El tud képzelni olyan fegyvert, mely bumeránghoz hasonlatosan tér vissza a támadóhoz, de ragyogó tűzből van? Olyan fegyvert, melytől minden víz elpárolog, és amely vízgőzbe takarja a bolygókat?
Olyat, mely az ellenséges sereget villámgyorsan elaltatja? Olyan fegyvert, mely „illúziókat” kelt, úgy, hogy az ellenség olyan dologra lő, amely egyáltalán nem is létezik? Olyan fegyvert, amely képes egész bolygókat darabokra széttépni?
Olyan fegyvert, mely a támadót csodafegyverével egyetemben láthatatlanná teszi? Olyan fegyvert, mely a világűrből egész országokat éget el? El tud képzelni akkora világűrlakásokat, melyekben emberek ezrei élnek? Saját kerttel, szántóföldekkel, folyóvízzel és minden elgondolható kényelmi fölszereléssel?
A legkülönfélébb űrhajókat, amelyek valamilyen antigravitációs elv alapján működnek, és felfoghatatlanul gyorsak?El tud képzelni ilyen utópikus dolgokat? Talán ezer év múlva?
Nos, mindezek és még sok más egyéb már létezett valamikor. Ezt már lehet tudni, ha akarja az ember. Honnan? Az óind irodalomból. Évszázadok óta, mióta a nyugatiak elkezdtek terjeszkedni Indiában, olyan dölyfösen tekintünk az ősi indiai hagyományokra, mintha azok valami kibogozhatatlan fantáziaszülemények volnának. Okos tudósok mindig olyan arrogáns hozzáállással fordították le a nagy indiai eposzokat angolra és franciára, mintha a nyugatin kívül nem létezne más tudomány.
Szokás szerint – erről már igazán nem szeretnék írni – pszichológusok és teológusok estek neki az ősi szövegeknek, és nagyjából mindent meghamisítottak és kiforgattak bennük. Nem gonosz szándékkal, csupán nem értettek hozzájuk. Az idő még nem érett meg rá.
Változnak az idők. Az indiai szanszkrit tudósok felébredtek Csipkerózsika-álmukból, és elkezdték saját eposzaikat, védáikat és ősrégi szövegeiket vizsgálni és korunk tudásának megfelelő szinten szemügyre venni.
Folyton új szövegek kerültek elő, az információhegy egyre nőtt, közben pedig a nyugati indológusok értetlenül állnak szemben az egésszel. Az ősi Indiában nem science-fictionről zagyváltak, nem mesés fegyverekről okoskodtak, nem űrhajókról fantáziáltak – mindez valaha maga a realitás volt. Ezt többé nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, és az indológusok, akik ezt még mindig nem értik, jobb, ha önként elhagyják tanszékeiket.Kezdjük egészen szerényen.
Egy ránk maradt ősrégi írásban, a különböző szövegekből összeállított Vimánika-Sásztrában a következőkről található leírás:– egy tükör, mely magához vonzza az energiát,– egy készülék, mellyel repülés közben lehet a repülőgép méretét növelni vagy csökkenteni,– egy készülék, amely sugárenergiát tárol,– egy műszer, amely a villámok intenzitását méri,– készülékek, melyekkel a bolygó felszíne alatti különböző kincsek helyét precízen meg lehet határozni (ásványi anyagok, ércek, arany stb.),– egy szerkezet, amellyel a nappali világosságot sötétséggé lehet változtatni,– egy készülék, mely a szél erejét semlegesíti,– egy zajkeltő ágyú,– tizenkét fajtája az elektromosságnak,– egy szerkezet, amely a „semmiből” állít elő energiát,– egy szerkezet, mellyel ellenséges repülőgépekből származó képeket és beszédet lehet fogni,– egy gép, amely a napenergiát csapolja meg,– egy szerkezet, amellyel az ellenséges repülőgép mozgását le lehet állítani,– egy szerkezet, mely láthatatlanná teszi a repülőt,– kristályok, melyek elektromosságot hoznak létre,– egy szerkezet, mely a kémiai és biológiai fegyvereket elhárítja,– egy saját gép körüli védőpajzs,– több, hővisszaverő fém,– higanyenergiával működő repülőgépmotorok,– leírhatatlan ötvözetek, amelyeket ma még nem értünk, mert a szavakat nem lehet szanszkritról lefordítani.
