Ahhoz, hogy az emberiség eredetének sumér változatát megérthessük, csak egészen kissé kell változtatni gondolkodásunkon.
Zecharia Sitchin, aki rengeteget dolgozott azon, hogy a sumér tudás hatalmas halmazát egy egységes, bár szokatlan elméletbe tömörítse, gyakran elmondja, hogyan történt meg vele ez az apró változás.
Amikor kisiskolásként héberül tanult Palesztinában, egyszer meg merte kérdezni, hogy az Ótestamentumban a „Nefilim” szót miért „óriások”-nak fordítják, amikor pedig valójában azt jelenti: „akiket lehajítottak”. Nem meglepő módon ahelyett, hogy dicséretet kapott volna kezdeményezőkészségéért és odafigyeléséért,megbüntették, mert megkérdőjelezte a Bibliát.
Ám ez az eset arra indította, hogy egész életét az ősi szövegek következetlenségei és rejtélyei mögött megbúvó igazság felderítésének szentelje. Sitchin kérdése nem volt alaptalan.
A Holman Bible Dictionary című tekintélyes bibliai szótár szerint ezek a lények nem óriások voltak, hanem „az ősidők hősei, akik a legtöbb elemző szerint mennyei lények és földi asszonyok együttlétéből származtak”; vagy ahogyan Mózes első könyve (6,4; fordítás az International Bible Society szerkesztette New International Version alapján) is írja:
„ Nefilimek akkoriban a földön éltek -és később is -, amikor az Isten fiai az emberek lányaihoz mentek és ezek gyermekeket szültek nekik. Régi idők hősei voltak ők, híres emberek”.
Sitchin Oroszországban született, Palesztinában és Londonban tanult, a londoni Gazdasági és Politológiai Főiskolára járt, majd a Londoni Egyetemen szerzett gazdaságtörténeti diplomát.
Miután egy darabig gazdasági és történelmi folyóiratok újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott, 1948-ban áttelepült New Yorkba, és nemsokára megkapta az amerikai állampolgárságot. Tanulmányai során számos nyelvet sajátított el, köztük az óegyiptomit, a hébert, valamint az akkádot, a sumér nyelv egy későbbi változatát.
Sitchin és mások egyszerűen abból indultak ki, hogy a sumerok talán nem puszta mítoszokat írtak le az agyagtáblákra, hanem a történelmet írták meg, ahogyan ők látták. Végül is sok ősi város sumér leírását is kitalációnak hitték, amíg meg nem találták és ki nem ásták romjaikat. Akkor írott történelmüket miért ne fogadhatnánk el igaznak?
A szövegek több éves szorgos fordítása és tanulmányozása után Sitchin rájött, hogy a bibliai Nefilim és a sumér Annunaki szó ugyanazt az elképzelést testesíti meg, nevezetesen, hogy a Föld régmúltjában a csillagokból érkezett lények alapították meg a legelső civilizációkat. Ez a gondolat majdnem mindegyik titkos társaságban megtalálható, a szabadkőművességtől egészen a Thule Társaságig.
Sitchin fordításaira támaszkodva az elmúlt években több szerző is hozzájárult az Annunaki-történet alaposabb megértéséhez. Sitchin, valamint Alan F. Alford, R. A. Boulay, Neil Freer, dr. Arthur David Horn, dr. Joe Lewels, C. L. Turnage, Lloyd Pye, Laurence Gardner, William Bramley és mások munkái alapján nagyjából az alábbi történet kerekedik ki. Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt űrutazó humanoid földönkívüliek érkeztek a Földre. A sumerok által Nibirunak nevezett bolygóról jöttek, ami körülbelül háromszor akkora, mint a Föld, és az ősi sumér irodalom szerint a Naprendszer tizenkettedik bolygója.
Amerikai természettudósok már 1981-ben felvetették: a Naprendszerben egy tizedik bolygó keringhet. Egy Föld körüli pályára állított űrtávcső által mutatott képek, illetve a Plútó még egy égitest jelenlétére utaló szabálytalan mozgásának tanulmányozása alapján született meg ez a feltételezés. „Ha igaznak bizonyulnak az amerikai haditengerészet obszervatóriumának új bizonyítékai Naprendszerünk tizedik bolygójáról, akkor kiderülhet, hogy az ősi sumerok […] jóval előttünk jártak a csillagászatban” – fűzte hozzá a Detroit News újságírója. A dologban nincs semmi ellentmondás: a sumerok a Holdat és a Napot is bolygóként tartották számon, így számoltak összesen tizenkét bolygót, ugyanannyit, mint ahány Annunaki uruk volt.
Az viszont igazán meglepő, hogy az ősi sumerok, akik állítólag épp akkoriban találták fel az írást, pontosan leírták és ábrázolták az Uránuszt, Neptunuszt és Jupitert, jóllehet ezek távcső nélkül nem láthatóak. Az Uránuszt az újabb kor tudósai 1781- ben, a Neptunuszt 1846-ban, a Plútót pedig 1930-ban fedezték fel. A régen fantázia-szülte mítoszoknak tartott sumér szövegek, különösen a ma Teremtéseposz néven ismert Enuma Elis újkeletű értelmezése igen hihető magyarázatot nyújt Naprendszerünk jelenlegi szerkezetére.
„Miért ne vehetnénk szóról szóra komolyan ezt az eposzt, sem többnek, sem kevesebbnek nem tekintve, mint olyan kozmológiai tények leírásának, amiket a sumerok a Nefilimtől tudtak meg?”
– teszi fel a kérdést Sitchin.
A szövegek szerint több mint négymilliárd évvel ezelőtt a Nibiru nevű elkóborolt bolygó belépett Naprendszerünkbe, és majdnem eltalálta a Tiamat nevű nagyobb bolygót, ami a szokatlan gravitációs hatások miatt meghasadozott.
A Nibiru következő elhaladásakor (Nibirut Sitchin korai munkáiban babilóniai nevén Marduknak nevezi) azonban már összeütköztek, Tiamatot pedig darabokra bombázták a Nibirut kísérő holdak.
Tiamat különböző nagyságú darabjai továbbra is a pályán maradva keringtek, és így alakult ki az aszteroidagyűrű; a másik fele a Naphoz közelebbi pályán kezdett végül keringeni. Ez a darab idővel megszilárdulva a Földünkké vált. Nibiru egyik holdja, Kingu is követte; ez lett aztán a Föld saját Holdja.
Ez az elmélet érdekes módon megmagyarázza, miért hiányzik a földkéreg egy jelentős része, különösen a Csendes-óceán felőli féltekén, valamint az aszteroidagyűrű keletkezésére, de még az üstökösökre is magyarázatot tud nyújtani, amiken a tudósok eddig oly sokat töprengtek. Amikor ugyanis Nibiru és Tiamat összeütközött, mindkét bolygóról több tonna por, törmelék és tengervíz lökődött ki az űrbe (ezt a sumér írnokok „ vizek összekeveredésének” nevezik), és az egész rendszertelenül kóborló „piszkos” jéggömbökké állt össze.
Ezt az elképzelést két újabb felfedezés is megerősítette. Az Antarktiszon olyan meteoritokat találtak, amelyek a Mars légkörét alkotó gázokat tartalmazzák; 1996-ban pedig a NASA tudósai egy Marsról származó, négymilliárd évesre datált meteoritban mikroorganizmusok maradványait vélték felfedezni.
Nibiru, amit a „ keresztezés bolygójának” neveztek, mert pályája a Naprendszert a Mars és a Jupiter között keresztezte, továbbhaladt elliptikus pályáján, és messze eltávolodott a Naprendszertől, mielőtt a gravitációs erő visszahúzta volna. A Nibirut számos titkos (főleg egyiptomi) társaság „szárnyas lemez”-ként, mindkét oldalán szárnyat viselő körként ábrázolta.
A földi élet a Nap körüli pályán egy év alatt megtett út, azaz a napév alapján fejlődött ki; a Nibirunak viszont 3600 földi évbe kerül befutni Nap körüli pályáját, így ott ehhez alkalmazkodott az élet megjelenése. Logikusnak tűnik, hogy a Nibirun valamivel korábban alakult ki az élet, mint a Földön. Ezt az időbeli eltérést azzal lehetne érzékeltetni, hogy egy néhány hétig élő rovar az emberi lényeket nyilván halhatatlanoknak látná.
Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt, a második földi jégkorszak idején, amikor a két bolygó ismét közel került egymáshoz, a Nibiru fejlett kultúrával rendelkező lakói – akik a sumér szövegekben Annunakiként szerepelnek – leszálltak a Földre. A sumerok szerint eleinte vízre szálltak le, mint ahogyan a földi űrhajósok is először az óceánban landoltak.
Az ősi űrhajósok először természetesen olyan támaszpontot kerestek, ahol kedvező az éghajlat, valamint könnyen lehet vízhez és üzemanyaghoz jutni. Ezeknek a követelményeknek csak egy hely tett eleget: Mezopotámia.
