Az emberiség évezredek óta keresi a módját annak, hogy kapcsolatba lépjen az elhunytakkal. A gyertyafényben végzett szeánszok, a suttogó médiumok és a titokzatos szellemtáblák mind ugyanazt a vágyat szolgálták: hallani még egyszer a szeretteink hangját.
De mi történik akkor, amikor a túlvilág kapuit már nem a médium, hanem a mesterséges intelligencia nyitja meg? Vajon a kódokból és algoritmusokból született „gyászbotok” nem mások, mint a modern kor digitális szellemei? És ha igen: valódi vigaszt adnak, vagy csupán veszélyes illúziót keltenek?
Vajon egy új korszak szeánszainak születését látjuk? Nem gyertyák és médiumok, hanem sorokba rendezett kód és mesterséges intelligencia áll a középpontban.
Egyre több ember fordul az úgynevezett „gyászbotokhoz” – olyan fejlett AI-chatbotokhoz, amelyek képesek utánozni elhunyt szeretteik kommunikációját. A jelenség egyszerre mélyen emberi és hátborzongatóan technológiai, miközben komoly kérdéseket vet fel gyászról, emlékezetről és a digitális túlvilág etikájáról.
Projekt December – a digitális feltámadás kísérlete
Az egyik legismertebb platform a Project December, amely eredetileg művészeti kísérletként indult, mára pedig valós szolgáltatássá nőtte ki magát. A felhasználók önként adnak meg emlékeket, szokásokat, beszédstílust, amely alapján az AI létrehoz egy „virtuális személyiséget”. Körülbelül 10 dollárért, nagyjából egy órán át lehet beszélgetni vele – és a beszámolók szerint az élmény döbbenetesen valóságosnak tűnhet.
A San Francisco Chronicle például bemutatta Joshua Barbeau történetét, aki egy éjszakát töltött elhunyt menyasszonyának, „Jessica”-nak digitális másával beszélgetve. Más esetekben azonban a virtuális találkozások megrázóak is lehetnek: a Guardian szerint egy nő, Christi Angel, szinte összeomlott, amikor a chatbot-verzióban újjáéledt szerelme azt mondta neki: „a pokolban van”. Később ugyan megnyugtatta, de a pillanat mély nyomot hagyott benne.
Miért vonzódunk a mesterséges szeánszhoz?
Az emberi kapcsolat iránti vágy olyan erős, hogy még egy digitális utánzat is megnyugtató lehet. A kutatók ezt az ELIZA-hatásnak nevezik – hajlamosak vagyunk valódi érzelmeket tulajdonítani egy gépnek, még akkor is, ha tudjuk: csak kódok futnak a háttérben.
Ma már több cég is kínál „digitális túlvilági” megoldásokat. A StoryFile vagy a YOV (You, Only Virtual) például élethű, hanggal és arccal reagáló AI-avatárokat hoz létre, gyakran még azelőtt, hogy az illető elhunyna. A családtagok így a halál után is folytathatják a beszélgetést, mintha a szerettük sosem tűnt volna el igazán.
A digitális szeánsz árnyoldalai
A kritikusok szerint azonban mindez veszélyeket is hordoz. A Cambridge Egyetem etikusai például azt javasolják, hogy legyenek kötelező figyelmeztetések, előzetes beleegyezés az elhunyttól (még életében), sőt, akár „digitális temetések” is, amelyek lezárják az AI-személyiségek pályafutását.
Pszichológusok figyelmeztetnek a túlzott függőségre is: a gyászoló könnyen elveszhet a digitális illúzióban, és elhitetheti magával, hogy valóban az elhunyt szellemével beszél. Szélsőséges esetekben a chatbotok káros gondolatokat is erősíthetnek.
A Guardian találóan nevezte el a jelenséget: digitális feltámadás. Egyesek szerint segíthet a gyász feldolgozásában, mások viszont attól tartanak, hogy eltorzítja az emlékeket, vagy egyszerűen üzletté silányítja a gyászt.
Kódba zárt gyász
A gyászbottok és AI-avatárok elterjedése előtt mindannyian választás elé kerülünk: elfogadjuk a kódból szőtt vigaszt, vagy inkább a valódi emlékeink tisztaságát őrizzük meg?
Ahogy egy anya, Jang Ji-sung fogalmazott, miután egy VR-kísérletben találkozott elhunyt lányával:
„Egyszerűen hiányozhat, és írhatok neki egy kézzel írt levelet… anélkül, hogy ezeket a technológiákat használnám.”
Talán épp ez a legnagyobb kérdés: a technológia képes utánzatot adni, de vajon a valódi elengedést is helyettesítheti?
