A falon megjelenő vérfoltok titka – Jenni Saunders bizarr esete

1980 április tizedike csütörtök, akár szokásos nap is lehetett volna Jenni Saunders szociális munkás életében.

Mivel kilencre akart beérni a munkahelyére, kevéssel fél nyolc előtt kelt fel, házikabátba bújt, és mezítláb kibotorkált a hálószobából, hogy kávé után nézzen.

Nem jutott túl messzire. Már majdnem a nappali szőnyegére lépett,amikor egyszer csak megtorpant; álomtól ittas szemei kerekre tágultak a csodálkozástól.

A falon, úgy fejmagasságban, négy vagy öt mélyvörös színű pacát látott, közvetlenül ott, ahol a gyerekkora óta kincsként őrzött babaháza volt, a gyerekszobája fölött.
Előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a dolgot.

A foltok minden tekintetben vérfoltnak látszottak.

Gyorsan végignézett a kezén és a testén, hogy nincs-e valami vágás rajta. Nem volt. A következő gondolata az volt, hogy talán kecsapot fröcskölt szét valahogy az előző este.
De ezt is kizártnak tartotta, hiszen még csak közelébe sem ment a kecsapos üvegnek. Meg aztán a foltok sokkal inkább vérre, mint kecsapra emlékeztettek.

Nagyon zavarba ejtő volt az egész. Elkészítette a kávéját, de gondolatai egészen máshol jártak. Maga elé bámulva kortyolgatta, és közben próbálta megfejteni a rejtélyt.

Aznap nehéz és sok elintéznivalója akadt. Munkája erősen igénybe vette idejét és szakértelmét, hiszen egy olyan ügynökségnek készített esettanulmányokat, amely az értelmi fejlődésben visszamaradt gyerekeken próbált segíteni.

A huszonnyolc éves Jenni mindig is értelmi fogyatékosokkal akart foglalkozni. Nem bánta, hogy a munkaidő hosszú, s hogy a fizetés sem túl magas, hiszen annyira szerette a munkáját, hogy odaadását kollégái már-már ijesztőnek találták.

Azon a bizonyos napon, mint máskor is, az esettanulmányok miatt egészen este hétig az íróasztalánál ült. Így aztán nem meglepő, hogy napközben egészen megfeledkezett a falon lévő foltokról.

Csak amikor elfordította lakása ajtajában a kulcsot, s fölkapcsolta a villanyt és belépett a nappaliba, akkor jutottak eszébe a reggel látott foltok.

Jenni minden bátorsága elszállt a babaház fölött lévő vérfolt látványára. Kiszáradt, szaggatott szélű pöttyei mellett újak fröccsentek a falra.

Pillanatnyi habozás után közelebbről is megnézte a megalvadt pöttyöket, kinyújtott ujjával vizsgálva a vér tapintását és állagát. A foltok a fehérre festett fal felszínén voltak, nem a másik oldalról szivárogtak át.

A következő napokban újabb pöttyök jelentek meg a falon.

Egymástól függetlenül Jenni három barátja is ellenőrizte e bizarr jelenséget.

Beléptek a lakásba, megállapították, hogy valóban ott éktelenkednek a foltok, majd Jennivel együtt távoztak.

Amikor néhány óra múlva visszatértek, azt látták, hogy távollétük idején újabb foltok kerültek a falra. Az egyik tanú, Michelle Ouellette ezt mondta:

„Azt hittem, hogy Jenni talán maga csinálja ezeket, mert mondjuk alvajáró. De el kellett vetnem ezt a magyarázatot, mert amikor visszatértünk a lakásába, új foltokat találtunk a falon, amelyek még nem voltak ott, amikor elindultunk a moziba. Alig akartam hinni a szememnek.”

És bár ez a rendkívüli helyzet Jenniben inkább aggodalmat ébresztett, semmint félelmet, munkája közben állandóan az otthoni vérfagyasztó jelenségen járt az esze.

Furcsa módon nem volt kedve eltüntetni a jeleket. Egyre nagyobb területet foglaltak el a falon, sőt, még a televízió oldalára is átterjedtek.