Az Indus vagy a Nílus völgye is megfelelő lett volna, de ott nem volt olyan könnyű fosszilis üzemanyaghoz jutni, nem úgy, mint a mai Irak déli részén, ahol még mindig bőséges olaj lelőhelyek vannak.
Miközben a legfőbb nibirui uralkodó, Anu (vagy An, vagy El – a forrástól függően) a Nibiruról felügyelte őket, az Annunaki űrhajósok nekiláttak a Föld szisztematikus gyarmatosításának Anu két fia, Enlil és Enki vezetésével. Később aztán az összes Annunaki vezető „isteni” státuszt kapott emberi alattvalóik szemében, vagyis ők lettek a Nefilim. Meglepő módon egyiküket Nazinak hívták. Jó kérdés, hogy vajon a XX. századi német okkultisták tudtak-e erről a kapcsolatról.
Enlil volt a misszió parancsnoka, Enki pedig a végrehajtó és a tudományos ügyekért felelős tiszt. A nibirui protokollnak köszönhetően a két féltestvér között azonnali és hosszan tartó ellentét alakult ki. Amint az később a földi dinasztiákban is megesett, az elsőszülött Enki a második helyre szorult, mert az anyja hivatalosan nem volt Anu felesége. Emiatt nem reménykedhetett abban sem, hogy trónra kerül. Mégis ő volt az, aki az első expedíciót vezette a Földre.
Egy épségben megmaradt szövegben Enki leírja, hogyan érkezett meg a Perzsa-öböl vizére: „Amikor a Földhöz közeledtem, a nagy hullámzás számos területet elöntött. Ahogy zöld mezőihez közeledtem, halmok és buckák [gátak és töltések] magasodtak fel parancsomra. Egy tiszta helyen építettem fel házamat […]”. Enki egyszerre volt tudós és mérnök. Vezetése alatt a Perzsa-öböl északi partján fekvő mocsarakat lecsapolták, gátakat és öntözőrendszereket építettek, és a Tigris meg az Eufrátesz folyókat összekötő csatornákat ástak.
Enki elsőszülött fia, Marduk vezetésével utánpótlás is érkezett. A látogatók földi idővel mérve több ezer év alatt -ami számukra csak néhány év volt – virágzó kolóniát hoztak létre, és immár minden figyelmüket elsődleges céljuk felé fordíthatták, ami nem más volt, mint az arany.
Számos kutató dolgozott már ki bonyolult metafizikai magyarázatokat arra, hogy mit kerestek az Annunaki telepesek a Földön. Legtöbbjük a Nibiru elhaladása és a Föld kialakulása által megzavart energiamezőket és spirituális dimenziókat említi. Sőt, egyikük szerint a fejlettebb kultúrával rendelkező Annunaki űrhajósok a bolygóközi ütközésben odaveszett társaik lelkét akarták megmenteni.
Ennél valószínűbb és jobban dokumentált azonban Sitchin és más szerzők feltevése, hogy az Annunaki telepesek a Föld ásványkincsei, különösen az arany iránt érdeklődtek, amit saját bolygójukon akartak felhasználni.
„Az űrhajósok aranyat kerestek, hogy megmentsék légkörüket, amin valószínűleg lyukak keletkeztek, csakúgy, mint ami Földünkén, mivel szénhidrogén-fluoridokkal szennyeztük az ózonréteget – magyarázza Lloyd Pye. – Az Annunaki megoldás az volt, hogy parányi aranylemezkéket szórjanak szét a légkör felső rétegében, hogy befoltozzák a lyukakat […].Ironikus módon a mai tudósok szerint ha valaha is kénytelenek leszünk befoltozni saját kilyukadt ózonrétegünket, a legjobb megoldás az lesz, ha a légkör felső rétegébe apró aranyszemcséket juttatunk”.
Úgy tűnik, az első próbálkozás, amivel a Perzsa-öböl vizéből próbáltak aranyat kinyerni, kudarcot vallott. Anu örökösével, Enlillel együtt ellátogatott a kolóniába, és meghagyta Enkinek, hogy találjon több aranyat. Enlil lett az egész földi gyarmat főparancsnoka, Enki pedig először Afrikába, majd
Dél-Amerikába hatolt be, ahol megkezdte az aranykitermelési munkálatokat. A korai aranybányászatot bizonyítják az Angol-Amerikai Részvénytársaság (Anglo-American Corporation) nevű vezető dél-afrikai bányavállalat részére az 1970-es években végzett kutatások.
A társaság tudósai ősi, körülbelül Kr. e. 100 000-ben végzett bányászati feltárások nyomára bukkantak. Hasonló korú feltárásokat találtak Közép- és Dél-Amerikában. Ez arra utal, hogy az Annunaki telepesek a világ minden táján kerestek aranyat, ami megmagyarázhatja, hogy hogyan terjedt el kezdetben az emberi faj a világon.
A kibányászott nyers ércet ezután a messzi bányákból teherszállító repülő járművekkel vitték Mezopotámiába, ahol az aranyat kivonták belőle, majd abból homokóra alakú tömböket készítettek, amiket ZAG-nak vagy „tisztított drágaság”-nak neveztek. Számos ilyen tömböt ábrázoló vésetet ismerünk, sőt a régészek még néhány tömböt is megtaláltak.
Hogy az Enlil és Enki közti egyre elkeseredettebb rivalizálást enyhítse, Anu kinevezte Enlilt a mezopotámiai kolónia, E.DIN élére (talán innen a bibliai Éden neve), Enkit pedig AB.ZU, vagyis Afrika, „ bányák földje” felelősévé tette. A földönkívüli gyarmatosítók számára további problémát jelentettek az életüket megnehezítő éghajlati változások, valamint a szakadatlan, lélekölő bányászmunka.
Az egyik sumér szöveg szerint „amikor az istenek [az Annunaki] az emberekhez hasonlóan dolgoztak és megszenvedték a munkát – az istenek munkája pedig nehéz volt, szenvedésük sok, és keservesen kínlódtak”. Az őstörténelem ilyen mértékű átértékelése természetesen komolyan befolyásolta – és fogja is befolyásolni – a hagyományos tudományt.
Dr. Arthur David Horno, a Colorado Állami Egyetem biológiai antropológiát tanító professzora 1990-ben otthagyta állását, mert úgy látta, hogy az emberiség eredetének konvencionális magyarázatai, amiket tanított, „ostobaságok”.
Hosszas tanulmányok után ő is arra a meggyőződésre jutott, hogy a földönkívüliek komoly szerepet játszottak az emberiség eredetében és fejlődésében.
„Az Annunaki látogatók már több mint százezer éve foglalkoztak aranybányászattal a földön, amikor a kegyetlenül megerőltető munkát végző közrendű idegenek körülbelül háromszázezer évvel ezelőtt fellázadtak – magyarázta Horn, aki Sitchin munkáját vette alapul fejtegetéséhez. – Enlil, a főparancsnokuk keményen meg akarta büntetni őket, ezért összehívta a Nagy Annunaki Gyűlését, amin apja, Anu is részt vett. Anu megértőbbnek mutatkozott az Annunaki munkások sorsával szemben. Látta, hogy nagyon kemény munkát végeznek a lázadók, és elkeseredésük óriási.
Hangosan elgondolkozott azon, hogy […] nem lehetne-e másképpen aranyhoz jutni. Ekkor Enki egy Primitív Munkás, egy ‘Adamu’ megteremtését javasolta, aki elvégezhetné a munka nehezét. Rámutatott, hogy ‘Abzu’-ban [Afrikában], ahol ő dolgozik, nagy számban fordulnak elő primitív humanoidok – alighanem a Homo erectusról, vagy egy vele közeli rokonságban álló humanoidról lehetett szó”.
A Gyűlés egyetértett Enki javaslatával, hogy munkás-fajt teremtsenek, és a sumér leírások szerint ez volt az emberiség eredete. Ez megmagyarázza a Biblia egyik legmeglepőbb szakaszát is. Miután a Biblia leszögezi, hogy csak egy igaz Isten van, a Mózes első könyve 1,26-ban az egyetlen Isten így szól: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá […]”.
E verset csak kétféleképpen magyarázhatjuk: vagy úgy, hogy az Ószövetség többesszámú „Elohim” szava, amit a Mózes első könyvét író mo-noteisták „Isten”-ként értelmeztek, valójában az ember megteremtését elhatározó Annunaki Gyűlésre vonatkozott; vagy pedig úgy, hogy a „magunkhoz hasonló” ember megteremtése nem egy teljesen új faj létrehozását jelentette, hanem egyszerűen egy már meglévő faj genetikai manipulálását. Sitchin így írt:
Amint azzal már az orientalisták és a bibliatudósok is tisztában vannak […], Mózes első könyvét valójában sokkal korábbi és sokkal részletesebb eredeti sumér szövegekből állították össze szerkesztgetéssel és rövidítgetéssel”.
Az Annunaki földi expedíció tisztiorvosa egy Ninharsag (másképp Ninti) nevű nőnemű lény volt, aki Enkivel együtt már korábban is genetikai kísérleteken dolgozott. Legalább egy sumér hengeres pecséten szerepel Enki és Ninharsag, fiolákkal és üvegcsékkel körülvéve, mellettük pedig egy asztal, polcok és egy növény, valamint egy segéd áll – az egész leginkább egy laboratóriumra hasonlít.