Dr. Kanjilal professzor, a szanszkrit tudós a következő forrásokat nevezi meg, melyekben félelmetes fegyverekről, különböző repülő szerkezetekről és űrhajókról tudósítanak:
Vimánika-Sásztra, Szamarangana Szutradhara, Juktikalpataru, Majamatam, ajurvéda rigvedája, Mahábhárata, Rámájana, Puránák, Bhagavata, Raghuvamszam, bhsai Abimaraka, atakák, Avadana irodalom, Kathaszaritszagára, bhodzsai Juktikalpataru
A kimondhatatlan szavakat csak a szanszkrittel foglalkozó tudósok értik, de éppen nekik tudniuk kell, hol találhatnak szövegeket régmúlt korok utópiáiról.A hihetetlen eseményekről szóló szövegek Swami Brahamuni Parivrajaha vezetésével készült első fordításai Indiában, 1968-ban jelentek meg, melyet 1973-ban a mysore-i Academy of Sanskrit Research publikációi követtek.
A Vimánika-Sásztra mysore-i kiadásában megvan a folyamatos angol fordítás, de nincsen kommentár. Ezzel szemben a hindi kiadáshoz van bevezetés, melyből megtudhatjuk, hogy a Vimánika-Sásztrát 1918-ban találták a Barodában lévő királyi szanszkrit könyvtárban. (A szöveg egy lefotózott és 1919. augusztus 19-ére datált másolatát a Poona College-ben őrzik. Címszó: Venkatachalam Sarma.)
A Szamarangana Szutradhara XXXI. fejezete sok apróságot tartalmaz a repülő masinákról. Még akkor is, ha ezen művek közül néhány csak a mi időnkben jelent meg, kivétel nélkül ősrégi, indiai szövegekre hivatkoznak. A Vimánika-Sásztra hindi kiadása 97 olyan óind szövegre utal, melyek repülő masinákkal foglalkoznak. A bhodzsai Juktikalpataru a 48-50. sorában említi a repülő járműveket. A legrégebbi fordítás 1870-ből származik, amikor a nyugati világnak fogalma sem volt még repülőgépekről, pláne nem űrhajókról.
Az első olyan utalás repülő gépekre, melyek fedélzetükön élő személyekkel, de akár istenekkel is bejárják a világűrt, az ikerpár Asvinákhoz és a Rbhus félistenekhez intézett himnuszokban tűnik fel. Ez a Rig-véda.
A véda (óind véda = tudás) az indek legősibb vallásos irodalmát foglalja magába. Az óind nyelv, melyen a Védákat megszövegezték, jóval idősebb, mint a későbbi szanszkrit nyelvű irodalom. A Védák mindazon írások gyűjteménye, melyeket „emberfelettinek” és ihletettnek tartottak.
A Védáknak összesen 4 nagy egysége van. A Rig-véda 1028 himnusza egyes istenekhez szól. Ehhez még hozzáadódik a Mahábhárata, az óind nemzeti eposz kereken 160 000 sorral. Ez a legterjedelmesebb költemény, amely egy nép sorsát taglalja.
Ezenkívül a Rámájana, amely még további 24 000 sokából (két verssorból álló indiai versmérték) áll. És végül, de nem utolsósorban a puránák. Az alábbiakban felsorolom őket, hogy a laikusnak is legyen elképzelése arról, milyen hatalmas terjedelmű és abszolút hihetetlen mennyiségű irodalom áll rendelkezésre:
– Visnu-purána, 23 000 verssor
– Náradija-purána, 25 000 verssor– Padma-purána, 55 000 verssor– Garuda-purána, 19 000 verssor– Varáha-purána, 18 000 verssor– Bhágavata-purána, 18 000 verssor– Brahmanda-purána, 12 000 verssor– Brahmavaivarta-purána, 18 000 verssor– Márkandeja-purána, 9 000 verssor– Bhavisja-purána, 14 500 verssor– Vamana-purána, 10 000 verssor– Brahma-purána, 10 000 verssor– Matszja-purána, 14 000 verssor– Kurma-purána, 17 000 verssor– Linga-purána, 10 000 verssor– Siva-purána, 24 000 verssor– Skanda-purána, 81 000 verssor– Agni-purána, 15 400 verssor
Ha hozzászámítjuk a Mahábháratát és a Rámájanát is, akkor kereken 560 000 sort kapunk végeredményül. Ó, igen. Az óind irodalom nagyon terjedelmes. A Föld egyetlen más népe sem rendelkezik ilyen hatalmas mennyiségű írott hagyománnyal – ezzel az információáradattal szembeállítva a mi Ótestamentumunk csupán kis csermely.
