A tengerészek életét fenyegető, óriás testméretű tengeri kígyókról a régi görög hajósoktól egészen napjainkig számos történetet jegyeztek fel.

E legendás szörny különféleképpen jellemzett leírását, félelmetes felbukkanását, több szemtanú által látott „bemutatkozását” a korabeli históriákból hosszasan idézhetnénk.

A híres Laokoón-legenda „vérvörös tarajú kígyói” például Trója partjain másztak elő a tengerből,míg Olaus Magnus svéd történetíró kígyószörnyetege főként az északi vizekben él.

1544-ben így ír e kígyószörnyről História de Gentibus Septentrionalibus című művében:

„Ez az óriás tengeri kígyó a Bergen-vidék sziklás barlangjaiban pihen, és nyári éjszakákon jön elő. Elsősorban apartok mentén vadászgat, de kijön a szárazra is. Hossza 200 láb (kb. 60m),vastagsága pedig 20 láb (kb. 6 m). Elragadja a teheneket, disznókat,bárányokat. Kiúszik a nyílt vizekre is, ilyenkor nagy veszedelmet jelent a tengerészekre. A hajó mellett úgy magasodik fel, mint valami oszlop, és le-hajolva felhabzsolja a fedélzeten levő tengerészeket…”

Sokáig csak a kocsmatársaikat ámítgató tengerészek meséltek a hatalmas tengeri kígyóval való „személyes találkozásukról”, mígnem1848. október 11-én a Kelet-Indiából hazatérő Daedalus nevű angol hadihajó legénysége 20 percig figyelhetett meg egy 60 láb (kb. 18 m)hosszúra becsült óriáskígyót, amelynek feje és nyaka 4 lábnyira (1,2m-nyire) volt kinn a vízből”.

Azután meg a Pauline nevű kereskedelmihajó kapitánya, George Drevor vallotta eskü alatt, hogy az Atlanti-óceán déli részén egész legénységével szemtanúja volt egy 160-170 láb (kb. 50 m) hosszú és 7-8 láb (majdnem 2,5 m) vastag óriáskígyónak egy nagy fogascettel való 15 percig tartó élet-halál küzdelmének, és a kígyó a cetet „Boa constrictor (óriáskígyó) módjára kétszer körülfonta…

1877-ben a Pauline hajó személyzete másodszor is észrevett egy „óriás tengeri kígyót”, amely a szemtanúk egybehangzó állítása szerint „egy rendkívül nagy termetű angolna lehetett…”

Ugyanabban az évben a City of Baltimore hajó tengerészei az Adeni-öbölben távcsövön át figyeltek meg egy kígyótestű szörnyóriást. „Fekete szemű feje homlokának domborulatával a buldogéra emlékeztetett… „ Egészében viszont a szörny leírása az ismert állatok közül egy gigantikus méretű murénára hasonlított.

Ugyanezt a kígyó alakú monstrumot az Osborn nevű hajó legénysége a szicíliai Vito helység közelében figyelte meg a tengerből kiemelkedve. A távcső képmezejében a 16 méter hosszúnak vélt állat 1,5 méter széles feje mögött, a test két oldalán, háromméteres, szárnyszerű úszók tűntek fel. Később az Osborn kapitánya emlékezetből le is rajzolta a szörnyet.

1960. február 3-án egy kalandvágyó francia fiatalember, Robert LeSerrec, az általa rendbe hozott, majd Saint-Yves-d’ Armor névre keresztelt tonhalász-vitorláshajón családjával és ugyancsak vérbeli vitorlázóbarátjával világ körüli útra indult. Öt évig tartó, izgalmakban bővelkedő tengerútjuk hiteles történetét fényképekkel és térképrajzokkal illusztrált, remek stílusú útikönyvben írta meg (1968), amelyet magyarul Öt év vitorláson címmel 1970-ben a Táncsics Kiadó jelentetett meg.

