A Japánban, a szent Fudzsi hegy északnyugati lejtőjén elterülő Aokigahara erdő (más néven Jukai vagy „A fák tengere”) a világ egyik legrejtélyesebb és leghátborzongatóbb helye. Bár természeti szépsége bámulatos, a mesés látszat egy szomorú titkot rejt. E helyre zarándokolnak már évtizedek óta azok a japánok, akik önkezükkel kívánnak véget vetni életüknek.
E jelenség miatt egy másik, baljóslatú elnevezéssel is illetik a helyet:
„Az öngyilkosok erdeje”
Az erdő története és természeti sajátosságai
Az Aokigahara egy viszonylag fiatal erdő. A talaja azon a megkeményedett lávamezőn alakult ki, amelyet a Fudzsi hegy utolsó nagy kitörése hozott létre 864-ben (a kitörés hat hónapig tartott). A sűrű, sötét növényzet ezen a 30 négyzetkilométeres területen burjánzott el, a fák szinte teljesen elnyelik a külső zajokat, ami különösen hátborzongató csend és elszigeteltség érzését kelti a látogatóban.
Egy népszerű, de pontatlan városi legenda szerint az erdőben az iránytűk sem működnek a vulkáni kőzet vastartalma miatt. Valójában, ha a kőzetre helyezzük a mágnest, az tényleg megzavarja a mágnestűt, de a megfelelő magasságban tartva az iránytű normálisan működik. Az eltévedés érzését azonban nem a mágnesesség okozza, hanem a sűrű, szinte áthatolhatatlan növényzet, ami miatt rendkívül nehéz tájékozódni.
A bizarr jelenség kialakulása és a statisztikai adatok
Az erdő sötét hírneve nem újkori jelenség. Már a 19. században is éltek legendák az ubaszutéról* az Aokigaharával kapcsolatban, bár ez a gyakorlat már akkoriban is ritka volt. Azonban az 1960-as évektől kezdődően, amikor a modern öngyilkossági hullám elindult, az erdő hírneve megmásíthatatlanul összefonódott a halállal.
(*Az ubaszute az eutanázia egy sajátos formája, amelyet a távoli múltban gyakoroltak Japánban. Az idős családtagot a hegyekbe vitték, vagy más távoli, elhagyatott helyen hagyták, ahol végül a kiszáradás, az éhség vagy a hideg végzett vele.)
A fordulópont 1961-ben következett be, amikor Macumotó Szeicsó (Seichō Matsumoto) japán író megjelentette a „Nami no Tō” (A hullámok tornya) című regényét, amelyben két szerelmes tragédiája végül az Aokigaharában való öngyilkossággal végződik. A könyv és az azt követő médiafelhajtás egyfajta romantikus, irodalmi kontextust adott a helynek, elindítva egy „divatot” a szuicid hajlamú emberek között.
Korai statisztikák: Az 1980-as évek végéig évente átlagosan körülbelül 30 öngyilkosságot követtek el az erdőben.
Rekordév: 2003-ban találták meg a legtöbb holttestet, összesen 105-öt, ami túlszárnyalta a korábbi 2002-es rekordot, ami 78 volt.
A helyi hatóságok (Jamanasi prefektúra) 2003 után úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra az évente talált holttestek pontos számát, hogy ezzel is csökkentsék az erdő vonzerejét az öngyilkosságot fontolgató emberek számára. Céljuk, az úgynevezett Werther-effektus elkerülése volt, ami azt jelenti, hogy a médiában közölt öngyilkosságok hatására a veszélyeztetettek körében megnő az elkövetett öngyilkosságok száma.
A hatóságok manapság fokozottan járőröznek az erdőben és figyelmeztető táblákat helyeznek ki az ösvények mentén. A táblákon az alábbihoz hasonló felhívások olvashatók: „Gondolj a családodra!” és „Kérj segítséget!” A turistautak elején biztonsági kamerákat is telepítettek. A leggyakoribb öngyilkossági módszerek közé az akasztás és a gyógyszertúladagolás tartoznak.
Pszichológiai háttér és a japán kultúra
1. Kulturális háttér és a szégyen elkerülése
Japánban az öngyilkosságra teljesen más szemmel tekintenek, mint a nyugati kultúrában. A szamuráj hagyományban a szeppuku (harakiri) a tisztelet visszaszerzésének szent rítusa volt. Bár a modern öngyilkosság természetesen nem hasonlítható ehhez az ősi szokáshoz, a kulturális szemléletmód mégis kevésbé ítélkező.
Az öngyilkosság gyakran a személyes felelősségvállalás drámai gesztusaként is felfogható, különösen a pénzügyi vagy munkahelyi kudarcok esetében. A halál a társadalmi szégyen és a kudarc elkerülésének egyetlen „tisztes” módja lehet. Az öngyilkosságok száma például a japán pénzügyi év végén, márciusban rendszeresen megugrik.
2. A helyszín szimbolikája
Az Aokigahara magányt és teljes elszigeteltséget kínál. A sűrű fák miatt az erdőben könnyű eltévedni, a dermesztő csend pedig gyakran a belső, sötét gondolatokra tereli a figyelmet. Az Aokigahara egyedi, félelmetes, ám mégis vonzó természeti környezete tökéletesen rezonál a szuicid szándékkal érkező ember azon vágyával, hogy végleg megszakadjon a kapcsolata az őt körülvevő világgal, és ezt az aktust a külvilág számára láthatatlanul tehesse meg.
3. A média hatása
A regények, filmek (pl. a 2016-os The Forest) és a hírhedt YouTube-videók az évek során folyamatosan fenntartották az erdő sötét hírnevét. A negatív médiafigyelem továbbra is hozzájárul ahhoz, hogy a hely egyfajta ikonikus öngyilkossági zarándokhelyként maradjon a köztudatban, ami önmagában is vonzó lehet a depresszióban szenvedők számára. A folyamatos figyelem miatt a hatóságok a csendes megelőzésre és a krízisvonalak népszerűsítésére helyezik a hangsúlyt.