Sumér leírások szerint sok mutáns teremtményt hoztak létre, például emberfejű bikákat és oroszlánokat, szárnyas lényeket, valamint kecskefejű és -lábú emberszabású majmokat és humanoidokat.
Ha ez valóban így történt, akkor egyértelműen ezekből a kísérletekből származtak az olyan legendás „mitológiai” teremtmények és emberfeletti lények, mint Atlasz, Góliát, Gargantua, Polüphémosz és Tüphón.
A Mezopotámiában Kr. e. 721-től 705-ig uralkodó II. Sargon asszír király valamikori palotájában hatalmas, szfinxhez hasonló szobrokat találtak a XIX. században, köztük egy emberfejű szárnyas bikát és egy emberfejű oroszlánt.
A szobrok legnagyobb részét John D. Rockefeller megvásárolta és New Yorkba szállíttatta. Az első ember neve a sumér szövegekben LU.LU, héberül pedig Adama, amely szó szerint azt jelenti, „ Föld embere”, vagy egyszerűen csak „földlakó”.
Megteremtésének leírása a klónozásról való mai ismereteink fényében egészen egyértelmű – de körülbelül huszonöt évvel ezelőttig még a legképzettebb tudós sem tudott volna mit kezdeni bármiféle ehhez hasonló fogalommal. Enki és Ninharsag eltávolította egy primitív afrikai nőstény humanoid petesejtjét, és egy fiatal Annunaki férfi spermájával megtermékenyítette.
A megtermékenyült petét ezután egy Annunaki nő – mégpedig a szövegek szerint maga Enki felesége, Ninki -hordozta méhében, amíg el nem érkezett a szülés ideje.
Bár császármetszésre volt szükség, a Földön elsőként megszülető hímnemű Adama hibrid egészséges volt. Ezzel a természetes evolúciót évmilliókkal előzték meg. Az ősi sumér szerzők szerint „amikor az embereket megteremtették, azok nem ismerték a kenyeret, sem a ruhát, hanem növényeket legeltek, mint a juhok, és pocsolyák vizét itták […]”.
Ezek után Enki és Ninharsag számos további Adamát hozott létre, hím és nőneműeket egyaránt, bár kezdetben ezek nem voltak képesek szaporodni, és az Anunnaki fajhoz képest nagyon rövid ideig éltek. Ez minden bizonnyal szándékos volt: teremtőik azt akarták megakadályozni, hogy az új faj vetélkedni kezdhessen velük.
Érdekes, hogy az 1 Mózes 3,5 szerint Elohim első utasítása az volt, hogy az emberiségnek – amit allegorikusan Ádám és Éva jelképezett – tudatlannak kell maradnia, nehogy „olyanok legyetek, mint az istenek” (a hivatalos angol bibliafordítás szerint).
Az ember teremtésének sumér és bibliai változata között számos feltűnő hasonlóság van. A Biblia szerint az asszony Ádám oldalbordájából teremtetett. „Samuel N.Kramer, a nagy sumerológus a XX. század közepén rámutatott, hogy a történet, amely szerint Éva Ádám bordájából származik, valószínűleg onnan ered, hogy a sumér TI szó életet és bordát is jelent” – írta Horn.
Éva tehát lehet, hogy Ádámtól kapta az „életét”, és semmiféle csontról nem volt szó – de az is lehetséges, hogy a genetikai alapanyagot a csontvelőből nyerték ki. A laboratóriumot, ahol az első Adamákat létrehozták, a sumerok SHI.IM.TI-nek hívták, ami azt jelenti: „ ház, ahol az élet leheletét belehelik”. Nem nehéz párhuzamot felfedezni e között és a Mózes első könyve 2,7 között, ahol Isten, miután megformálta az embert „ föld porából”, vagy a „föld” jelentésű „Adamu”-ból, az „orrába lehelte az élet leheletét”.
„Ádám volt a legelső lombikbébi”
– jelentette ki Sitchin 1978-ban, az első modern lombikbébi megszületésekor. Az eseményben saját sumér fordításainak megerősítését látta, különösen annak fényében, hogy a modern tudomány csak a XX. században kezdett el egyáltalán gondolkodni az emberi génállomány manipulálásáról.
A kaduceus, az orvostudomány ma is használt jelképe is arra utal, hogy a sumeroktól ránk maradtak a klónozás rég feledésbe merült tudományának szimbólumai. Az életadó orvosi kezelés ősi jelvénye, a szárnyas botra tekeredő két kígyó képe meglepően hasonlít a DNS molekuláinak kettős spiráljához.
A DNS (dezoxiribonukleinsav), amit csak 1946-ban fedeztek fel, az emberi sejtben található aminosavakból áll, amik az adott személy genetikai kódját tartalmazzák. A DNS manipulálásával lehet klónt (másolatot) vagy hibridet létrehozni.
A hetvenes évek óta gyűlik azoknak a bizonyítékoknak a száma, amik arra utalnak, hogy az első primitív emberi lények Afrikából származnak, hiszen itt lelték meg akkoriban a legrégebbi előemberi maradványokat. „Lucy” és más australopithecusok csontjai egyértelműen arra utalnak, hogy már több mint hárommillió éve is éltek főemlősök a Földnek ezen a táján, de még a neandervölgyiek fejlettségi szintjét sem érték el.
Az általánosan elterjedt felfogással szemben C. P. Groves, Charles E. Oxnard és Louis Leakey tudósok állítják, hogy az australopithecus testfelépítése gyökeresen különbözött az emberekétől. Groves szerint „nem darwini” elvek szükségesek a „Lucy” és a mai ember közti kapcsolat megmagyarázásához.
De jaj azoknak, akik szembeszállnak a bevett gondolkodásmóddal! Sok független kutató szerint összeesküvők próbálnak meg elhallgatni minden olyan felfedezést, ami ellentmond az elterjedt tudományos elméleteknek. Erre példa Thomas E. Lee sorsa, aki a Kanadai Nemzeti Múzeumnál dolgozott. Lee az ötvenes évek elején a Hurontavi Manitoulin-szigeten fejlett kőeszközöket talált a jégbe fagyva.
Az eszközök legalább hatvanötezer évesek voltak, de egyes vizsgálatok szerint akár százhuszonötezer évesek is lehettek, ez pedig teljesen ellentmondott a bevett elméleteknek. Lee elmondta, hogy „elüldözték” pozíciójából, munkáját hamis színben tüntették fel, felfedezéseit pedig senki nem volt hajlandó publikálni. A tárgyak legnagyobb részét elnyelték a raktárak, a múzeum igazgatóját pedig leváltották, mert nem volt hajlandó Lee-t eltávolítani.
„Lee sorsa nem egyedi eset – mutattak rá a ‘Tiltott régészet’ (Forbidden Archeology) c. könyv szerzői. – A tudományos közösségben létezik egy szűrő, ami kiszűri a nemkívánatos bizonyítékokat. A tudásnak ez a megszűrése több mint egy évszázada tart, és ma is javában folyik”. Egy különösen felháborodott kutató nemrég azt írta:
„Vegyük észre, hogy a tudományos intézményeket, mint például a Smithsoniant vagy az amerikai Országos Földrajzi Társaságot (National Geographic Society) már eleve a világ elitcsoportjai hozták létre azért, hogy lekicsinyeljenek, eltorzítsanak vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjanak minden olyan tudományos felfedezést, ami hozzájárulna ahhoz, hogy az emberek megismerjék valódi eredetüket”.
A Biblia világosan közli: Ádámnak és utódainak nem könnyű sorsot szántak, hanem a puszta túlélést és a kemény munkát „Isteneik” keze alatt. „Az „avod” szó, amit imádásnak fordítanak, valójában munkát jelent – mutatott rá Sitchin. – Az őskori és bibliai emberek tehát nem ‘imádták’ istenüket, hanem dolgoztak neki”.
Horn szerint a sumér szövegekből világosan kiderül, hogy „az Anunnaki faj rosszul bánt teremtett rabszolgáival, körülbelül úgy, mint ahogy mi a háziállatokkal, például a barmokkal, amiket csak azért tartunk, hogy kihasználjuk őket. A rabszolgatartás széles körben elterjedt jelenség volt az emberi társadalmakban, az első ismert civilizációktól kezdve majdnem egészen napjainkig.
Talán nem is lepődünk meg azon,hogy az Anunnaki lények hiúk, kicsinyesek, kegyetlenek, vérfertőzők és gyűlölködők voltak – nagyjából minden negatív tulajdonság megvolt bennük. Minden bizonyíték azt támasztja alá, hogy nagyon keményen dolgoztatták rabszolgáikat, és nem nagyon érdekelte őket a szenvedésük. Végül mégis úgy döntöttek, hogy az emberiséget megajándékozzák az első civilizációval: a sumerral”.