A Le Serrec család – miközben Afrika és Dél-Amerika érintésével a Panama-csatornán át a Csendes-óceáni szigetvilág varázsos világába is eljutottak – két gyermekkel is bővült. A kicsinyek már négy-, illetve két-évesek voltak, amikor 1964. június 10-én a tomboló vihar során az áramlat a Nagy Korallzátony egyik sziklapadjára vetette ronccsá tört hajóotthonukat.

A szerencsétlenül járt hajó minden utasa a mentőcsónakon épségben jut el egy kis szigetre, majd az őket megmentő hajó fedélzetére. Ausztráliai barátai segítségével Le Serrec még öt hónapig járja a Nagy Korallzátony szigeteit, ahol a helyi televízió megbízásából filmet forgat. Útja végén, a Stonehaven-öbölben, egy addig ismeretlen óriás szörny víz színe alatt sodródó, súlyosan sebesült példányára bukkan, amelyet a múltban több helybéli lakos „tengeri óriáskígyóként” már látni vélt.

A motorcsónakkal óvatosan megközelített szörnyóriásról sikerül néhány fotót és filmfelvételt is készíteni, de csak a hosszan elnyúló test víz színén is kirajzolódó részéről; mire behatóbb tanulmányozásra társaival másodízben is visszaérkeznek a helyszínre, a kígyószerű óriást már sehol sem találják.

A felfedezéskor észleltek leírása mégsem érdektelen. Le Serrec és filmexpedíciós társai az ismeretlen óriással egy vihar utáni reggel, 1964. december 12-én találkoztak motorcsónakázásuk közben, a Stonehaven-öböl három méternél sekélyebb vizén, ahol Raymond Henk nevű kutatótársa egyszerre csak úszó fatörzsnek vélt valamire hívta fel Robert figyelmét.

Ám közelebb érve az úszó „fatörzshöz”, egy elképesztően nagy fej, mögötte pedig vagy húsz méter hosszúságú, angolnára hasonlító, hajlékony test rajzolódott ki a tenger áttetsző felszínén. Óvatosan még közelebb nyomulva a fenék homokján pihenő lényhez, a hihetetlennek tűnő látványtól elámult tengerkutatók észrevették, hogy a szörny testén egy méternyi hosszú, elfehéredett, mély seb tátong.

Noha az ismeretlen óriás feje domború, mégis nagyon emlékeztet a kígyóéra. Henknek ki is csúszik a száján: „-Elképesztő!… A tengeri óriáskígyó mégsem legenda!”

Az első ámulatba esés bénulatát csakhamar tett követi: a látvány részesei motorcsónakjukon gyorsan visszatérnek a partra, ahol először is biztonságba helyezik a család tagjait, majd könnyűbúvár-felszereléssel, fényképező- és filmezőkészülékekkel térnek vissza a világraszóló szörnylelethez.

A víz tükre alatt vízhatlan fotófelszerelésükkel közelítik meg a félelmetes állatot, amely egyetlen farokcsapásával könnyen fölfordíthatná a rájuk várakozó motorcsónakot, s egyúttal tovasodorhatnáa háborgatóit is.

Szorongó érzéssel megközelítve a szörnyet, a búvárok most már tisztán látják a hosszú testen szabályos távközönként ismétlődő barna gyűrűfoltokat, meg a függőleges pupillájú, halványzöld szempárt.

Alsó állkapcsa lapos, bőre sima és fénytelen. Miközben a búvárok működésbe hozzák vízhatlan tokba zárt fotó- és filmberendezéseiket, a hatalmas fej váratlanul felemelkedik, a félelmetes száj kinyílik, majd csak félig csukódik be ismét, hogy aztán többször is baljóslatúan tátogjon.

A szörny egyszerre csak erőlködő mozdulattal a fényképező békaemberek felé fordítja testének elülső részét, amitől most már nagyon megijedve, azok hanyatt-homlok menekülni kezdenek. Csak miután a motorcsónakjukba visszatértek, közli Raymond a szomorú tényt, hogy az idegességétől túl hirtelen alkalmazott sebességváltás közben filmfelvevőjének a motorja elakadt, s azt még egyszer nem tudta beindítani…

Robert is fél, hogy állóképei nem sikerültek, mivel készülékének keresője behomályosodott, s így csak vaktában exponálgatott, de a sekély vízben a föveny különben is folyton fölkavarodott…

Most már csak a csónakból figyelik tovább az ismeretlen óriást, mely a felélénkülő szélkeltette hullámverés közepette egyszerre csak oldalazó hullámmozgással, esetlenül a mély víz felé menekül.

