A tengerhajózás történetét át meg átszövi a szellemhajók, a végtelen óceánon időnként felbukkanó és a hullámok hátán személyzet nélkül bukdácsoló kísérteties hajók legendája.
Noha e történetek többsége a kikötői kocsmák füstös, rumtól fülledt mikrokozmoszában keletkezett, akadnak azért kivételek is. Az egyik leghíresebb a Mary Celeste amerikai kétárbocos vitorlás hátborzongató története.
Rossz ómen, ha átkeresztelik a hajót
1872. november 7-én, amikor a Mary Celeste kifutott New Yorkból, még senki sem tudhatta, hogy eseménytelennek ígérkező útja a hajózás történetének egyik legvitatottabb rejtélyéhez fog vezetni. A gőzgépek térhódítása ellenére a 19. század közepén még a vitorlások vitték a prímet a tengeri kereskedelemben.
A kor két legnépszerűbb hajótípusa, az első generációs csavargőzösöket fölényes sebességével legyőző klipper, valamint a hagyományos, jó tengerjáró képességekkel rendelkező briggek mellett a szerényebb anyagi körülményekkel rendelkező hajózási társaságok elsősorban a tengerek kisebb igáslovait, a viszonylag olcsó brigantinokat részesítették előnyben.
Az 1861-ben Új-Skóciában (Kanada) vízre bocsátott Mary Celeste is ez utóbbi, kétárbocos típust képviselte. A hajóregiszterbe eredetileg „Amazon” néven bejegyzett vitorlást az új tulajdonosa keresztelte át Mary Celeste-re, 1868-ban.
Az ismert, sok évszázados tengerészbabona szerint rossz ómen, ha egy hajó eredetei nevét megváltoztatják, és a Mary Celeste története rá is szolgál erre a régi babonára. Rövid pályafutása alatt a hajó gyakran cserélt gazdát.
Utolsó tulajdonosa egy Main államban bejegyzett négyfős konzorcium volt, amely 1872-ben vásárolta meg a vitorlást. Természetesen ne gondoljunk valami jelentős nagyvállalatra, ugyanis a négyfős társaságnak ez volt az egyetlen hajója.
Az egyik tulajdonos, Benjamin Spooner Briggs gyakorlott hajóskapitány volt, így önként adódott, hogy az újonnan megvásárolt hajó parancsnokságát reá bízzák.
Utolsó útja előtt a Mary Celeste-et korszerűsítették, megnövelték a rakterét, és megerősítették a szerkezetét. Briggs kapitány a parancsnoksága alatt álló hajó első útjára gondosan válogatta ki a személyzetet is.
Átok ült a kapitány családján
A hajó első tisztje, Mr. Richardson, fiatal kora ellenére tehetséges és gyakorlott tengerész volt, de ugyanez mondható el a 12 fős személyzet többi tagjáról is. A 31 méter hosszú és 200 bruttóregiszter tonnás Mary Celeste nem volt valami méretes hajó, de jó tengerjáró képességekkel rendelkezett.
Forrás: Smithsonian
A személyzet fokozottan gondos kiválasztásában talán az is szerepet játszott, hogy az új tulajdonos zászlaja alatt hajózó vitorlás első útjára Briggs kapitány a feleségét és leánygyermekét is magával kívánta vinni. Briggs régi tengerészdinasztia sarja volt. Apja, valamint két bátyja szintén kapitányként szolgáltak.
A Briggs famíliát ismerő hajósoknak azonban az volt a meggyőződése, hogy átok ül a családon, és baljós dolog az egyedüliként életben maradt Benjamin S. Briggs alatt szolgálni.
A babonás kikötői pletykának volt valós alapja, ugyanis Briggs kapitány Oliver nevű bátyja a hajójával együtt nyomtalanul eltűnt a tengeren,
a másik testvérével egyik útján sárgaláz végzett, a húga szintén hajókatasztrófában veszett oda, míg az idősebb Briggs kapitányt villám sújtotta halálra.1872. november 4-én végeztek a dokkban álló hajó berakodásával, és csak a kedvező szélre vártak, hogy kifuthassanak a nyílt óceánra.
A sors kegyetlen fintora
A sors furcsa fintora, hogy a kifutásra várakozva Briggs összefutott régi cimborájával, Morehouse kapitánnyal, aki a „Dei Gratia” (Isten kegyelme) nevű brigg parancsnoka volt.
A kikötői söntésben történt poharazgatás közben derült csak ki, hogy a Mary Celeste-hez hasonlóan Morehouse hajója, a Dei Gratia is a Földközi-tengerre készül. November 7-én, amikor feltámadt a szél, a Mary Celeste kibontotta vitorláit, és keletnek vette az irányt a végtelen Atlanti-óceánon.