Ezt a civilizációt azonban még megelőzte az emberi genetikus kód további módosítása, és végül az emberi nem teljes kiirtására tett kísérlet. Mivel az első emberi munkások olyanok voltak, mint az öszvérek, vagyis nem tudtak szaporodni, az Anunnaki lényeknek kellett újabb és újabb egyedeket létrehozniuk.
Ez hosszadalmas eljárás volt, tekintetbe véve a megtermékenyítés és a születés között eltelő időt. Így Enki és Ninharsag megpróbálkozott egy olyan Adama-faj létrehozásával, amely képes volt magától szaporodni.
Mózes első könyve (2,8-15) világossá teszi, hogy az Adama máshol teremtetett, és csak születése után került az Édenkertbe, vagyis az eredeti Anunnaki gyarmatra, E.DIN-re, mely a gondos leírás szerint a Tigris és az Eufrátesz közti síkság volt. A sumér szövegek leírják, hogy az irigy Enlil erőszakkal embereket vitt el Enki afrikai laboratóriumából E.DIN-be, hogy ott élelmiszert termeljenek és Anunnaki uraikat szolgálják.
Ám Enlilnek még több munkásra volt szüksége, így öccséhez, Enkihez fordult segítségért. Alford elmélete szerint Enki, hogy bosszút álljon Enlilen, amiért megrabolta afrikai laboratóriumát, elutazott az Édenbe, és felállított egy embertermelő laboratóriumot Enlilnek is, de titokban úgy módosította a genetikai kódot, hogy az ott létrehozott emberek képesek legyenek nemi úton szaporodni.
Bár azok a sumér szövegek, amelyek ennek az eljárásnak a részleteit leírják, vagy elvesztek, vagy még nem találták meg őket, a kutatók feltételezik, hogy az eljáráshoz ismét az életadó Adama-DNS megszerzésére volt szükség, amelyhez valószínűleg egy borda eltávolításával jutottak hozzá, amíg a páciens érzéstelenítés alatt volt.
Ez alkalommal a hímnemű Adama DNS-ét nem egy Annunaki, hanem egy Adama nőstény DNS-ével kombinálták; a DNS-ből valószínűleg el kellett távolítani egy-két szakaszt, majd a láncot újra összeilleszteni, amire már a mai technika is képes.
Az eredmény egy olyan Adama férfi volt, aki képes volt Adama nővel nemi úton szaporodni, vagy ahogy a Biblia finomkodva kifejezi, „nőt ismerni”. Ádám megkapta a szaporodás „tudását”, ám ezt több Elohim-Annunaki, így például Enlil is, helytelenítette. Azon aggódtak, hogy a következő lépés az lesz, hogy az emberek majd annyi ideig akarnak majd élni, mint ők.
„Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!” – írja Mózes első könyve (3,22).
Ezért tehát génmanipuláció útján drasztikusan lecsökkentették az emberi lények élettartamát, valamint azt a képességüket is, hogy agyuk teljes kapacitását kihasználják.
Ahogyan a világ messzi tájain lévő Annunaki bányákban és Mezopotámiában is egyre nőtt az emberek száma, sok Adamát a Tigris és Eufrátesz folyók mentén épülő többi városba vittek dolgozni. Voltak, akik itt is bányában dolgoztak, és valószínűleg olyanok is, akik megszöktek és a vadonba menekültek, vagy esetleg a népesség szabályozása érdekében küldték el őket. Bárhogy is történt, az Adamákat kiküldték az Édenből.
Előre látható volt az emberi lélekszám-növekedésnek és az Annunaki fajjal való egyre szorosabb kapcsolatuknak az eredménye. Mózes első könyve szerint: „Amikor az emberek száma megnövekedett a földön és leányaik születtek, az Isten fiai [vagyis a Nefilim-Annunaki] látták, hogy az emberek lányai igen szépek, és feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik. […] A Nefilim akkoriban a földön éltek – és később is -, amikor az Isten fiai az emberek lányaihoz mentek és ezek gyermekeket szültek nekik. […]”
Az évszázadok során az Adama faj nemcsak keveredett az Annunakival, hanem állandó kísérletezés tárgya is volt, aminek eredményeképpen a neandervölgyi ember végül cro-magnonivá vált.
Néhány tökéletlenség ennek ellenére megmaradt, így például az emberek élettartama egyre rövidebb lett.A korai Adamák leszármazottai Annunaki génjeiknek köszönhetően több ezer földi évig éltek. Ez az időtartam egyre rövidebb lett az egymás közti keveredés és a földi életkörülmények következményeként.
A tisztavérű Annunaki uralkodók viszont hihetetlenül hosszú élettartamuk miatt halhatatlanoknak tűntek. A Gilgames-eposz megállapítja: „Csak az istenek élnek örökké a nap alatt; az emberek napjai meg vannak számlálva, minden cselekedetük, akár a szél”.
Gardner, Alford és mások szerint az Annunaki lények életük meghosszabbítására az öregedést késleltető vegyszereket vagy enzimeket is használtak. Gardner úgy vélte, hogy az ősi istenek gyakran emlegetett „csillagtüze” egy öregedés elleni vegyület lehetett, ami a menstruációs vérben található melatonin és szerotonin nevű enzimekből állt.
Ezt a hosszú életet a Biblia is dokumentálja; leírja, hogy a Noé előtt élt emberek, például Ádám, Szet, Enos, Kenan, Enoch és Matuzsálem több száz évig éltek. Alford felhívta rá a figyelmet, hogy minden korai civilizáció igyekezett megtalálni a „fiatalság forrását” vagy a halhatatlanság valamilyen formáját; így érthetőnek találta, hogy az őskori írnokok ilyen részletesen foglalkoztak az emberek életkorával, de úgy gondolja, hogy hibásan számították az időt.
Mivel mind a szerves maradványok, mind a sumér szövegek alapján körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőttre tehető az emberi faj kialakulása, Alford szerint igazítani kell valamennyit a bibliai számokon. A bibliai életkorokat százzal beszorozva arra jutott, hogy Ádám fia, Szet születése és a Noé korabeli özönvíz között százhatvanötezer év telt el.
Sitchin idővonala szerint az első emberi lényt, az Adamát körülbelül háromszázezer éve hozták létre. További genetikai manipuláció után körülbelül százezer éve az Annunaki férfiak párosodni kezdtek a földi nőkkel. Nem sokkal ezután újabb jégkorszak tizedelte meg az Annunaki fennhatóságán kívül eső emberi népességet. A neandervölgyiek kihaltak, és a cro-magnoni ember is csak a Közel-Keleten maradt fenn.
Ötvenezer évvel ezelőtt az Annunaki származású embereknek már megengedték, hogy néhány kiválasztott városon uralkodjanak, és ezzel még jobban felbosszantották Enlilt, akit már az is felháborított, hogy az Annunaki férfiak képesek földi nőkkel párosodni. Még arra is panaszkodott, hogy a párosodó emberek hangjától éjszaka nem tud aludni. Enlil elhatározta, hogy elintézi az idegesítő emberi fajt.
Így aztán körülbelül tizenkétezer évvel ezelőtt, amikor is az Annunaki vezetők ráeszméltek, hogy a Nibiru közelgő visszatérése komoly éghajlati változásokat fog okozni, Enlil hozzáfogott terve megvalósításához.
A Nagygyűlésen meggyőzte a többséget arról, hogy engedjenek szabad folyást a természetnek – hagyják, hogy eltörölje az emberiséget a föld színéről, míg ők a bolygó körül keringő űrhajókra menekülve várják ki a dolog végét.
Bár Enlil tervét elfogadták, öccsének, Enkinek is megvoltak a maga elképzelései. Talán az emberek iránti rokonszenve miatt, vagy egyszerűen csak azért, hogy meghiúsítsa Enlil tervét, elárulta a gyilkos „isteni titkot” egyik legnagyobbra tartott emberi asszisztensének, a sumér Ziusziddunak (az angolban Ziusudra), akit Utnapistim néven is említenek.
„Az özönvíz akkád változata Noét Utnapistimmel, Ubar-Tutu fiával azonosítja, s mindkettőt Suruppakbanhelyezi el [ami a hetedik Annunaki város] – jegyezte le Alford. – Suruppakot egyértelműen az istenek orvostudományi központjaként azonosították. Sud városának is nevezték, Sudot pedig Ninharsaggal azonosítják, ugyanazzal az istennővel, aki Enkinek segédkezett a LU.LU genetikai előállításában”.
Egy babilóniai legenda ugyanezt az özönvíz-történetet írja le, Noé szerepében Atra-Hasissal. Utnapistimet „sumér Noé”-nak is nevezték, és a bibliai Noé-történet, valamint a gilgamesi Nagy Özönvíz története közti párhuzamok valóban szembetűnőek és egyértelműek. Noé történetére utalva Sitchin megállapította: „ bibliai történet az eredeti sumér történet átdolgozott változata.
Ahogy más esetekben is, a monoteista Biblia itt is egyetlen Istenség alakjában sűríti össze a számos különböző isten szerepét, akik néha egymás ellenében cselekedtek”. A sumér szövegek szerint Enki, Enlil rivális öccse volt az, aki megtanította Utnapistim-Noét bárkát építeni, többek között megmutatta neki a könnyen hozzáférhető bitumen használatát is, amivel a bárkát vízállóvá lehetett tenni.
