Amikor a szar a plafonig ér (indiai tanmese)

Egy nap Akbar császár feltette udvarában a kérdést:

— Mit gondoltok, mi okozza az embernek a legnagyobb gyönyörűséget?

Rengeteg válasz érkezett. Az egyik udvaronc így válaszolt:

— Fenség, Istent szolgálni a legnagyobb gyönyörűség.

Az uralkodók körül mindig sokféle talpnyaló lebzsel. Az egyikük így válaszolt:

— Ó, Uram, Téged szolgálni az elgondolható legnagyobb gyönyörűség!

Egy harmadik udvaronc Így szólt:

— Arcodnak pillantása is a legfőbb boldogság!

Csak úgy záporoztak a túlzások. Birbal, a bölcs azonban csak unottan üldögélt.

Akbar megkérdezte őt:

— Birbal, te miért hallgatsz? Mi az, ami számodra a legnagyobb gyönyörűség? Birbal így válaszolt:

— A szarás.

Akbar egészen addig nagyszerűen érezte magát, kedvére volt a hízelgés és a rajongás. Most azonban dühbe gurult és így szólt:

— Amiért ilyen ocsmányságot mondtál az udvaromban, jobban jársz, ha bebizonyítod. Ha nem tudod bizonyítani, akkor az életed bánhatja.

— Felség, adjon nekem két hetet. Bebizonyítom! — válaszolta Birbal.

Akbar rábólintott. A kővetkező hétvégén Birbal vadászatot rendezett Akbar számára az erdőben, és úgy intézte, hogy a palota minden női lakója is velük tartson.

Úgy rendezte el a tábort, hogy Akbar sátra pont középen helyezkedett el. Körülötte a családokat, a nőket és a gyermekeket helyezte el. A konyhán dolgozóknak meghagyta, hogy a legjobb ételeket szolgálják fel. A legválogatottabb finomságokat készítették el, Akbar pedig jóllakott. Végtére is szabadságát töltötte.

Amikor másnap reggel felébredt, és kijött a sátrából, látta, hogy nem állítottak sátrat az illemhelynek. Visszatért a sátrába, és csak járkált fel-alá, a nyomás pedig egyre növekedett.

Megpróbált eljutni az erdőbe, de Birbal gondoskodott róla, hogy mindenhol asszonynép vegye körül. A nyomás percről percre növekedett.

Délben Akbar már nem bírta tovább. Már majdnem szétrobbant. Birbal, aki az egészet végignézte, csak sétálgatott, és igy susmorgott magában:

— Sátor az illemhelynek, vajon hova tegyük, hova tegyük? — Ezzel csak zavart keltett, és igyekezett még egy kicsit elhúzni a dolgot.

A császár majdnem becsinált, és amikor már nem lehetett tovább húzni, felállítottak egy sátrat az illemhelynek. Akbar bement, és megkönnyebbülten sóhajtozott.

Ekkor Birbal, aki odakint várakozott, megkérdezte:

— Most már egyetértesz velem?

— Igen, ez a legnagyobb gyönyörűség — válaszolta Akbar.

Megszabadulni valami olyasmitől, amit már nem bírunk magunkban tartani, a legnagyobb gyönyörűség, nem igaz? Bármi legyen is az!

tanmesék

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend