A Iron Mountain-jelentéshez (Report from Iron Mountain) vezető kutatómunkát 1961-ben kezdték meg a Kennedy-kormányhoz tartozó olyan személyek részvételével, mint McGeorge Bundy (Külkapcsolatok Tanácsa, Bilderberg, Halálfejes Rend), Robert McNamara (trilateralista, Tanács- és Bilderberg-tag) és Dean Rusk (Tanács és Bilderberg).
Tudtak arról, hogy Kennedy be akarja fejezni a hidegháborút, és az foglalkoztatta őket, hogy senki nem készített komolyan vehető terveket a hosszútávú béke fenntartására.
A háborút kutató Rand Intézethez, Hudson Intézethez és társaikhoz hasonló kormányzati agytrösztök mintájára 1963 elején egy különleges kutatócsoportot hoztak létre, melynek feladata a békekorszak esetleges problémáinak tanulmányozása volt.
A tizenöt tag kilétét sosem fedték fel a nyilvánosság előtt, de a csoport egyes források szerint neves történészekből, közgazdászokból, szociológusokból, pszichológusokból és természettudósokból állt, valamint egy csillagászból és egy ipari szakemberből, akik havonta találkoztak különböző helyeken az Államokban.
A legfontosabb megbeszélések színhelye azonban az Iron Mountain („Vashegy”) nevű, New York államban, Hudson város közelében található, nagyvállalati tulajdonban lévő földalatti atombunker volt (a városban található a Hudson Intézet is, amelyet a Külkapcsolatok Tanácsa egyik agytrösztjének tartanak).
Egy esetleges nukleáris támadás esetére itt rendelkezett irodákkal a Rockefeller tulajdonában lévő Standard Oil of New Jersey olajvállalat, a Morgan-féle bank, a Manufacturers Hanover Trust, és az akkoriban a Bilderberg-alapító Bernát herceg által irányított Dutch Shell Oil.
Az Iron Mountain-jelentés egyik példányát egy csupán ‘John Doe’-ként [körülbelül a „személyazonossága ismeretlen” megfelelője.] azonosított középnyugati egyetemi professzor szivárogtatta ki, aki állítása szerint a megbeszélések résztvevője volt.
A dokumentumot a Dial Press jelentette meg 1967-ben. John Doe elmondta a kiadónak, hogy bár a tanulmány következtetéseivel egyetért, de a csoport döntésébe, miszerint munkájukat „ magas szintű, felelős politikai és katonai törekvésekben tájékozatlan” nyilvánosság előtt titokban tartják, már nem tudott belenyugodni.
Úgy vélte, hogy az amerikai társadalomnak, amelynek adójából a tanulmányt finanszírozták, joga van megismerni annak nyugtalanító következtetéseit. Társszerzői azonban tartottak „ jelentés idő előtti nyilvánosságra hozatala által kiváltott közbizalom-válság nyilvánvaló és megjósolható veszélyétől”.
Az azóta eltelt évek alatt az Iron Mountain-jelentés alig kapott nyilvánosságot, a kormány és a média egyes személyiségei pedig viccként, illetve gúnyiratként próbálták beállítani.
A Dial Press azonban minden hasonló elhatárolódás nélkül kiadta a művet. A lábjegyzetekkel ellátott tanulmány komoly és kifinomult stílusa, globális és makroelemzési megközelítése ugyancsak rácáfol a vádra, hogy a mű puszta képzelgésből született volna.
Lenyűgöző dokumentum ez, amelyet az Egyesült Államok vietnami szerepvállalása kezdetén írtak, és jól láthatóan tükrözi azok elitista nézeteit, akik állítólag kezdeményezték a kidolgozását.
John Doe azt is közölte, hogy a „vashegyi fiúk”, ahogy magukat nevezték, informális hangvétellel, jegyzőkönyvek nélkül folytatták le a kutatást, amelyet nem korlátoztak a szokványos kormányzati megkötések. Végül 1966 márciusában nyújtották be jelentésüket.