A Gilgames-eposzban szereplő változat néhány olyan érdekes részletet is tartalmaz, amit a bibliai történetből kivágtak. Enki segített Utnapistimnek megmagyarázni a szomszédai előtt, hogy miért épít hajót. Azt tanácsolta, mondja nekik azt, hogy Enki követőjeként el kell hagynia Enlil területét, és azért van szüksége hajóra, hogy Enki afrikai területeire utazzon vele.
Enki így utasította Utnapistim-Noét: „Vidd magaddal a hajóra minden élőlény magját […]”. Ez az utasítás érdekes, hiszen mivel Enki volt az emberek génmanipulációval történő létrehozásának tudományos felelőse, valószínű, hogy Utnapistim-Noé az összes élőlény DNS-mintáját vitte magával, nem pedig egy hajóra való állatot, rovart és növényt. Egy kémcsövekkel teli hajókabin sokkal logikusabbnak tűnik, mint egy úszó állatkert.
Alford elmélete szerint Enki Utnapistim-Noén és három különböző etnikai csoporthoz tartozó pótfeleségén végzett genetikai beavatkozások révén három fiút hozott létre, akik a Föld három különböző emberfajtáját képviselték, és így azok az özönvíz után is fennmaradtak. Más szerzők szerint a különféle fajták az Annnunakitól különböző földönkívüli fajok genetikai kísérleteinek eredményei voltak.
Az akkád történetből az is kiderül, hogy özönvíz nem nagy esőzések következménye volt. A leírás sötétségről beszél, melyet viharos erejű és egyre erősödő szél kísért, ami lerombolta az épületeket és átszakította a gátakat. Ilyen események egy másik égitest közeli elhaladásakor következhetnek be. A világ minden táján utalnak arra ásatási eredmények, hogy amit özönvíznek nevezünk, az az egész bolygót érintő katasztrófa volt, de nem került az egész Föld víz alá.
Egy magyarázat szerint a Nibiru elhaladása miatt megváltozó gravitációs hatások következtében az Antarktiszt borító jégréteg, mely az utolsó jégkorszak vége óta egyébként is labilis volt, a tengerbe csúszott, s ezzel az egész bolygón megemelte a tengerek vízszintjét.
A legtöbb mezopotámiai Annunaki települést a Tigris és az Eufrátesz torkolata közelében még ma is vastag víz- és iszapréteg borítja. Az akkád változat szerint hat nap és hat éjszaka után az elemek elcsendesültek, de földet sehol sem lehetett látni. Végül, mint a bibliai történetben is, a bárka megfeneklett egy hegy csúcsán, amit Ararát hegyének neveznek.
Miután egy galambot, egy fecskét és egy hollót szabadon engedtek a bárkáról, csak a holló nem tért vissza, és ez arra utalt, hogy szárazföld van a közelben. Utnapistim-Noé és családja ekkor elhagyta a bárkát és égőáldozatot mutatott be, ami magára vonta a visszatérő Annunaki lények figyelmét.
Egy ősi szöveg szerint „az istenek nyüzsögtek, mint a legyek” a fővő hús körül. Nyilván a Föld körüli keringés hosszú bezártsága után ki voltak éhezve a friss ételre. Szembesülve azzal, hogy néhány emberi lény túlélte az özönvizet, és talán mert némi lelkiismeretfurdalást is érzett tettei miatt, Enlil nem tehetett mást, mint hogy megengesztelődött és beleegyezett abba, hogy továbbra is együtt éljen a két faj.
A fenti eseménysorozat megmagyarázza, hogy körülbelül tízezer évvel ezelőtt hogyan tűnt el a földi népesség nagy része – az özönvíz áldozatai lettek.
Ahogy a víz kezdett felszáradni és a Nibiru is eltávolodott a Naprendszertől, az Annunaki és a néhány túlélő ember hozzálátott az újjáépítéshez. De ez az özönvíz utáni világ már korántsem volt olyan békés, mint az azelőtti.
Az özönvíz előtt azok az emberek, akik nem közvetlenül az Annunaki uraknak dolgoztak, nomád vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak -most pedig szinte egyik pillanatról a másikra földművelők lettek. „ rendelkezésünkre álló néprajzi adatok azt mutatják, hogy a földművelés több munkával jár, mint a vadászat, [és az eredménye] egy kevésbé változatos élővilágú, labilis, ember módosította ökoszisztéma – jegyzi meg Kent Flannery régész.
– Mivel a földművelésre való tudatos áttérés azzal járt, hogy többet kellett dolgozni és rosszabb minőségű ételt kellett enni, gyanítom, hogy azért tértek erre át, mert úgy érezték, muszáj, és nem saját elhatározásukból. Ám hogy miért érezték így, azt talán sohasem fogjuk megtudni, annak ellenére, hogy döntésük az emberiség egész további történelmét meghatározta”.
A sumér táblák megadják a magyarázatot arra, hogy az emberek miért kezdtek el földet művelni és állatokat tenyészteni: mert isteneik ezt parancsolták nekik. A földművelés következménye pedig az lett, hogy a népesség városokba tömörült, nagyobbakba és pompásabbakba, mint az özönvíz előtt. Mindegyik várost egy vezető Annunaki uralta, akit az emberek kezdtek „isten”-ként tisztelni.
Az özönvíz megtörténtét bizonyítja az is, hogy az első földművelésre utaló jeleket nem a folyóvölgyek termékeny földjében, hanem Mezopotámia és Palesztina magasföldjein találták.
Ezt is egy sumér szövegtöredék magyarázza meg, amely így szól:
„Enlil felment a hegycsúcsra és felemelte szemeit; lenézett; tengernyi vizet látott. Felnézett: fűszeres illatú cédrusfákkal teli hegyet látott. Felvitte az árpát, teraszosan elültette a hegyen. Amelyik növényt csak felvitte, gabonának nőtt az a hegyen”.
Úgy tűnik, az emberekhez hasonlóan néhány gabonafajtának sincs közvetlen elődje a földi evolúciós láncban. Hirtelen jelentek meg – már eleve kultúrnövényként -, a régészeti leletek szerint körülbelül tizenháromezer éve.
„Erre a botanogenetikai csodára nincs magyarázat, legfeljebb akkor, ha nem természetes kiválasztódásról, hanem mesterséges génmódosításról van szó” – tette hozzá Sitchin, akinek az is feltűnt, hogy az emberiség fejlődésének három kritikus pontja – a növénytermesztés (kb. Kr. e. 11000), a kőkorszaki kultúra (kb. Kr. e. 7500) és a civilizáció (kb. Kr. e. 3800) kialakulása – 3600 éves időközökben következett be, márpedig a Nibiru épp ennyi idő alatt futja be teljes pályáját a Nap körül.
Néhány kiválasztott emberre, amellett, hogy a gabonafajták és az állatok felett „királyként” uralkodhattak, ekkor már vezetői hatalmat is bíztak az Annunaki urak. Ahogy az emberek lélekszáma egyre nőtt, az Anunnaki-Nefilim faj rájött: valamit tennie kell, hogy megőrizze teremtményei fölött gyakorolt hatalmát. Közvetítőkre is szükségük volt saját maguk és az emberek között, akiket még mindig nem becsültek sokkal többre az állatoknál.
Egy özönvíz utáni Annunaki gyűlésen úgy döntöttek, hogy a Földet négy részre osztják, és az emberi lakosságot ezek közül háromban osztják el -alsó Mezopotámiában, a Nílus völgyében és az Indus völgyében. A Sínai-félszigetet, özönvíz utáni új űrkikötő-központjukat az Anunnaki lények „szent” helynek, saját szentélyüknek tartották fenn.
Ehhez az „oszd meg és uralkodj” stratégiához természetesen arra volt szükség, hogy a szétszórt emberi közösségeknek külön vezetői legyenek, így született meg a királyság intézménye, az Annunaki lények, azaz az „istenek” által választott emberi vezető és képviselő fogalma. A dinasztikus királyság intézménye, ami az istenekig visszavezethető királyi vérvonalon alapszik, mind a mai napig sok ország és kormány működését meghatározza.
A fenti gyakorlat a sumér Kiss városában kezdődött, melyet Sitchin a bibliai Kus (Khús) városával azonosít. Gardner ezzel egyetértve a bibliai Kust Babilóniától keletre teszi, nem pedig Egyiptomba. Az lMózes 10,8-12 szerint Kus Noé unokája és a legendás Nimród apja volt, aki sumériai központjából kiindulva olyan városokat épített és uralt, mint Babilon, Erek és Akkád, mielőtt Asszíriában kezdett volna városokat építeni (például Ninivét).
Lehetséges, hogy Bábel tornyának ószövetségi története Nimród azon próbálkozásának volt a következménye, hogy meghiúsítsa Enlil tervét az emberek szétszórására. A történet a mai Libanon területén található Baalbekben kezdődik, ami többek szerint az özönvíz utáni Annunaki űrközpont volt. Az ott található, „Triliton”-nak nevezett masszív, egyenként több mint háromszáz tonnás gránittömbök is azt az elméletet támogatják, hogy a hely valamikor kilövőpálya vagy leszállóhely lehetett.