Az óind szövegek mindig is megvoltak, még ha részben el is voltak rejtve kolostorokban és pincékben. De miért csak most támad az a gondolatunk, hogy repülő masinák és űrhajók után nyomozzunk ezekben a szövegekben?
A 19. és 20. századi fordítók látását elhomályosította a korszellem. Ha például a Rámájanában egy olyan repülő kocsiról volt szó, „melynek hatására a hegyek megreszketnek, mely mennydörgések közepette emelkedik fel, és lángba borítja az erdőket, mezőket és az épületek tetejét”, akkor ezt a leírást a fordító így kommentálta: „kétségkívül egy trópusi vihart értettek ezen.” Az 1884. év tudósa nem értelmezhette ezt másként, mert világa így volt kerek.
Dühítő módon ez a szemlélet végigkíséri az egész ősi Indiával foglalkozó nyugati irodalmat. Iszonyatos. 1893-ban Hermann Jacobi, egy német professzor lefordította a Rámájanát. De nem ám szép rendesen, sorról sorra, hanem egyszerűen kihagyott egész, számára feleslegesnek tűnő egységeket.
A passzusokat nagy dölyfösen olyan megjegyzésekkel látta el, mint „értelmetlen fecsegés”, vagy „ezt a helyet nyugodtan ki lehet hagyni, csak fantazmagóriák vannak benne”. A nagyszerű állománnyal rendelkező Berni Városi és Állami Egyetemi Könyvtárban számtalan kötetet találtam az óind irodalomról, az indiai misztikáról, az indiai mitológiáról, és nagy mennyiségű kommentárt találtam a Mahábháratához, a Rámájanához és a Védákhoz. Csak éppen konkrét fordításokat nem. Őrület!
Valamennyi nagy szellem, aki valaha óindból németre fordított, alfaemberke lehetett. Ne gondolkodj máshogy, mint én. Elringatta őket a boldogító korszellem, rövidlátó szakbarbárok voltak, és a Bibliával voltak beoltva. Számomra nem maradt más hátra, mint hogy a nagy angol fordításokhoz tartsam magam, a Mahábhárata Chandra Potrap Roy által készített fordításához (Kalkutta, 1896) és az M. Nutt Nath Dutt-féle Rámájanáéhoz (Kalkutta, 1891).
Német nyelvterületen mostanáig csak két műről tudok, melyek modern szemlélettel mertek közelíteni az óind szövegekhez: az indológus Lutz Gentes kiváló kutatómunkákon alapuló Az istenek valósága című kötete, és Ármin Risi indológus modern védikus szöveginterpretációja az Isten és az Istenek című könyvben. A bhodzsai Szamarangana Szutradharában 230 soron keresztül a repülő gépek alapvető konstrukciós elveit magyarázzák meg.
A mi helikoptereinkhez hasonlónak írják le őket, mint amelyekkel különösen jól lehet manőverezni. Képesek megállni a levegőben, a Föld körül vagy attól eltávolodva mozogni. Bár a leírások nem elégségesek arra, hogy ma elkészítsük egy ilyenfajta jármű hasonmását, de ebben – már akkor – rendszer volt. Az ismeretlen szerző ugyanis már évezredekkel ezelőtt azt a megjegyzést tette, hogy nem tudatlanságból közöl hiányos információkat, hanem azért, hogy a visszaéléseket megelőzze.
A légtér és a világűr uralma már akkor is kiválasztottak számára volt fenntartva. Ott olvasható:„A testet erősnek és tartósnak kell megformálni, könnyű anyagból. (A csillámot említik – a szerző.) Köszönhetően a higanyban lévő erőnek, amely a szagoldó forgószelet mozgásba hozza, egy ember csodás módon nagy távolságot tehet meg az égen.