Jenni persze nem örült túlzottan ennek a növekvő absztrakt falfestménynek. Bosszúsan morfondírzott el azon, vajon miért történik vele mindez, és mit lehetne ellene tenni.
Addig azonban nem jutott egyről kettőre, míg egy reggel észre nem vette, hogy a véres foltok a babaház csúcsos tetején is megjelentek.

Ez volt az a nap, amikor Jenni felhívta a szüleit, hogy tanácsot kérjen. Már maga a telefonálás ténye is a kétségbeesés jele volt Jenninél, ugyanis nagyon ritkán látogatta meg szüleit.

A család általában csak karácsonykor, esküvők és temetések idején találkozott. Mindemellett Mr. és Mrs. Saunders készségesek voltak lányukkal, és még aznap este meglátogatták a lakásában.

Döbbenten sugdolóztak, miközben a foltokat vizsgálták, majd anyja egyszer csak így szólt: Ebben a házban kísértet jár.

A kísértet járás kézenfekvő magyarázat volt mindazok számára, akik tudomásul veszik a metafizikai valóságot.

Már Jenni barátaiban és magában Jenniben is fölmerült ez a lehetőség. De eddig még senki sem adott hangot ennek a gondolatnak ilyen egyértelműen.

Anyja kijelentése, hogy valamilyen gonosz szellem tartja megszállva a helyet, annyira felkavarta Jennit, hogy nemsokára rémülten hagyta el lakását.

Azt a péntek éjszakát a barátnőjénél töltötte, álmatlanul. Másnap már Toronto egyik belvárosi lakásában találta magát, ahová vasárnap be is költözött az összes holmijával és a babaházzal.

Szakértő segítségét kérik

Ez idő alatt apja kinyomozta doktor Whitton hollétét, aki az Ontario állambeli Peterborough közelében töltötte a szabadságát.

Mivel egy tévéinterjúban látta, hogy doktor Whitton a kísérteties ügyek szakértője, könyörögve kérte, hogy segítsen a lányán.

Doktor Whitton megigérte, hogy hazatérte után felkeresi Jennit. Megkérdezte még Mr. Saunderst, hogy van-e mintája a vérfoltokból. Kissé megkésve, de Jenninek is hasonló gondolat jutott eszébe.

Amikor már némileg alábbhagyott a félelme, visszatért a régi lakásába, hogy lefényképezze a foltokat és bizonyítékként lekaparjon néhányat belőlük. De mire megérkezett, elhagyott lakását már kifestette a házfelügyelő.

Ugyanis amikor Jenni kiköltözése után mosószeres vízbe mártott súrolókefével próbálta eltávolítani a szennyeződéseket, észrevette, hogy a foltok a festékréteg mögötti glettréteget is átitatták. Ezért sötétszürke latex festékkel vonta át a falat, hogy örökre eltüntesse a vérnyomokat.

Mire Jenni doktor Whitton rendelőjébe került, már megvolt győződve arról, hogy rémes erejű gonosz szellemet vonzott magához.

Pszichokinetikus tevékenységek

Doktor Whitton azonban másképp gondolta. Mivel már jó néhány poltergeist és pszichokinetikus esetet vizsgált – a poltergeist a csintalankodó szellemek játéka, míg a pszichokinézis esetében egy élő ember mozgatja és/vagy hozza létre a tárgyat gondolatai segítségével – úgy érezte, hogy feltehetően Jenni lelkiállapota hozta létre a vérfoltokat belső konfliktusainak szimbolikus kifejezéseként.

Fodor Nándor pszichoanalitikus szerint az ilyenfajta akaratlan viselkedés rengeteg kivetített elfojtásra utalhat.

Azok a ritka emberek, akik képesek a tárgyak pszichokinetikus mozgatására, nem csak egy alkalommal tesznek így; manifesztációk egész sora kíséri őket.

Ezért két nagy kérdésre kellett választ találni: történt-e már Jenni körül hasonló pszichokinetikus jelenség? És ha igen, milyen események idézték elő azt a mély konfliktust, amelynek eredményeképp a vér a falra került?

