Az asztrális sík a mi világegyetemünk megkettőződése. A legtöbb ember semmiféle számottevő különbséget nem lát a kettő között.
Asztrálutazása során oda megy, ahová akar, azt teszi, amit akar. A szabadságnak azonban vannak bizonyos korlátai. A legtöbben például képtelenek barátjukat felkeresve látható alakot ölteni. Persze akad, akinek ez is sikerül. Az Asztrális projekció szerzője, Oliver Fox egy barátnőjének, Elsienek a válaszát idézi, amikor beszámolt neki kísérleteiről.
Elsie úgy érezte, az asztrálutazás gonosz, Istennek nem tetsző dolog. Oliver, aki tizenéves volt abban az időben, arra a meggyőződésre jutott, hogy a barátnőjének fogalma sincs az asztrálutazás lényegéről.
„Többek tudok, mint hinnéd” – válaszolt Elsie – „meglátogathatnálak téged az éjjel, ha akarnám”. Oliver kinevette, mire Elsie dühbe gurult. A fiú hazament. Még aznap éjszaka, az ágyában „hirtelen nagy, tojás alakú, kék-fehér fényben ragyogó felhőt pillantottam meg. A közepén ott volt Elsie hálóingben, kibontott hajjal. Az íróasztal mellett állt, végighúzta ujját a tetején, és bánatosan nézett rám”.
Oliver a nevét kiáltotta, de a lány elillant. Másnap reggel Elsie, sikerétől megittasodva, részletes, eleven leírást adott Oliver hálószobájáról. Csak egyetlen dologban tévedett, gondolta ő.
Elsie egy kiugró peremet vett észre az asztalon, ami szerinte nem volt ott. Amikor azonban hazaérve ezt is ellenőrizte, kiderült, kinek volt igaza. Ujjai érzékelték a nem túl szembeötlő szegélylécet. Ez az élmény erősebben felkeltette Oliver Fox érdeklődését az asztrálutazás iránt.
Néhány hónap múlva jól ráijesztett Elsie-re, amikor egyik szellemi barangolása során felkereste a hálószobájában, és megállt az ágya mellett. A lány azt hitte, valóban ott van, nagyon megrémült, amikor ébresztésére érkező édesanyja lépteit meghallotta. Amint kinyílt az ajtó, Oliver eltűnt.
Noha rendszerint lehetetlen alakot ölteni mások előtt, gyakran megérzik a jelenlétedet. Az állatok különösen érzékenyek az asztrálutazókra. A testen kívüli élmény volt egy észak-carolinai, okkult kutatásokra létrejött alapítvány (Psychical Research Foundation, Durham) kutatási témája 1973-ban. Stuart Blue Harary két épület között projektálta magát kísérletképpen.
Egy találóan Szellemnek nevezett macskakölyök, amely a kivetítés céljául megjelölt házban tartózkodott, minden alkalommal csalhatatlan biztonsággal érzékelte Harary asztráltestét. A macskakölyköt olyan készülék elé helyezték, amely minden mozdulatát rögzítette. Szellem különlegesen virgonc állat volt, állandóan ugrándozott és szaladgált, azokat az alkalmakat kivéve, amikor Harary asztrálisan meglátogatta. Ilyenkor mozdulatlanul, dermedt csöndben ült.
Dr. Robert Morris egy lépéssel tovább haladt ezen az úton 1978-ban. Négy különféle állatot, egy versenyeztetésre használt egeret, egy hörcsögöt, egy kígyót és egy macskakölyköt zárt ketrecbe.
Blue Harary, akit ekkor már Keith Hararyként ismertek, asztrálisan a kalitkákba vetítette magát, hogy lássa, érzékelik-e az állatok, és ha igen, miképpen. Az egér és a hörcsög egyáltalán nem reagált, de a kígyó rettenetes izgalomba jött. „Szó szerint támadni készült” – írta D. Scott Rogo, dr. Morris asszisztense. „Határozottan bele-belemart a levegőbe vagy húsz másodpercen át – azon a húsz másodpercen át, amikor Keith feltehetően elhagyta a testét és a kígyó ketrecében tartózkodott.”
A kismacska ugyanúgy viselkedett, ahogy az előbbi kísérletben leírták. Nyugodtan, figyelmesen ült, egyetlen hang nélkül. A kísérletet négyszer egymás után ismételték meg, mindig azonos eredménnyel jártak. Kellemetlen, ha az ember asztrális útja során meglátogatja a barátját, mégsem tud beszélgetni vele. Mégis megnyugtató azt látni, minden rendben van körülötte.
Az asztrálutazás kiváló módszer arra, hogy megtudjuk, jól megy-e sora barátainknak szerte a világban.