A jelentés szerint „maga a háború a társadalom alapvető rendszere, amelyen belül összecsapnak, illetve szövetkeznek a társadalmi szerveződés másodrendű formái. Ez a rendszer irányította a legtöbb eddig ismert társadalmat, s ez irányítja a mai társadalmat is”.
A tanulmány szerzői úgy látták, hogy a háború szükséges és kívánatos dolog, hiszen ez a „ modern társadalmak elsődleges szervezőereje” és „alapvető gazdasági stabilizátora”.
A tudósok kifejezték azt az aggodalmukat, hogy a „nem eléggé magabiztos kormányzással” az „uralkodó kormányzati osztály” elveszítheti képességét „ kívánt háború racionalizálására”, vagyis a tömegek felé való megmagyarázására, ami akár „ katonai intézmények tényleges leépítéséhez” is vezethetne, s ez szerintük „katasztrofális következményekkel járna”.
Emiatt a jelentés szerzői ezt vonták le következtetésként:
„Először is a lehető leghatározottabban ki kell jelentenünk, hogy a háborús rendszert felelősséggel nem engedhetjük leépíteni addig, míg (1.) nem tudjuk pontosan, hogy [a társadalmi irányítás milyen formáit] akarjuk a helyébe állítani, és (2.) kétségek nélkül biztosak nem vagyunk benne, hogy ezek a helyettesítő intézmények megfelelően ellátják majd feladatukat […]”.
A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy „ háborúk beszüntetése előrevetíti a nemzeti szuverenitás és a hagyományos nemzetállami lét feladását”.
A szerzők hozzátették: „ háború lehetősége a külső kényszerítő tényező szerepében lép fel, mely nélkül egyetlen kormány sem képes hosszabb ideig hatalmon maradni. […] A modern állam hatalma állampolgárai felett az állam azon képességében rejlik, hogy háborúzhat”.
A jelentés azzal folytatja, hogy a háború „egyes szükséges társadalmi osztályoknak […], azoknak, ‘kik a fát vágják és a vizet fakasztják’, […] a megszűnése elleni utolsó biztosítékként” és „ lényeges osztálykapcsolatok fenntartójaként” működik.
A szerzők a katonai intézmények pozitívumaként hozták fel, hogy „az antiszociális elemek számára elfogadható szerepet nyújtanak a társadalmi rendszeren belül. […]
Nem nehéz belátni például, hogy milyen mértékű társadalmi széthúzást tapasztalhattunk volna az Egyesült Államokban az elmúlt két évtizedben, ha a II. világháború után a társadalmilag elidegenedettek problémáját nem láttuk volna előre, és nem kezeltük volna megfelelően – mondta ki a jelentés. – Az ilyesféle ellenséges társadalmi csoportosulások fiatalabb és veszélyesebb elemeit a Szelektív Szolgálati Rendszer (Selective Service System) tartotta ellenőrzés alatt”. A múltban a fiatalkorú bűnözők gyakran a börtön és a katonai szolgálat közül választhattak büntetésként.
A jelentés arra is sugall megoldást, hogy mit kellene tenni „gazdaságilag vagy kulturálisan elmaradott” társainkkal. „ potenciális társadalmi ellenségek ellenőrzésének […] egyik lehetséges pótléka a rabszolgaság újbóli bevezetése a modern technikának és a politikai haladásnak megfelelő formában […].
A rabszolgaság kifinomult formájának kifejlesztése a békeidőben gyakorolt társadalomirányítás létfontosságú előfeltétele lehet”.
Lehetséges, hogy mindez arra a manapság egyre elterjedtebb gyakorlatra utal, mely szerint egyes magáncégek börtönmunkaerőt alkalmaznak. De az is elképzelhető, hogy az utalás tárgyát azok a „bérrabszolgák” képezik, akik annyira elmerültek a hiteladósságaikban, hogy semmi más választásuk nem maradt, mint tovább dolgozni a bérükért a semmi kielégülést nem nyújtó munkakörükben.
Nagyon izgalmas összehasonlítani a jelentés javaslatait a mai amerikai élettel. A „vashegyi fiúk” az alábbiakat határozták meg a „háborús funkciók” lehetséges pótlékaként:
– átfogó szociális-jóléti program
– nagy, korlátozásmentes űrkutatási program elérhetetlen célok irányában (küldetések a Jupiterre, stb.)
