A vienne-i zsinat 1311. október 16-án ült össze, hogy meghallgassa a templomosrend elleni vádakat, és megreformálja az egyházat.
A pápai bizottságok jegyzőkönyveinek felolvasása után az atyák úgy határoztak,hogy addig semmiféle döntést nem hoznak, amíg a templomosokat meg nem hallgatták. A pápa ebbe nem egyezett bele.
1312-ben kiadta ain exccelso kezdetű bullát, és ezzel lezárta az ügyet.
„Tekintettel a templomosok rossz hírére, valamint az őket ért gyanakvásokra és vádakra; tekintettel arra, milyen titokzatos körülmények között fogadja a rend az új tagokat; tekintettel arra, hogy e fogadásokon sokan milyen rossz és keresztényellenes magatartást tanúsítanak; tekintettel mindenekelőtt az esküre, amelyben megfogadták, hogy soha semmit nem árulnak el abból, ami e belépési szertartáson történik, és hogy soha nem lépnek ki a rendből; tekintettel arra, hogy e botrányt a rend fennmaradása esetén nem lehet jóvátenni; valamint arra, hogy a Hit és a lelkek szempontjából mindez mekkora veszedelmet jelent; tekintettel továbbá a rend számos tagjának rettenetes gonosztetteire; továbbá arra, hogy a római egyház ennél kisebb bűnökért is nem egy neves rendet feloszlatott már; a templomos rendet összes intézményével együtt – nem minden keserűség és lelki fájdalom nélkül – nem bírósági ítélettel, hanem apostoli döntéssel – feloszlatjuk.”
A május 2-án kiadott Ad providam kezdetű bulla a rend javainak átörökítéséről döntött. Hogy a hivatali visszaélés tüskéjét kihúzza, a bevezetőben megismétli:
„A rend státusának, viseletének, sőt nevének megszüntetését a szent zsinat beleegyezésével, nem bírói határozattal mondtuk ki, hiszen ezt a vizsgálat és a per alapján bírói úton nem állt módunkban megtenni, hanem megfellebbezhetetlen pápai döntéssel, visszavonhatatlanul szentesített és örök időre érvényes apostoli határozattal. Megtiltjuk tehát, hogy ezentúl bárki belépjen e rendbe, szerzetesi ruháját magára vegye, és templomosként viselkedjen, mert ipso facto a kiközösítés büntetését vonja magára.”
A rendet felszámolták, túlélőit – ha voltak – kiközösítették, de nem ítélték el. A pápa számára az ügy egyszerűen politikai kérdés volt. Ezek után a javak sorsáról rendelkezik:
„Végül úgy határoztunk, hogy e javakat végleg egyesítjük Jeruzsálemi (Istenes) Szent János ispotályos rendjének javaival…mindazt, amivel a templomos rend, a mesterek és szerzetesek letartóztatásuk pillanatában, azaz 1307 októberében a Francia Királyság területén rendelkeztek, az ispotályosoknak adományozzuk.”
Ez nem vonatkozott a Francia Királyság területén kívül található kasztíliai, aragóniai, portugáliai, mallorcai birtokokra, amelyek a Szentszék tulajdonába kerültek. A kommendatúrákon őrzött pénz és kincsek azonban nem jutottak Szép Fülöp kezére.
Guillaume de Plaisans a pápához intézett beszédében nem is titkolja csalódását:
„Mert szerte a világon megerősítették váraikat az egyház és karja ellen, és a lopott vagyont elrejtették, eltékozolták; még a szentelt edényeket is eltüntették…”
Vagyis a király emberei semmit sem találtak a kincsekből, még a szentelt edények sem kerültek elő. Csak az maradt a helyén, amit nem lehetett elmozdítani: a földműves szerszámok, az állatok és ami a csűrökben és a raktárakban volt.
Sem arany, sem ezüst, sem okiratok, a levéltárban is csak a különféle földvásárlásokkal kapcsolatos dokumentumok maradtak.
Erre két magyarázat lehetséges: vagy az, hogy Szép Fülöp hivatalnokai a saját zsebükre dolgoztak, vagy az, hogy a hosszú időn át előkészített letartóztatási parancs mégiscsak kiszivárgott.
Tegyük fel, hogy a hivatalnokok tényleg ellopták az aranyat és az ezüstöt – az okiratokra viszont igazán nem volt szükségük. Kétségtelen, hogy a legtöbb kommendatúrán általában nem tartottak túl sok pénzt; ez azonban biztos nem vonatkozik azokra, amelyek kereskedelmi szempontból kulcsfontosságú helyen voltak, mint például Provins vagy Baucaire, ahol más rendházak pénzügyeit is intézték, és a váltók miatt jelentős mennyiségű ércpénzre volt szükség.
Így alakultak ki az elrejtett kincsekről szóló legendák. S valószínű, hogy e legendák nagy része igaz. Vagy legalábbis igaz volt, mert a „megtalált” kincseket aligha jelentették be.
Természetesen minden kommendatúrának megvolt a maga „rejtekhelye”. Bármennyire féltek is a rablók a templomosoktól, a rendházak ki voltak téve egy esetleges ostrom vagy rablótámadás veszélyének. E rejtekhelyeket már egészen korán kialakították.
Az is lehet, hogy a legértékesebb vagyontárgyakat mindig ott tartották. Megmaradtak volna tehát a templomosok kincsei? Egészen biztosan.
A kincskeresők mindenesetre elgondolkodhatnának a kérdésen. Azokat a kommendatúrákat, amelyek a pápai döntéssel az ispotályosokhoz kerültek, minden bizonnyal alaposan átkutatták, itt tehát a mai kutatók nem sok szerencsével járhatnak.
Elképzelhető egyébként, hogy az elmenekült templomosok közül néhányan később visszatértek, és az ismert rejtekhelyeken megkeresték az elrejtett kincseket.
Lehet, hogy megadták a kulcsot a fontosabb rejtekhelyekhez. Valószínűleg ebben áll a chinoni falrajzok titka.
A chinoni falrajzok rejtélye
E falrajzok történetét jól ismerjük – az Atlantis folyóirat hasábjain olvashattuk erről Paul Le Cour kitűnő elemzését.
Amikor a pápa bizottságokat állított föl a vizsgálat lefolytatására, a magas rangú foglyok kihallgatásának jogát a maga számára tartott fenn. Mivel ez idő tájt Poitiers-ban tartózkodott, kérte, hogy a foglyokat vezessék elé személyes kihallgatásra.
Sem a király, sem az inkvizíció nem utasíthatta el a kérését. A foglyokat útnak is indították Párizsból Poitiers felé, Tours közelében azonban valamilyen mondvacsinált ürüggyel, a foglyok állítólagos betegségére hivatkozva megállították a konvojt, és a templomosokat a király chinoni várába zárták. Egy ideig ott maradtak. Soha nem kerültek a pápa színe elé, visszavitték őket Párizsba.
A templomosok a Chinonban töltött idő alatt egészen különleges rajzokat véstek a börtönükül szolgáló terem falára. Valamennyi rajz szimbolikus értékű, nagy részük pedig kifejezetten beavatási szimbólum: lángoló szíveket, keresztet, hármas övét, malmot, rubinokat ábrázolnak.
Paul Le Cour figyelmét természetesen ez a beavatási aspektus ragadta meg. Arra a logikus következtetésre jutott, hogy a foglyok beavatottak lehettek; ez pedig nagyon valószínű, még akkor is, ha tudjuk, hogy a szimbólumok jelentését nem csak a beavatottak ismerhették.
A chinoni foglyok egész biztosan ismerték a szimbólumok hagyományos jelentését. S felmerül a kérdés, miért vésték a falba ezeket a jelképeket, amelyek önmagukban egyáltalán nem titokzatosak.
A titok abban rejlik, miként lehet fölhasználni őket. Mondhatnánk persze, hogy a rajzokat egyszerűen a kényszerű tétlenség szülte.Csakhogy nem akármilyen rajzokról van szó.
Könnyen lehet, hogy e rajzokat azzal a határozott szándékkal készítették, hogy üzenetet közvetítsenek a jelen vagy a jövő emberei számára. Márpedig nem akárki számára: az üzenetet csak azok érthetik, akik ismerik e szimbólumok jelentését.
De ha ismerik a szimbólumok jelentését, miért kellene átadni őket? A rajzok semmi újat nem árulnak el. Semmi értelmük nem lenne tehát, hacsak… Hacsak nem rejtvényekről van szó.
A szimbólumokat rejtvényként is lehet olvasni. Mindig is ezt a módszert használták (és használják ma is) azok, akik azt szeretnék, hogy üzenetüket csak az fejthesse meg, aki maga is jól ismeri ezt a fajta írásmódot.
A chinoni falrajzok azokhoz szólnak, akik nemcsak ismerik e szimbólumokat, hanem meg is tudják fejteni őket. S valószínű, hogy megfejtésükre a templomosoknak volt egy külön módszerük.
Testvérekhez szólnak, és nem azért, hogy a jól ismert szimbólumokat emlékezetükbe idézzék, hanem azért, hogy e szimbólumok segítségével olyan titkot bízzanak rájuk, amelyet csak nekik szabad megismerniük.
E szimbólumok olyasvalamire utalnak, ami el van rejtve, és ez az elrejtett dolog anyagi természetű.
Vegyünk egy példát (kizárólag a példa kedvéért).Tegyük fel, hogy az egyik fogoly egy kereszttel koronázott szívet vésett a falra. Ez egy szimbólum. Többek között keresztény szimbólum; nem kifejezetten keresztény szimbólum, de mindenképpen gyakori; majdnem minden egyházi épületben látható.
Senki nem gondolná, hogy érdemes felfigyelni rá. Csakhogy egy szívet sokféleképpen meg lehet rajzolni. Szabályosan vagy hibákkal; és egy ilyen „hibának” a szívben különleges jelentése lehet, főleg azok számára, akiknek van némi gyakorlatuk a titkosírások megfejtésében, például ismerik a templomosok titkosírását.
Egy ilyen „hiba” – képileg vagy fonetikusan – egy adott földrajzi helyet is jelölhet.Ott tehát, ahol az „analfabéta” csak egy kereszttel koronázott szívet lát, az „írástudó” talán ezt olvassa: „Ezen és ezen a kommendatúrán (lásd azt a bizonyos hibát a szívben) a rejtekhely a kereszt alatt található.”
Ezt pedig kizárólag a beavatott testvérek fogják megérteni.Természetesen semmivel sem lehet bizonyítani, hogy a fenti magyarázat helyes,de mindenképpen logikusnak látszik.
E magyarázatot az is alátámasztja, hogy a chinoni rajzok nem olyan egyszerű vonalak, amelyeket az unatkozó fogoly egy szöggel könnyen a falra karcolhatott volna, hanem szabályszerű domborművek; a kivitel nem árulkodik különösebb kézügyességről, a vonalak viszont annyira mélyen vannak bevésve, hogy világosan látható: alkotójuk azt szerette volna, hogy hosszú időn át megmaradjanak.
Egyáltalán nem biztos persze, hogy ezek az elrejtett kincsek komoly pénzértéket jelentenek. De hátha nem csak pénzről van szó?