„ Szövegek, illetve a földrajzi és a tárgyi bizonyítékok egymást is megerősítve mind arra mutatnak, hogy Baalbek az istenek rakétáinak leszállóhelyéül szolgált” – szögezte le Alford.
Egy Baalbekben talált arab nyelvű szöveg leírja, hogy Nimród és követői ott próbálkoztak meg egy „sém” létrehozásával, amit az 1 Mózes 11,4 így fordít: „Szerezzünk nevet magunknak”. „ ‘sém’ szót a legtöbb fordító figyelmetlenül félreértette, és ‘név’-ként fordította le. De eredetileg azt jelentette: ‘az, ami fölmegy’ – magyarázza Turnage. – Sitchin szerint a ‘sém’ mezopotámiai eredetű szó, és a ‘mu’-ból vagy az abból képzett sémita ‘su-mu’ vagy ‘sám’ szóból származik (‘az, amiről valakire emlékeznek’, ‘amitől valaki emlékezetes’) […], amelynek a jelentése később ‘név’ lett.A szó eredeti jelentése viszont valamilyen repülő dologra utalt”.
Sitchin szerint „az a felfedezés, hogy a ‘mu’ vagy ‘sém’ sok mezopotámiai szövegben nem nevet, hanem ‘égi járművet’ jelent, megnyitja az utat sok ősi elbeszélés, így például a Bábel tornyáról szóló bibliai történet igazi mondanivalójának megértése felé”.
Szerinte a bábeli események magyarázata az, hogy az ottani emberek megpróbálták felépíteni saját kilövőtornyukat és megalkotni saját „sém”-jüket, vagyis repülő járművüket, amellyel reményeik szerint jobb eséllyel szállhattak volna szembe az űrben lakó uralkodójukkal, Annal, aki szét akarta őket szórni a világ különböző tájaira. Mózes első könyve (11,4) ezt írja: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk [‘sém’-et] magunknak és ne szóródjunk szét a földön!”
Tevékenységük csak növelte Enlil félelmét, hogy az emberek versengeni fognak az isteni fajjal, és megerősítette elhatározásában, hogy szétszórja őket. Mózes első könyve (11,5-8) leírja reakcióját: „Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek, így szólt:
‘Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!’
Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését”. Az emberiség három ágát – Utnapistim-Noé három fia, Sém, Hám és Jáfet utódait – ezután hamarosan elszállították a kijelölt területekre, ahol idővel valóban különböző nyelvek alakultak ki.
Alford elmélete szerint valóban lehetséges, hogy Utnapistim-Noénak különböző emberfajtákból származó feleségei voltak; a tőlük származó utódok természetesen különböző emberfajtákat képviseltek, ami megmagyarázná, hogy Afrikában negroid, Ázsiában mongoloid, a Közel-Keleten pedig europid típusú emberek élnek.
A sumér szövegek és a Biblia egybehangzóan állítják, hogy Sém és utódai a Mezopotámiát magába foglaló területen maradtak, Hámot és családját Afrikába és Arábia bizonyos részeire vitték, Jáfetet és rokonait pedig az Indus völgyébe szállították.
Valószínűleg ők voltak a titokzatos „árják”, akik olyan hirtelen jelentek meg ott az őskorban. A szétszóratás eredménye nyugodt békeidőszak kellett volna legyen, melyben az új királyok által uralt új városok tovább terjeszkednek és növekszik az élelmiszertermelés. De sajnos, mint látni fogjuk, az ősi „istenek” éppoly kevéssé voltak képesek a tartós békét biztosítani, mint az emberek.
A baj már akkor megkezdődött, amikor az Annunaki faj az addigra nagyrészt víz alá került Sumerból elkezdte áthelyezni űrkikötőit a Sínai-félszigeten lévő helyszínre, amit később El Parannak, Isten Dicsőséges Helyének neveztek. Mint az özönvíz előtt is, az Ararát hegye (amely ma Törökország területén fekszik, s a leírások szerint itt feneklett meg a bárka) volt a Sínain lévő leszállóhelyhez vezető siklópálya legészakibb iránypontja.
A bázis a félsziget földrajzi középpontjában, a harmincadik szélességi körön helyezkedett el, míg a déli iránypont a Sínai-hegy két legmagasabb csúcsa, a Katalin-csúcs (Gebel-Katrína, 2637 m tengerszint felett), illetve a Mózes-csúcs (Gebel-Músza, 2285 m) volt. A siklópályához már csak egy nyugati iránypont hiányzott.
„Arrafelé túl lapos ahhoz a felszín, hogy természetes iránypontokat lehessen találni- magyarázza Sitchin -, minden bizonnyal ezért fogott hozzá az Annunaki faj a mesterséges kettős csúcs, a két nagy gízai piramis megépítéséhez”.
„A nagy Kheopsz-piramis az űrhajósok számára irányjelző tereppontként is szolgált – erősíti meg Maurice Chatelain, a NASA munkatársa, aki az Apollo űrhajók kommunikációs és adatfeldolgozó rendszereit kifejlesztette.
– A piramist szabad szemmel nagyon nagy magasságból is jól lehet látni, és az űrben a radarképernyőn még annál is jóval messzebbről észlelhető, mert ferde oldalai merőlegesen verik vissza a radarsugarakat, ha a megközelítési szög a horizonthoz viszonyítva 38 fokosnál nagyobb. Nem nehéz rájönni, hogy a csiszolt kőfelület […] nem más, mint radarjelvisszaverő eszköz. […]
Egy ilyen hatalmas radarvisszaverő valóban jelezhette az irányt a közeledő űrhajóknak, és valószínűleg már hosszú ideje épp ezt a célt szolgálja. Tudjuk, hogy a piramist különböző színekkel be is festették, és ha a festékbe még fémszemcséket is kevertek, az felerősítette a lézer- vagy radarsugarak visszaverődését”.
A már említett Holman Bible Dictionary szerkesztői szerint a „Sínai” név a „fénylő”jelentésű szóból származik, az pedig valószínűleg Sin babilóniai isten nevéből. Sin egyszerűen Nannar sémita neve volt, Nannar pedig Enlil elsőszülött fia, és Ur városának, Ábrahám szülőhelyének az uralkodója. Néhány kutató felvetette, hogy a Sínai-hegy két csúcsán is állhattak valamikor hatalmas radarvisszaverők, melyek a leszálló pilótákat segítették a háromszögelésben.
Sin a Hold kaldeus neve is volt, és a sumerok szerint Enki először a Holdon szerzett élő organizmusokat avagy „magot” az embereken végzett mutációs kísérleteihez, azt az anyagot gyűjtve össze, ami a Nibiru és a Tiamat összeütközése után megmaradt.
„Ennek az egyetlenegy névcserének hihetetlen hatása volt az egész emberi történelemre – jelentette ki Henry. – Amikor a keresztények elkezdték értelmezni a szövegeket, azt mondták, hogy mind bűnben születtünk [a ‘bűn’ angolul: ‘sin’ – a ford. megj.]. Teljesen igazuk is volt. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy a ‘Sin’ szó itt a Holdra utal, génanyagunk forrására!”
Mivel az özönvíz elpusztította a sumér Nippur városban lévő Annunaki központi vezérlő űrközpontot, és olyan új helyre volt szükség, ami egyenlő távolságra van a siklópályáktól, az új központot Mórija hegyén építették meg, ami lefordítva „ Vezérlés Hegye”.
Itt épült fel később a szent város, Jeruzsálem, amit minden nagy nyugati vallás régóta szent helyként tisztel. Mire mindezek a munkálatok befejeződtek, már új Annunaki nemzedékek születtek a Földön.
Mint valami ősi szappanoperában, melynek cselekményét a feljegyzett történelem során számtalanszor újra eljátszották, itt is intrikákról és összeesküvésekről számolnak be a feljegyzések, sőt testvért testvér ellen fordító háborúk is kirobbantak.
A konfliktusokba, lázadásokba és háborúkba idővel az emberek is belekeveredtek, akik ekkor tapasztalták meg először a fegyveres hadviselést, melynek gyakorlásával azóta sem hagytak fel.
A sumér szövegek szerint Enki elsőszülött fia, Marduk megszerezte az Egyiptom fölötti hatalmat; itt Ra néven ismerték. Gyermekei, Su és Tefnut adtak példát a későbbi fáraóknak azzal, hogy egymással házasodtak össze. Az ő gyermekeik, Geb és Nut úgyszintén összeházasodtak, így ők lettek a következő királyi pár, s tőlük származik Egyiptom néhány legismertebb isten-uralkodója: Ozirisz, Izisz, a húga és felesége, valamint Szet, és Neptisz, Izisz húga mind az ő gyermekeik voltak.
A családtagok közti házasság olyan örökösödési problémához vezetett, amelynek megoldásához fel kellett osztani az országot. Ozirisz Alsó-Egyiptomot kapta meg, Szet pedig a hegyekkel tarkított Felső-Egyiptomot. Szet elégedetlen volt saját részével, ezért szervezkedni kezdett Ozirisz ellen. Ezzel kezdődtek meg az ősi Egyiptom legendás háborúi.
Ozirisz halála után fia, Hórusz (Horus) bosszút akart állni Szeten, aki keletre vonult és elfoglalta a Sínai űrkikötőt. Enlil követői, feldühödve azon, hogy az űrutazáshoz szükséges létesítmények Enki utódainak kezében vannak, megtámadták Szet seregét. Ez a családi rivalizálás már a legkorábbi idők óta tartott. Ninurta, Enlil egyik fia vezetésével visszafoglalták a Sínai űrkikötőt. A hatalom Babilónia, Asszíria és Kánaán új királyainak kezébe jutott, akik maguk is majdnem folyamatosan háborúztak.
Az Ószövetség hűségesen megörökítette e háborúk nagy részét, jóllehet a leírások teli vannak homályos nevekkel és kiejthetetlen nevű helységekkel, melyek azonosítása komoly gondot okoz a történészeknek, hiszen a különböző nyelveken mindegyiket másképp hívták.
A fegyveres harcot, ami az Annunaki urak közti versengéssel és intrikákkal kezdődött, most emberi követőik folytatták. Ez is tudatosan alkalmazott irányító mechanizmussá vált, csakúgy, mint az Anunnaki uralkodók vallásos tisztelete, amiről már korábban bebizonyosodott, hogy jó módszer a jórészt civilizálatlan emberiség kordában tartására. Ám ahogyan már sok háborúban megesett, az Anunnaki vezetők kezéből is kicsúszott az események irányítása.
A Rómeó és Júliára emlékeztető epizód játszódott le: Enlil egyik unokája, Inanna feleségül ment Enki legfiatalabb fiához, Dumuzihoz. A két viszálykodó család vonakodva bár, de áldását adta a frigyre. Amikor azonban Dumuzit megölték, miután Marduk-Ra őrizetbe vette az Annunaki erkölcsi törvények megsértéséért, Inanna megtámadta Marduk-Rát.
Hogy véget vessenek e háborúnak, Marduk-Rát bíróság elé állították Dumuzi meggyilkolásának vádjával, de mivel nem lehetett bebizonyítani, hogy Dumuzi halála gyilkosság vagy véletlen baleset volt-e, Marduk-Rát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és egy hatalmas, áthatolhatatlan helyre zárták, melynek falai az égig értek.
Sitchin szerint ez a börtön nem volt más, mint a nagy Kheopsz-piramis.Úgy véli a sumér szövegekből készített fordításai megmagyarázzák a nagy piramis belsejében található különös akna rendeltetését. E rejtélyes, kéziszerszámokkal kivésett alagutat, ami a piramis lefelé haladó folyosóját köti össze a fölfelé haladóval, szerinte azért alakították ki, hogy megkerüljék a felfelé tartó folyosót eltorlaszoló hatalmas gránitkövet, s aztán ezen keresztül szabadítsák ki Marduk-Rát, miután börtönbüntetését kegyelemből száműzetésre változtatták.
Az egyiptomi hieroglifák részletesen leírják egy egyiptomi isten elfogását, bebörtönzését és feltételezett halálát.
Inannát, aki egyáltalán nem volt megelégedve az események ilyetén alakulásával, és maga is hatalomra vágyott, csak úgy lehetett megállítani, hogy egy másik terület, valószínűleg az Indus-völgy (és az ottani lakosság) uralkodójává tették. 1922-ben fedezték fel Pakisztán déli részén, az Indus folyó mellett azokat a buckák alatt rejtőző romokat, amik valaha Mohendzsodárót, egy Kr. e. 2500-nál is régebbi civilizáció legnagyobb városát jelentették.
Bár a város valamikor az őskorban rejtélyes módon teljesen elpusztult, az égetett téglás épületek és a város gondosan megtervezett szerkezete alapján néhány kutató egyértelműnek tartja a sumerokkal való kapcsolatát. Alford szerint a várost lakó harappá nevű nép „egyetlen istennőt tisztelt, akinek képei feltűnően hasonlítanak Inanna istennő más ábrázolásaira”.
Akár Inanna volt ez az indusi istennő, akár nem, mindenesetre hatalomvágya később sem csillapodott, és a sumér szövegek szerint végül sikerült elfoglalnia Ninharsag helyét a fő Annunaki vezetők között. Emellett talált magának egy hibrid embert, akit arra használt fel, hogy új birodalmat szerezzen. Ez az ember Sharru-Kin, ismertebb nevén Nagy Sargon volt.
Sargon, aki valószínűleg Annunaki apától és emberi anyától származott, Kr. e. 2200 körül megalapította a sémita akkád dinasztiát, ami végül egész Mezopotámiát magába foglalta. Mint már említettük, Sargon – akárcsak később Mózes – azt állította, hogy anyja nádkosárba tette, és a folyón úsztatta le biztonságos helyre.
„Sargon a hódításairól szóló leírásaiban mindig úgy ábrázolja Inannát, mint aki tevőlegesen részt vesz a harcokban, de a győzelem mértékét és a meghódított területek nagyságát mégis mindig Enlil határozza meg” -jegyzi meg Sitchin.
Sargon és az akkád birodalom bukásakor Marduk-Ra titokban visszatért a száműzetésből és megpróbálta visszaszerezni a hatalmat Babilónia felett.
Rögtön új szövetségek születtek, és Enlil és Inanna seregei azonnal szembeszálltak Mardukkal és apjával, Enkivel. Ráadásul Marduk egyik fia, Nergal (másként Erra) is csatlakozott Enlil ellene induló csapataihoz, ezzel valódi polgárháborúvá téve a konfliktust.
Az Annunaki vezetők, megijedvén Marduk visszatérésétől és terveitől, rábeszélték Anut, hogy engedélyezze hét hatalmas fegyver bevetését ellene – amik több szerző szerint atomrakéták voltak.
Mindez Kr. e. 2000-nél valamivel korábban történt. Ezen a ponton lép be a történetbe Ábrahám, a bibliai pátriárka. Sitchin véleménye szerint Ábrahám közel sem volt az az egyszerű héber nomád, akinek általában hiszik.
Mint írja, különböző szövegek alapos tanulmányozásából világosan kiderül, hogy az Úrból származó Ábrahám valójában magasrangú sumér volt. „Amikor megérkeztek Egyiptomba, Ábrahámot és Sárát a fáraó udvarába vitték, Kánaánban pedig Ábrahám szövetségeket kötött a helyi uralkodókkal. Ezek nem egy településeket fosztogató nomád jellemzői; Ábrahám sokkal inkább magasrangú, jó tárgyaló- és diplomáciai képességekkel rendelkező személyiségként áll előttünk”.
Ábrahámnak fegyveres csapatai is voltak; erről tanúskodik Mózes első könyve (14,14-16) ,amely leírja, hogyan vett maga mellé három „kipróbált szolgát”, hogy megmentse unokaöccsét, Lótot és annak családját a Marduk irányította egyesült csapatok fogságából.
Az előzmények: az észak felől támadó csapatokat, amelyeknek szemmel láthatólag a Sínai űrkikötő visszafoglalása volt a célja, visszafordították, még mielőtt elérték volna a Sínait; azok pedig, miután legyőzték a Sziddim-völgyben, a Holt-tengertől délre található Szodoma és Gomorra királyait, kirabolták a városokat. Itt ejtették foglyul Lótot, majd visszaindultak északra; és Lót ide tért vissza, miután Ábrahám kiszabadította.
És nagyon úgy tűnik, hogy itt történt a világon az első atomrobbantás is. Sitchin leírása szerint valójában Ábrahám és harcosai akadályozták meg, hogy Marduk fosztogató csapatai elérjék a Sínai űrkikötőt, El Parant. Ennek a győzelemnek a jutalma volt Melkisedek dicsérete és áldása, valamint az, hogy Jahve (akit Enlillel azonosítanak) szövetséget kötött Ábrahámmal.
Alford szerint Ábrahám istene, Jahve – eredetileg „El-Saddáj” avagy a Hegyek Istene – Enlil egyik fia, Isku (másnéven Adad) is lehetett. Szerinte ő volt az az Annunaki , aki később is kapcsolatban maradt választott népével egy rádió-adóvevő segítségével, amelyet a Biblia szövetségládának nevez.
Boulay is egyetért azzal, hogy a frigyláda valójában rádiókészülék volt, és nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy igen pontos utasítások alapján kellett elkészíteni, mielőtt elhelyezhették volna benne a Tízparancsolatot tartalmazó táblákat. A “táblák alighanem az adóvevő működtetéséhez szükséges energiaforrást jelentették” – írta.
Egy ószövetségi vers (4Mózes 7,89) talán éppen a hangszóró helyét határozza meg:
„S amikor Mózes bement a megnyilatkozás sátorába, hogy beszéljen vele [Istennel], hallotta a hangot, amint beszélt hozzá a kiengesztelődés táblájáról, amely a tanúság ládáján volt elhelyezve, a két kerub között s beszélt vele”.
Mivel Enlil és a többi „istenük” nem tudta megvédeni őket a támadó szövetséges csapatoktól, Szodoma és Gomorra királyai alighanem átpártoltak Mardukhoz. Bármi is volt az oka, Enlil és fiai, Ninurta és Adad évekkel később eldöntötték, hogy bosszúból bevetik ellenük atomfegyvereiket.
Viszont mivel Ábrahám korábban jó szolgálatot tett nekik, úgy döntöttek, figyelmeztetik. Ahogy Mózes első könyvének 18. fejezete is leírja, Jahve meglátogatta Ábrahámot, és figyelmeztette, hogy elpusztítja a városokat, mert elfordultak tőle. Azt, hogy a városok elpusztítása előre megfontolt cselekedet volt, ez a figyelmeztetés is bizonyítja, valamint Ábrahám alkudozása is, amellyel a városok megkíméléséhez szükséges igaz emberek számát ötvenről tízre csökkentette.
Az előre meghozott döntésre utal az is, hogy Szodomában Lótot két „angyal” figyelmezteti- bár az eredeti héber szó, a „Mal’akhim” valójában csak „küldött’-et jelent. Miután a látogatók miatt Lótnak némi problémája akad a szomszédokkal, amint az lMózes 19,12-13-ban le van írva, az angyalok így szólnak Lóthoz:
„Ha még van itt valakid a városban, fiad és lányod vagy más valakid, aki hozzád tartozik, vezesd ki a helységből, mi ugyanis elpusztítjuk ezt a helyet, mivel igen nagy a panasz ellenük Isten előtt, és Isten azért küldött bennünket, hogy pusztítsuk el őket”.
Lót és rokonai elmenekültek a hegyekbe, ahogy utasították őket, de még őket is elérte a pusztítás tüze. Mózes első könyve (19,26) szerint Lót felesége, aki lemaradt, „sóoszloppá változott”. Sitchin rámutatott, hogy az eredeti sumér szó, amit a héber írnokok „só”-nak értelmeztek, párát is jelentett. Lót felesége ezek szerint egyszerűen elpárolgott attól a robbanástói, ami Szodomát és Gomorrát is megsemmisítette, míg Lótot és családja többi tagját valószínűleg megvédte egy hegygerinc vagy valami hasonló dolog.
A sumér Erraeposz szerint a pusztítás előidézői közül az egyik így esküdözött: „Az embereket megsemmisítem, a lelkük is csak pára lesz”. Amikor Hirosimára és Nagaszakira ledobták az atombombát, sokan megmenekültek, akiket valami eltakart az első robbanástól, míg a közelükben takarás nélkül állók egyszerűen elpárologtak.
Ezalatt Ábrahám, aki több kilométerre a hegyekben volt, azt látta, hogy sűrű füstoszlop száll fel, mintha olvasztókemence füstje lenne. Valószínűleg az is a bombázás következménye volt, hogy a Holt-tenger déli partján kiöntött a víz, így aztán sós víz borította el a két várost, és a tenger déli részén, a Liszan-félszigetnél létrejött egy sekély rész.
Ironikus módon talán éppen Marduk saját fia indította el az atomtámadást. Egy babilóniai szöveg így ír:
„De amikor Marduk fia a partvidéken volt, a Gonosz Szél Segítője [Nergal] forrósággal égette meg a síkságot”.
Régészeti leletek is bizonyítják, hogy valóban atomtámadásról volt szó; ezek szerint a városokhoz közeli települések Kr. e. 2040 körül hirtelen több évszázadra elnéptelenedtek, valamint a Holt-tengerhez közeli források vize még ma is káros mennyiségű radioaktív sugárzást bocsát ki.
Szodoma és Gomorra elpusztításával egyidőben a Sínai űrkikötőt is lebombázták, minden bizonnyal azért, hogy ne kerülhessen Marduk kezére. Lehetséges, hogy más célpontokat is atomrakéta semmisített meg, ám ezekről nem készült feljegyzés, és még nem fedezték fel őket.
Sitchin, Alford és mások szerint a Sínai-félszigeten történt detonáció természetellenes módon összeszabdalta a félszigetet. Ennek nyomait az űrből még mindig látni lehet, a környéken pedig rengeteg megperzselődött kő hever szétszóródva.
„A Sínai-félsziget keleti részén többmillió megfeketedett kő található több tíz kilométeres sugarú körben. Kétségtelen, hogy ezek a kövek nem természetes módon feketedtek meg – írta Alford. – A fényképeken minden kétséget kizáróan látszik, hogy csak a külsejük fekete”.
Az atomrobbanásoknak nem várt és tragikus utóhatásuk is volt. Radioaktív ciklon keletkezett, amely északkeleti irányban végigvonult Mezopotámián, kiirtva minden életet és véget vetve a sumér civilizációnak. A hagyományos történetírás szerint a hatalmas Sumér, ami körülbelül 6000 éve jelent meg hirtelen, ugyanolyan hirtelen el is tűnt, lakosságát pedig Babilónia és Asszíria szívta fel. A sumér szövegek ennél sokkal szörnyűbb eseményekről árulkodnak.
A sumerológus Kramer által lefordított „siralmak” így panaszkodnak:
„Az országra [Sumerra] olyan vész szakadt, ami eddig ismeretlen volt az ember előtt, amilyent eddig senki sem látott, s aminek senki sem tudott ellenállni. Az égből egy nagy vihar […] A földet elpusztító szél […] Gonosz szél, akár a rohanó áradat […] Üvöltő vihar, amit perzselő forróság kísért […] Nappal elfödte a fényes Nap fényét, éjjel nem világítottak a csillagok. […] A rémült emberek alig tudtak levegőt venni; a gonosz szél fojtogatta őket, nem hagy nekik már egyetlen napot sem […]. A szájakat vérrel töltötte meg, a fejek vérbe merültek. […] Az arcokat elsápasztotta a Gonosz Szél.
Elnéptelenedtek tőle a városok, elnéptelenedtek tőle a házak, kiürültek az istállók, kiürültek a juhaklok. […] Sumér folyóiban keserű víz folyt tőle, megművelt földjein gyomot növelt, legelőin elszárította a növényeket […]. így hát összes istene elhagyta Uruk városát; eltávoztak tőle, elrejtőztek a hegyekben, elmenekültek a messzi síkságokra”.
A radioaktív poreső egyetlen hatalmas vihara megsemmisítette a Föld első nagy civilizációját, az emberek hullái pedig „halmokban hevertek”. Ekkor érnek véget a Sumerról és isteneiről írott részletes feljegyzések. Még évszázadoknak kell eltelnie, mielőtt Mezopotámiában újra felvirágzik a civilizáció és az írott kultúra, és a nagy kataklizma emléke lassan homályos, rémálomszerű történetekké fakul.
„Az derült tehát ki, hogy az eredeti mezopotámiai történeteket valódi történelmi feljegyzéseknek szánták – magyarázta Gardner. – Ezt a történelmet később átírták, hogy idegen vallási kultuszok, először a judaizmus, majd a kereszténység alapjául szolgáljon.
Az eltorzított dogma, vagyis a frissen elfogadott történelem annyira különbözött az eredeti, első kézből származó szövegektől, hogy azokat ‘mitológiának’ bélyegezték”.
Ez volt hát az Annunaki nép nukleáris Armageddonja, ami elsöpörte több ezer éves gyarmatukat, az Edent. Egy elmélet szerint az Annunaki lények, tettük következményein megdöbbenve, egy elzárt területre vonultak vissza a Sínai-félszigeten, onnan pedig legtöbbjük hazatért, valószínűleg csupán egy kis létszámú felügyelő csapatot hagyva hátra.
Emberi mértékkel mérve mindez nagyon régen, több mint 4000 éve történt. Az Annunaki időszámítás szerint azonban ez alig több, mint egy év. Néhány kutató szerint lehetséges, hogy egy Annunaki mentőcsapat már útban is van a Föld felé. Csak az idő döntheti el, hogy így van-e.
E korai holokauszt túlélőinek visszafejlődéssel, a barbárságba való visszasüllyedéssel kellett szembenézniük. Az életben maradt emberek az egyetlen lehetséges utat választották: megkezdték civilizációjuk újjáépítését, ami „isteneik” segítsége nélkül igencsak lassan ment.
Ábrahám népével együtt délre vonult az elpusztított területről, ahol hibrid génjeinek köszönhetően százéves korában nemzette Izsákot. Izsák fia, Jákob később az Izrael nevet kapta, ami nemsokára egész népének neve is lett. Néhány vélemény szerint az Izrael név valójában az egyiptomi istenek, OzirISZ és RA, valamint a mezopotámiai isten, EL nevéből van összerakva.
Az izraeliták körülbelül harmincöt nemzedéke adta tovább szájhagyomány útján a fent leírt eseményeket, amíg végül héberül írásban is megörökítették. Ami ezután történt, az már, ahogy mondani szokás, történelem.
forrás: Jim Marrs: Rule by Secrecy című könyve