Az első kérdésre adott válasz minden tekintetben igenlő volt. Jenni bevallotta, hogy sok esetben volt már dolga pszichokinetikus jelenségekkel, és feltehetően ő is idézte ezeket elő.

Korábbi paranormális jelenségek Jenni közelében

Doktor Whitton, aki PéKá (vagyis PszichoKinetikus) ladynek kezdte becézni Jennit, később maga is tanúja lett a hölgy különös erejének, mert egyik alkalommal beszélgetésük közben Jenni felvillantatta a lámpákat a rendelőben.

Most azonban még csak a következő furcsa jelenségekről szerzett tudomást:

A szárítóra tett vizespoharak maguktól szétpattantak. Barátnője lakásának elülső ablakán az összehúzott függöny zajosan, és teljesen szétnyílt, miközben ők beszélgettek.

Egy alkalommal Jenni a szüleinél ebédelt, s közben egy bambuszmadár üres kalitkáját bámulta, a mivastag láncon függött le a mennyezetről.

A kalitka rúdján színes műanyagból készült madár ült. Jenni épp arra gondolt, hogy vajon volt-e ebben a kalitkában élő madár egyáltalán, amikor a kalitka a több, mint egyméteres láncával együtt lezuhant.

Földet érve, a lánc eltűnt vagy szétoszlott a levegőben. Soha-sem találták meg.

Jenni egyszer ólomkristályból készült, kehelyszerű vázát kapott a barátnőjétől. Később ez a barátnője felhívta telefonon, hogy látogassa meg őt a lakásán.Jenninek semmi kedve nem volt elmenni, éppen ezért mindenféle kifogásokat talált ki.

Ahogy letette a kagylót, dühösen pillantott a szoba másik felén lévő kredenc tetején álló vázára, amely azon nyomban letörött a száráról, leesett a padlóra és darabokra tört.

A PéKá lady ismét akcióba lépett.Egyszer Jenni vonakodva egyezett bele, hogy egyik férfi ismerőse hazakisérje őt vacsora után.

A férfi kissé erőszakosan adta tudtára, hogy felmenne hozzá egy kávéra. Mint később kiderült, nem csak kávét szeretett volna. Jenninek egyetlen porcikája sem kívánta a férfit.

A következő gondolat villant át az agyán: bárcsak sokkal későbbre járna az idő, mert akkor kénytelen lenne elmenni. Ahogy ez a kívánság megformálódott benne, a lakásban lévő mind a négy óra, Jenni karóráját is beleértve, előreugrott és hajnali egy óra harminchét percet mutatott.

Látogatója azonnal felállt, és hazament. Ahogy becsukta mögötte az ajtót, bekapcsolta a rádiót, hogy megtudja a pontos idõt. Éppen a kilencórás híreket mondták.

A belső konfliktus kérdésére már sokkal nehezebb volt választ adni. Amilyen rámenős és meggyőző volt a munkájában, olyan szégyellős és könnyen zavarba hozható társaságban vagy egy bizalmasabb kapcsolatban.

S bár sohasem kezelték pszichiátriai problémákkal, sőt még a családi orvosa sem tudott semmiféle érzelmi zavarról, viselkedése azt sugallta, hogy szinte megbénítja a szorongás.

Doktor Whitton számára világos volt, hogy ha valamilyen belső konfliktus kínozza, az bizony nagyon mélyen húzódhat meg. Több órás ülés kellett ahhoz, hogy életének legalapvetőbb mozzanatait valahogy kicsalja belőle.

Bőbeszédűen szólt a nehéz gyerekkoráról, de láthatóan nem tudta a részleteket. Tizenéves korában olyan lehangolt volt, és annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy három munkát is elvállalt, csak ne kelljen otthon lennie. De konfliktusok? Nem, azok nem voltak, mondta Jenni.

Doktor Whitton tudta, hogy azok szoktak így reagálni, akik rendkívül durva környezetben nőttek fel. Ezek az emberek visszafojtják az érzelmeiket, és csak ritkán panaszkodnak, ha panaszkodnak egyáltalán.