A  felfedezők  nemsokára  elindulnak  az  eltűnés  közelében  húzódó sziklahasadék irányába, ahol késő estig, majd ezt követően több mérföldes körben még három napig kutatják át a fövenypartokat, amelyeken talán ismét megfeneklett a furcsa teremtmény. A vidék alapos átfésülése azonban nem jár eredménnyel.

Senki nem látja soha többé, ezért a kutatók esetleges gúnyolódásoktól tartva kalandjukról eleinte mélyen hallgatnak. Csupán az ausztráliai Henry Darwennek számolnak be felfedezésükről, aki korántsem lepődik meg, mert állítása szerint maga is látott már a tenger felszínén egy hasonló, ismeretlen állatóriást.

Franciaországba hazatérve, a True folyóirat 1965. júliusi számában Ivan T. Saunders tanulmányt tesz közzé a kígyószerű tengeri szörnyről, miután a felfedezők a Párizsi Természettudományi Múzeum szakértőinek már pontos leírást adtak az állatóriásról, s bemutatták fotóikat, valamint a szörnyről a felvevőgép elakadásáig készült filmrészletet.

A szakszerű megfigyelések leírása ígyhangzott:

„Az állat alapszíne fekete, másfél méterenként körülbelül hatvan centiméter szélességű barna sávokkal, teljes testhossza 22-24 méter. Testének átmérője 80 centiméter lehet a fejénél s azt követően hétméteres hosszúságban, azután rohamosan elvékonyodik, míg végül az utolsó métereken keskeny farokban végződik. Helyenként barnába játszó fekete feje egy kígyóéra hasonlítana, ha a koponya nem lenne sokkal magasabb (100-120centiméter). Az állkapocs legerősebb részénél a fej szélessége körülbelül 120 centiméter lehetett. A szem egészen halvány zöld, majdnem fehér, a pupillák feketék és függőlegesek. A fogakat nem tudtuk kellőképpen megfigyelni, inkább kicsinyeknek kell lenniük. A szájpadlás fehéres volt. Bőre inkább cápáéra, mint a murénák vagy a tengeri angolnák fénylőbb bőrére emlékeztetett. Pikkelyek nem látszottak rajta, és élősdieket nem láttunk. Feltételezzük, hogy a hajlékony farok miatt ezek nem tudnak megtelepedni. Semmiféle uszonyt vagy tüskét nem láttunk. Kopoltyúkat sem. Figyelmünket nyilván elsősorban a fenyegető száj kötötte le. Mivel a test kissé belesüppedt a homokba, nem láthattuk a has színét, de következtettünk arra, hogy lapos. Amikor az állat mozogni kezdett, Raymond úgy látta, hogy nincs a szokott erejének és mozgékonyságának birtokában; csekély kilengésű, oldalazó hullámzással haladt előre, inkább vonszolni látszott magát, s ez nem lehet a természetes mozgása. A tenger zavarossá vált, amerre elhaladt. Majdnem egy percre volt szüksége az állatnak,hogy ötven méteres útszakaszt tegyen meg odáig, ahol a mély víz kezdődik. Egy tengeri átjáró megkönnyítette elvonulását a koralltömbök között.”

A felfedezők e feljegyzéshez mellékelt, sorra bemutatott dokumentumai mindenképp figyelemre méltóak voltak. Egyúttal reményt is ébresztettek a muzeológusokban, hogy egyszer majd mások is rábukkannak a tengeri óriáskígyóval azonosítható szörnyre, amelyről a múzeum őslénykutatói megállapíthatták, hogy ennek a titokzatos állatóriásnak megkövesedett maradványait már több helyütt feltárták.