Egy vimánát (óind repülőgép) olyan nagyra is lehet építeni, mint egy templomot a »mozgásban lévő isten« számára. Négy erős higanytartályt kell beleépíteni. Ha ezeket a vastartályokban lévő szabályozott tűzzel felforrósítjuk, akkor a higany erejének köszönhetően a vimánában a mennydörgés ereje fejlődik ki, és nemsokára megjelenik az égbolton, akár egy gyöngyszem.” A Visnu-puránában olvasható:„Miközben Kalki még beszél, az égből leereszkedve két – naphoz hasonlóan fénylő, mindenféle drágakőből készült, magától mozgó – kocsi érkezik meg eléjük, melyeket fénylő fegyverek védelmeznek.” Ruman Vat király egy jumbo jet nagyságú vimánával rendelkezett:„A király és a hárem személyzete, sőt minden városrész tisztviselője is beült a mennyei kocsiba.
Elérték az égboltot, és a szelek útját követték. A mennyei kocsi átrepült a Föld és az óceánok felett, azután Avantis város felé vette az irányt, ahol éppen nagy ünnepélyt tartottak. A vimána megállt számtalan bámészkodó szeme láttára, akik az égi kocsit csodálták. A király kiszállt, hogy jelen lehessen az ünnepségen. Rövid látogatás után a király ismét elindult.” A Rig-véda himnuszaiban, azon a helyen, ahol az Asvina testvérpár vimánájáról beszéltek, részleteket is megtudhatunk a repülő szerkezetről. Háromszög alakú volt, nagy, háromemeletes (trivrt), és három pilóta vezette (tri bandhura).
Behúzható kerekei voltak, és könnyűfémből készült, amely aranyhoz hasonlított. A repülő kocsi tartalmazott folyadékokat, „madhu” és „anna” nevűeket, melyek üzemanyagként szolgáltak, és amelyeket a szanszkrittal foglalkozó tudósok nem tudnak lefordítani. A vimána a madaraknál is könnyedebben mozgott a levegőben, és könnyűszerrel elrepült a Holdig és vissza.
A Földre nagy lármát keltve szállt le. A Rig-véda nyomatékosan megemlít többféle üzemanyagot, melyek különböző tartályokban voltak. Amikor a repülőgép leszállt a felhők közül, mindig nagy embertömeg gyűlt össze, hogy jelen legyen a színjátéknál. Az űrutazásra alkalmas szerkezet összesen nyolc személyt szállított. Nem is rossz.
A Rig-véda az 1.46.4. szakaszban három légi járművet mutat be, melyek mind képesek voltak arra, hogy a levegőből szabadítási műveleteket hajtsanak végre. Legalább az egyik ezek közül a vimánák közül kétéltű képességgel is rendelkezett, ugyanis vízben éppoly biztonságosan mozgott, mint a levegőben. Harminc – tengerből, barlangokból, sőt kínzókamrákból történő – mentést említenek.A Rig-véda 1.166.4-től 5.9.-ig terjedő szakaszaiban azt írják le, hogyan inogtak az épületek, dőltek ki fák és verték vissza a dombok a startrobajt, amikor az égi hajó felemelkedett. Nem sok különbség volt a maihoz képest.
Az ősi India klasszikus és puránai irodalmában a vimána szó olyan repülő járművet jelent, amely az égboltot – nem az ominózus eget – fénybe borítja, és üzemanyag céljára folyékony anyagokat tartalmaz.Annak ellenére, hogy ezek az évezredes szövegek tiszták és világosak, az európai indológusok még mindig úgy viselkednek, mintha mindez egyáltalán nem is létezne.
Mintha a szövegek csak kitalálások lennének, bár feltehetően egy igazságmagot foglalnak magukba. A szakemberek úgy gondolják, hogy a szövegek valóságmagva két ősi család közötti vitában fedezhető fel. Lehet, hogy létezett ez a vita, de se a szörnyűséges fegyvereket, se a vimánákat nem magyarázza meg, nem is beszélve a világűrben létező városokról.
Felhasznált irodalom: Erich von Däniken – Az istenek űrhajósok voltak