Senki sem sejthette, hogy a horizonton lassan eltűnő vitorlás fedélzetén tartózkodó embereket soha többé nem fogják látni. Morehouse vitorlása négy nappal később, november 11-én szedte fel a horgonyt, és szép időben vágott neki a nyugodt óceánnak.
Huszonnégy napig tartó eseménytelen hajózás után 1872. december 5-én a Dei Gratia szolgálatos matróza hajót jelzett. Morehouse kapitány a kormányállásba sietett, majd látcsövével kémlelve az ismeretlen hajót, a vitorlázatából megállapította, hogy a távolban egy briggszkúner táncol a hullámok hátán. Ahogy a vitorlás közelébe értek, azonnal felismerték, hogy az ismeretlen hajó a Mary Celeste.
Furcsa volt a néptelenül körbe-körbe úszó vitorlás
Megmagyarázhatatlannak tűnt a négy nappal korábban elindult hajó beérése, hiszen a Dei Gratia semmivel sem volt gyorsabb vitorlás, mint a Mary Celeste. Morehouse, miközben látcsövével a látszólag néptelen fedélzetet tanulmányozta, magában azon morfondírozott, hogy vajon mi kényszeríthette jelentős sebességvesztésre Briggs hajóját. Talán viharba kerültek? Ez nem tűnt túl valószínűnek, hiszen a két hajó majdnem ugyanazon az útvonalon haladt Gibraltár felé, és útjuk során Morehouse kapitány nem tapasztalt elvonuló viharra utaló jeleket.
Szintén nagyon furcsának tűnt, hogy a Mary Celeste árbócain túl kevés a kibontott vitorla. A tengerésztisztek azt is megütközéssel konstatálták, hogy a haladás szempontjából legfontosabb, második árbocon feszülő nagyvitorlát bevonták, és gondosan összetekerve a vitorlarúdhoz kötötték. További furcsaságot is megfigyeltek: a derék- és tarcsvitorlára csökkentett vitorlázat ún. jobbszelesre (jobb felől fújó szélirányra), míg az orrvitorla balszelesre volt rögzítve. Emiatt a hajó gyakorlatilag körbe-körbe bukdácsolt.
Rejtély, hogy került víz lék és vihar nélkül a hajófenékbe
Morehouse gondosan feljegyezte a hajónaplóba a Mary Celeste felbukkanásának koordinátáit; a magányos brigantint az északi szélesség 38. fokának 20. percénél, illetve a nyugati hosszúság 17. fokának 15. percénél fedezték fel, az európai partoktól mintegy 600 tengeri mérföld (hozzávetőleg 1100 kilométeres) távolságra.
A legénység ekkor még nem tudhatta, hogy a hajózás történetének az egyik legnagyobb rejtélyével hozta össze őket a kifürkészhetetlen sors.
Amikor a Dei Gratia az elhagyott Mary Celeste mellé siklott, kísérteties csend fogadta a hajókorlát mellett összeverődött tengerészeket. Morehouse kapitány rosszat sejtett.
Amikor többszöri átkiáltás ellenére sem tapasztaltak életjeleket az elhagyottan dülöngélő vitorláson, Morehouse megbízta az első tisztjét, a kanadai-francia Olivier Deveau-t, hogy néhány matrózzal együtt menjen át a hajóra, és nyomozza ki, hogy mi történhetett a személyzettel.
Minden evezőcsapással egyre magasabbra nőtt Deveau és matrózai feje felett a komor csendbe burkolózó Mary Celeste oldala.
A fedélzetre lépők mindent érintetlenül találtak a hajón.
Szemlátomást úgy tűnt, hogy a kapitány és az első tiszt kajütjében az ágyakon nemrég még aludtak. Megtalálták a hajónaplót is, az utolsó bejegyzés november 24-én kelt, de a naplóban nem volt semmiféle utalás bármilyen rendkívüli eseményre.
A fenékrészben majdnem egy méter magasan állt a víz, de nem fedeztek fel léket. A szivattyúk rendben a helyükön álltak, és az összes működőképesnek bizonyult.
Különös nyirkosság, mutatók nélküli kísérteties állóóra
Deveau-t meglepte a mindenhol tapasztalható nyirkosság. Valamennyi hajóablakot és világítónyílást nyitva találtak, márpedig közeledő vihar esetén, az első intézkedések egyike ezek gondos lezárása. Az orrban lévő raktér súlyos zárófedelét valami ismeretlen, hihetetlen erő tépte ki a masszív vasalatokból, és pár méterrel hátrébb lökte.
