A szerkezet feltalálója egy argentin születésű mérnök-hallgató, bizonyos Juan Baigorri Velar volt. Velar a milánói egyetemen tanult geofizikát, és kísérletei alkalmával szinte véletlenül hozta létre a később esőcsinálónak elnevezett szerkezetet.
Az egész úgy indult, hogy egyfajta, a Föld mágneses mezejét mérő berendezés megépítésével kísérletezett. 1938-ban a Buenos Aires-i háza tetőterében dolgozva észlelte, hogy a készülék enyhe esőt váltott ki, amely a közvetlen lakókörnyezetében jelentkezett. Velar érezte, hogy ez a kis berendezés valami nagy dolognak a kezdete.
Később, amikor a tudós esőt generált Argentína távolabbi és szárazabb részein, titokzatos berendezése országszerte szóbeszéd tárgya lett. Ezek szerint Velar szerkezete képes volt esőt létrehozni hosszú hónapok, de akár évek óta aszály sújtotta a területeken is, egy esetben egy év négy hónap súlyos szárazság után generált esőt egy adott tartományban.
Egy másik területen három évi szárazságnak vetett véget Velar és az esőcsináló gép. Ez utóbbi bizonyos Carhue nevű helyen történt, ahol két órával Velar látogatását követően bőséges eső esett. 1951-ben egy vidéki területen, ahol 8 éve nem esett az eső, Velar látogatása után szintén áztató esőről számoltak be.
A tudós a szerkezet működését titokban tartotta, csak annyi volt róla köztudott, hogy „A” állásában enyhe, „B” állásában erős esőzést tudott kiváltani.
Velar találmánya hírének elterjedését követően a Villa Louro Varázslója, vagy az Esők Ura beceneveket kapta, amely elnevezések természetesen magukkal hozták a kételkedők és az ellenlábasok hadát is.
Ezek között volt az Országos Meteorológiai Szolgálat igazgatója, Alfred G. Galmarini. Galmarini mindenképpen szerette volna lejáratni és lehetetlenné tenni Velart a készülékével kapcsolatban, ezért felszólította a tudóst, hogy 1939. június 2-án hozzon létre vihart egy általa megnevezett területen.
Velar elfogadta a kihívást, és annyira bízott a gépében, hogy egy esőkabátot küldött Galmarininek azzal a megjegyzéssel, hogy „használja majd június 2-án”. Azon a napon sötét fellegek kezdtek gyülekezni a terület fölött, majd özönvíz-szerű esőzés zúdult a környékre, amely még másnap is folytatódott. Galmarini további reakciójáról nincs hír.
Ezeknek a nagyszerű eredményeknek az ismeretében azt hihetnénk, hogy Baigorri Velar és esőcsináló gépe helyet kapott a történelemben, de mondjuk meg őszintén: eddig a cikkig ki ismerte a nevét?
Velar külföldi egyetemektől kapott jobbnál jobb ajánlatokat a szerkezet megvásárlására, de ő visszautasította azokat, mondván, hogy esőcsináló gépe Argentína javára és felvirágoztatására készült, és nem eladó.
Baigorri Velar 1972-ben 81 éves korában szegényen halt meg, felfedezéséről kevesen szereztek tudomást.
Mivel a gép eltűnt, így tudományos bizonyítékok felkutatására és felmutatására nem kerülhetett sor. Egy biztos: temetése napján óriási felhőszakadás volt.
Velar tudományos hírnevét és találmányát azóta is sok támadás éri, a kételkedők egyetlen érve az, hogy a gép nem is létezett, csupán az időjárás véletlenszerűségeinek kényelmes együttállását használta ki a tudós.
Ez, még ha így lenne is, felhozza a kérdést: honnan tudta előre?
forrás: remoteviewing.hu