Úgy tűnik, a francia muzeológusok reményei nem bizonyultak hiú ábrándnak, minthogy a Le Serrec és Raymond Henk által megpillantott óriás kígyószerű tengeri szörnyet azóta dr. Paul LeBlond, a vancouveri British Columbia Egyetem oceanográfus kutatója, a Nemzetközi Kriptozoológiai Társaság ügyvezető igazgatója is több ízben megfigyelte Brit Kolumbia partvidékén, s észleléseiről részletes tanulmányt írt.

A rejtett állatokat felkutató nemzetközi tudóstársaság elnökének, az amerikai dr. Roy Mackal professzornak véleménye szerint a LeBlond által leírt legendás kígyószörny, a híres „sea serpent” valószínűleg egy kiveszettnek hitt víziemlősnek, a cetek egyik primitív formájának, a Zeuglodonnak máig fennmaradt rokona.

A Zeuglodon 9-12 méter hosszú, kígyó megjelenésű, függőleges irányban hullámzó testtel mozgó víziemlős lehetett, amely a vándorló lazacokat követve felúszott a tengerből a folyókba és a velük összeköttetésben álló tavakba is. Legalábbis életben maradt rokonai ezt az életmódot folytatják.

Ahhoz, hogy LeBlond ilyen nagy számban s rendszeresen észlelhette őket, elegendő egy pillantást vetnünk Kanada vízrajzi térképére, amelyen a tengerbe vezető folyók és a hozzájuk kapcsolódó tavak sűrű hálózatát láthatjuk.

LeBlond közlései Mackalt is fellelkesítették és maga is kutatni kezdett az utóbb ogopogo névre elkeresztelt legendás „kígyószörny” után. A Searching for Hidden Animals
(Nyomozás elrejtőzött állatok után) című könyvében már több mint száz ogopogo megfigyeléséről számoltbe az Okanagan-tóból és a hozzákapcsolódó Columbia folyóból, a Ma-nitoba-tóból és a Fraser folyóból, az Aylmer-tóból és a St. Laurence, valamint a Saskatchewan folyóból.

Mackal később elhatározta, hogy legalább egy példányt kézre kerít ezekből a lényekből, amikor a lazacokat hajszolva beúszik a folyóba. 10 és 30 ezer dollár költséggel hatalmas nejlonháló-falakat készíttetett, és azokkal a lazacvándorlás kezdete előtt elrekesztette a Columbia és a Skeena folyók tengeri bejáratát.

A hálók azonban összegabalyodtak, majd elszakadtak, Mackal meggyőződése szerint bizonyosan amiatt, hogy amint remélte, ogopogo akadt beléjük. Noha a megfogási kísérlet nem sikerült, Mackal ezt a kígyószerű szörnyet mégis besorolta a rejtett életű felfedezett állatok sorába.

Az Equinox kanadai tudományos folyóirat 1982. szeptember-októberi számában a kriptozoológia eredményeiről szóló cikk alapján idézzük Mackal említett könyvéből az ogopogo rendszertani jellemzését.

Cryptotaxonómiai besorolása: a Basilosaurus cetoidesszel rokon faj.
Leírása: primitív fogascet, amely hosszan megnyúlt testével óriáskígyóra emlékeztet. Hossza 10-18 méter. Feje hosszú orrba nyúlik előre, és lefelé meglehetősen lapított. Bőre sima. Színe a sötétzöldtől a sötét-barnáig és a feketéig változik.

Háta fogazása hosszan hátranyúlik, a feje mögött kétoldalt egy-egy széles mellúszója, a farka végén pedig vízszintesen helyeződő faroklebenye van. Utóbbi lefelé csapkodó mozdulataival óránkénti 25 mérföldes sebességgel képes haladni.

Lakóhelyei: a tengerek, ahonnan felkeresi a tengerpartokat, öblöket, s a lazacokat követve messze felhatol a folyókba és az azokkal összeköt-tetésben álló tavakba is.

Előfordulása: Brit Kolumbia, Manitoba, Québec.

Tápláléka: halak, főleg lazacok.