A kabinokban érintetlen állapotban találták meg a matrózok összes olyan személyes holmiját, amelyet a hajó elhagyása esetén is magukkal visznek a tengerészek. Az alapvető ácsszerszámok, a térképek, de még a dohány és a matrózok pipái is az asztalokon hevernek, márpedig a hajó elhagyása esetén mindezekre nagy szükségük lehet a menekülőknek. Véres eseményre utaló nyomokat sem találtak.
Egyszerűen nem akadt semmiféle épeszű magyarázat, hogy miért, milyen okból hagyhatta el a személyzet az épségben lévő hajót az óceán közepén. A mentőcsónak hiányzott, tehát az bizonyosnak látszott, hogy mindenki távozott a Mary Celeste fedélzetéről.
Kizárható volt az esetleges kalóztámadás lehetősége is, hiszen a rakományt érintetlen állapotban találták, sőt, a kabinokban jelentős mennyiségű készpénzre bukkantak.
Deveau és Wright, a másodtiszt további rendkívül furcsa felfedezést tett; a kapitányi kajütben stabilan álló nagy ingaóra összes mutatója hiányzott.
Máig sincs magyarázat a rejtélyes eltűnésre
Mivel nem találtak semmiféle ésszerű magyarázatot a személyzet eltűnésére, és a Mary Celeste-re teljesen épen, hiánytalan rakománnyal együtt találtak rá, Morehouse kapitány úgy döntött, hogy partra hajózzák az elhagyott vitorlást. Ezért az első tisztet és néhány tengerészt visszaküldött a vitorlásra, akik 8 napos hajózás után, december 13-án sikeresen be is futottak Gibraltár kikötőjébe.
Miután a Mary Celeste kikötött, az Admiralitás azonnal vizsgálatot rendelt el. A hosszúra nyúlt eljárásban először a biztosítási csalás gyanúja vetődött fel.
Ennek azonban ellentmondott, hogy a hajó a teljes rakományával együtt megkerült, és Morehouse kapitány átadta azt a hatóságoknak. Annak a lehetőségét is vizsgálták, hogy a Mary Celeste legénysége esetleg fellázadt, megölte a kapitányt és a tiszteket, majd elhagyta a hajót.
Csakhogy semmilyen erőszakos cselekményre utaló nyomot nem találtak, és a vélt lázadás lehetséges motívumaira sem sikerült elfogadható magyarázatot adni. Ha mégis lázadás történt volna a hajón, úgy megválaszolatlan maradt az a kérdés, hogy a zendülők miért hagyták hátra a pénzüket, az összes személyes holmijukat, illetve miért szálltak csónakba térképek és alapvető navigációs eszközök nélkül, veszélyes távolságra a partoktól. Miután egyik kérdésre sem született elfogadható magyarázat, a vizsgálatot – eredmény hiányában – lezárták.
Óriáskalmártól a földönkívüliekig
Később több teória is született a személyzet eltűnésének lehetséges okairól. Az egyik elmélet szerint hirtelen keletkezett forgószél keltette víztölcsér szippanthatta fel a vitorlás személyzetét és utasait. Voltak, akik úgy vélték, hogy óriáskalmár szedhette le az embereket a hajóról.
Noha valóban léteznek igen termetes lábasfejűek, így többek között az Architeuthys nemzetségbe tartozó óriáskalmárok, ezek azonban a mélytenger lakói. A lábasfejű-támadás hívei arra pedig végleg nem tudnak elfogadható magyarázatot adni, hogy az „óriáspolip” miért vitte volna magával a mentőcsónakot és a hajó navigációs műszereit is.
Egy másik teória szerint az óceáni aljzatból kipattant tengerrengéstől ijedhetett meg a személyzet, és ezért szálltak csónakba, amely később elsüllyedt. Ezzel csupán az a probléma, hogy az eltűnés időszakából és körzetéből nincs semmiféle adat tengerrengésről.
Természetesen a Mary Celeste folklórjában is felbukkantak a személyzetet elrabló földönkívüliek. A Mary Celeste története sokakat megihletett, köztük a neves brit írót, a Scherlock Holmes-történetek szerzőjét, Sir Arthur Conan Doyle-t is.
Briggs kapitány családja és személyzete soha többé nem került elő. Hogy valójában mi is történhetett a Mary Celeste fedélzetén, és mi lett a személyzet sorsa, az a tenger talán örökre felderítetlen, számos rejtélyeinek egyike marad.
