés azonaban elsősorban a megdicsőült halottakat és Oziriszt jelképezte.