– állandó jellegű, ritualizált, tökéletesen szövevényes leszerelés-ellenőrzési rendszer (pl. mint Irakban vagy Boszniában)
– mindenütt jelenlevő, gyakorlatilag teljhatalmú nemzetközi rendőri erő (pl. az ENSZ békefenntartó erői a Perzsa-öbölben vagy a Balkánon)
– jól meghatározott és felismert földönkívüli fenyegetés (ufók és a nekik tulajdonított emberrablások)
– nagyléptékű globális környezetszennyezés
– egymást felváltó kitalált ellenségek (Szaddam Husszein, Muhamen-el Kadhafi, Szlobodan Milosevics és az őket követő hasonló személyek)
– a Békehadsereg-modell (Peace Corps) alapján felállított programok (Job Corps, Volunteers in Service to America stb.)
– a rabszolgaság modern, kifinomult formája (mint azt a fentiekben részleteztük)
– új vallások és más mitológiák (New Age teológiák, kultuszok stb.)
– társadalmi jellegű erőszakos játékok (az amerikai Nemzeti Futball Liga [NFL], a Pankráció Világszövetség [World Wrestling Federation])
– átfogó alkalmazott eugenetikai program (abortusz és születésszabályozás)
A szerzők beismerték, hogy a „jelenlegit felváltó ellenségek” megjelenése valószínűtlen, de kifejezetten hangsúlyozták azt, hogy „kell ilyet találni” , vagy talán inkább „ki kell találni valami ilyen jellegű fenyegetést”.
Az Iron Mountain Különleges Kutatócsoport végezetül javasolta, hogy elnöki rendelettel hozzanak létre egy állandó, szupertitkos ‘Háború- és Békekutató Ügynökséget’ (‘War/Peace Research Agency’), amely „ Nemzetbiztonsági Tanács mintájára volna megszervezve (azaz a Kongresszus, a média és a nyilvánosság látókörén kívül)”, s amely „nem elszámoltatható pénzügyi alapokból táplálkozna”, valamint
„kizárólag az elnöknek tartozna felelősséggel”.
Az ügynökség feladata a „békekutatás”, vagyis a fenti háborús funkciós pótlékok megalkotása lenne, emellett „ testület az elnökön kívül mindenki elől korlátozás nélkül eltitkolhatná a tevékenységével és döntéseivel kapcsolatos információkat, amennyiben úgy ítéli meg, hogy ezzel a közérdeket
szolgálja”.
Úgy tűnik, senki nem tudja – vagy nem akarja elmondani -, hogy ez a titkos ügynökség létezett-e valaha, vagy tervezték-e a létrehozását. Akármi is az igazság, a fenti javaslat hangvétele nyilvánvalóan összeesküvés-szerű.
Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a javaslatot olyan emberek dolgozták ki, akik kapcsolatban álltak a titkos társaságokkal, melyeknek osztálytudatos céljai a jelentésben is tükröződnek.
Ugyanezeknek az embereknek tulajdonítható az Egyesült Államok 1960-70-es évekbeli vietnami szerepvállalása, s ugyancsak az ő gondolkodásuk jelenik meg a nyolcvanas évekbeli kísérletben, hogy Nicaraguában háborút szítsanak, valamint a kilencvenes évek közel-keleti és balkáni konfliktusaiban.
„Emberi fogalmak szerint ez egy vérlázító dokumentum – mondta Leonard C. Lewin, aki előkészítette a jelentés nyilvánosságra hozatalát. -És ugyanakkor megmagyarázza, vagy legalábbis határozottan megmagyarázni látszik az amerikai politika olyan aspektusait, amelyek máskülönben a józan ész keretein belül felfoghatatlanok”.
A kilencvenes évek elején, amikor közeledett a hidegháború vége, a fenti „béketanulmány” ellenére is lezajlott még egy nagyléptékű, látszólag „felfoghatatlan” modern háború, amely a háborúskodásból profitálni vágyó titkos társasági tagok érdekeit szolgálta. Ez a konfliktus Öböl-háború néven ismert.