Dr. Michael Stone A határeset szindrómák című könyvében a gondolkodás egy finom rendellenességéről beszél azoknál a betegeknél, akiket gyerekkorukban megerőszakoltak.
Így ír erről: „Nem emlékeznek érzéseikre, vagy nem tudják azokat pontosan megnevezni, vagy érzéseik már azelőtt elhalnak, mielőtt eljutnának a tudatosság szintjére.”

Miért vérezte össze tehát szándékosan vagy öntudatlanul a PéKá-lady a nappalijának falát április tizedikén? Dr. Whittonnak sok olyan betege volt, akik az életközti létben hozott döntéseik tudattalan kényszerének engedve drasztikus vagy látványos események középpontjába sodródtak, amelyek arra ösztönözték őket, hogy megtalálják nehézségeik eredetét.

A vérfoltos fal talán az úgynevezett évforduló-jelenségre volt példa. Vagyis lehet, hogy a pszichokinetikus, Péká manifesztáció egy traumatikus esemény évfordulóján következett be.

Jenni azonban semmilyen érzelmi szempontból jelentős évfordulóról nem tudott, vagyis nem tudta megerősíteni ezt a feltételezést.

Ehelyett egy kínkeserves, szűkszavú vallomást rebegett el doktor Whittonnak:

„A múlt nyáron terhes lettem. A gyereket elvetettem. Senki sem tud róla.”

Doktor Whitton a vadászkutya lelkesedésével vetette rá magát erre az egyedüli ígéretes nyomra. Röpke másodperc alatt felfogta, hogy abortusza miatt Jennire súlyos bűntudat nehezül.

Továbbá arra is felfigyelt, hogy bár szenvedélyesen gondozta az értelmi fogyatékos gyerekeket, és sérült felnőtteknek is tartott a gyereknevelésről órákat, Jenni rettegett attól, hogy gyereke legyen.

Megtudta, hogy az elvetélt gyerek 1979 július huszonharmadikán fogant.Jenninek nem volt nehéz fejben tartania ezt a dátumot, mert évek óta ez volt az egyetlen nap, amikor valakivel szeretkezett.

Doktor Whitton kiszámította, hogy optimális esetben a gyerek kora áprilisban született volna meg.

Jenni nőgyógyásza, aki a torontói Általános Kórházban dolgozott, mindenben megerősítette ezt.

Ha a gyereket nem veszik el, 1980 április tizedikén született volna.

Ezen a napon jelentek meg a vérfoltok Jenni falán.

Ekkor Jenni egy másik PéKá-eseményről is beszámolt, amelynek nyilvánvaló köze volt a terhességéhez.

Szobanövényekkel teli lakásában a Helxine soleirolii nevű növény, vagy ahogy általában ismerik, a babakönny szeptember második hajnalán minden látható ok nélkül elfonnyadt és elpusztult, pedig előtte kicsattanóan egészséges volt.

Ez akkor történt, amikor Jenninek be kellett vonulnia a kórházba. Ott megállapították, hogy abortuszra már nincs szükség, mert az embrió három nappal azelőtt elpusztult.

Ekkor jutott eszébe a babakönny, mert a növény is pontosan akkor fonnyadt és barnult el, amikor embriója is megszűnt létezni.

Az ilyen spontán abortusz nem ritka jelenség, hiszen az összes terhesség 10-20%-a végül eredménytelen lesz.

Lélektani szempontból azonban a Jenni méhéhez kapcsolódó pszichokinetikus jelenség különlegesen erős érzelmi tevékenységre és szupererős lelki képességekre utalt.

A pszichokinézist, a psziché, lélek, szellem, illetve a kinézis (mozgás) szavakból származó szó, egy időben a démoni megszállottság jeleként tartották számon, de ma már a tudatküszöb alatti feszültség gerjesztette fizikai manifesztációként ismerik.

S noha egyes emberek saját akaratukból is képesek PéKá tetteket véghez vinni, mások csak akaratlanul cselekszenek így.

Felhasznált irodalom: Dr. Joel Whitton – Dr. Joe Fisher: Life Between Life című könyve.

Pszi-képességek

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend