Hány emberiség volt? Az emberek többsége valószínűleg ugyanazt válaszolná erre a kérdésre, amit a fősodratú tudomány képviselői: „Egy. Csak egy! Ez a mienk, ez a mostani”.

Talán könnyen elfogadná mindenki ezt a választ, ha nem lennének nyugtalanító jelek, sőt bizonyítékok arra nézve, hogy már a mai emberi civilizáció előtt is létezett itt „valami”. Létezett egyfajta tudás, aminek értelemszerűen voltak művelői, gyakorlói és terjesztői is.

Induljunk el abból a logikai sorból, hogy vajon elegendő volt-e az idő arra, hogy 2, 3, 5 ezer évvel ezelőtti tudását összeszedjék, elsajátítsák? Jöjjön egy nagyon egyszerű, valós példa, ami nem más, mint amezőgazdaság, és azon belül a növénynemesítés kérdése.

Máris ütközik két dolog: az egyik kőkemény fizikai realitás, a másik az egyes tudósok által önkényesen megállapított időrend.

Ez utóbbi azt állítja, hogy földműveléssel az őseink csak max. 10 ezer évvel ezelőtt kezdtek foglalkozni, sőt a legtöbb helyen a magvak elvetése és learatása, mint normális gyakorlat, úgy igazán csak kb. 5 ezer éve vehette kezdetét.

Ma már tudjuk, hogy egyes haszonnövényeket az ember „túl régóta termeszt”. Ugyanis a tudomány oda jutott, hogy élő szervezeteket, így például a gabonafajtákat vizsgálva meg tudja állapítani a kromoszóma-számból és más jellemzőkből, mikor kezdtek azzal a nemesítők foglalkozni, meddig volt az egyszerű „gaz”, a mezőn egy a sok növény közül, és mikortól vették kezelésbe a nemesítők.

Szóval az jött ki, hogy a Triticum- és más búza-alfajokat az embereknek már 20-25 ezer évvel ezelőtt kellett nemesíteni ahhoz, hogy az őskorból éppen kilépő, letelepedő, és földműveléssel foglalkozni kezdő őseink vethessék és arathassák…

Röviden: akkor kellett kezdeni mindezt, amikor a mai tudomány állításai szerint az emberek még túl primitívek voltak ahhoz, hogy ilyesmihez értsenek, vagy, hogy egyáltalán ilyen igények felmerüljenek közöttük.

Miért kezdenének növények nemesítésével foglalkozni azok, akik hordákban vándorolnak a bolygó felszínén, nem telepedtek le (és még sok ezer évig nem is fognak letelepedni), egyáltalán honnan jutna eszükbe
ilyesmivel foglalkozni?

Ugyanakkor számtalan olyan tudással rendelkeztek már az ókori népek (sumérok, babiloniak, kínaiak, maják, stb.), amelyek megszerzéséhez sokkal hosszabb időre volt szükségük, mint amennyi a rendelkezésükre állt!

Vagyis az a tény – mert tény –, hogy némelyik ókori kultúra csillagászai képesek voltak megjósolni egy üstökös megjelenését napra és órára, feltételezi, hogy

azt az üstököst látniuk kellett az előző csillagász nemzedékeknek nem kétszer vagy háromszor, hanem tízszer vagy ötvenszer.

Csak így tudták teljes bizonyossággal kiszámítani, milyen gyakorisággal látható a Földnek arról a pontjáról, mikor tér vissza ismét a beláthatatlan kozmikus mélységekből.

Csak az a „baj”, hogy ha a szóban forgó üstökös mondjuk 340 évenként jelent meg, és ezt a magabiztos tudást az ókori csillagászok megszerezték, ehhez az kellett, hogy az elődeik 3-5, vagy több ezer éven keresztül megfigyeljék az üstökös felbukkanásait, feljegyezzék pontosan az érkezés és távozás idejét, stb.

De hogyan tehettek ilyen megfigyeléseket, ha abban a réges-régi korban még nem voltak csillagászok, nem is nagyon akadtak ilyesmivel foglalkozó ősemberek?

Mert hát ősemberekről van szó, ne feledjük! Ha elfogadjuk a mai tudomány állítását, miszerint a homo sapiens („gondolkodó ember”, micsoda indokolatlan beképzeltség!) még 5-6, vagy 8-10, meg 30-40 ezer évvel ezelőtt is hordákban kóborló, a majom-sorból éppen hogy kikerült, primitív lény volt – hát bizony „kifutunk az időből”, amit visszafelé számolva az őseinknek már a tudás oltárán kellett volna áldozniuk.

Ehelyett mamutokra vadásztak, vándoroltak, bogyókat szedegettek, barlangokban laktak, és aligha az volt a gondjuk, hogy a csillagok járását figyeljék tudományos alapossággal, majd ezekről jegyzeteket készítsenek, hogy azokat átadhassák a következő tíz, húsz, harminc nemzedéknek (főleg úgy, hogy még az írást sem találták fel…) Érdekes, hogy „a tudományos akadémiák lovagjai” itt sem látnak ellentmondást.

Egy ógörög krónikás (Diogenész Laertiosz) szerint az egyiptomiak 373 tonna vörösréz ércet termeltek ki, és vittek el onnan – senki nem tudja: hová? És kik tették ezt, milyen műszaki berendezésekkel, és ismét itt a kérdés: mihez kezdtek ennyi rengeteg érccel? Hová lett az a sok vörösréz?

Ha már a bányászatnál és érceknél, fémeknél tartunk: a kutatók meglepő felfedezéseket tettek Európában is. Abban az időben, amikor a kőkorszaki embereknek értelemszerűen kőből voltak a szerszámaik, akkor „valakik” fémérceket szállítottak az angliai Cornwallból a mai francia Lyonon keresztül… Kréta szigetére.

Az útközben elhullajtott, elvesztett, de egyazon bányából származó cinkércdarabokat fellelték például a jelzett útvonalon.

Az itt a kérdés: a kőkorszakban ugyan kinek volt szüksége ezekre az ércekre? Kik igényeltek kisebb-nagyobb, olykor gigantikus mennyiségben cinket, vörösrezet, vasércet?

De tehetünk egy rövid kitérőt a számok, a matematika világába is. Minél távolabb megyünk vissza az időben, annál többet tudtak az emberek ebben a tárgyban, ami persze már önmagában is nonszensznek tűnik. Míg a görögök nem tudtak mit kezdeni a 10.000-es szám fogalmával, sőt a „millió” is csak a 19. században jelent meg Európában – addig a sumérok a ránk maradt vésett számtani műveletekben eljutottak a 195 billió 955 milliárd 200 millióig…

A sumér csillagászok különben 5 ezer évvel ezelőtt töredék másodpercnyi pontossággal számították ki a holdfogyatkozások bekövetkeztének időpontját – vagyis éppen úgy, ahogyan a mai csillagászok képesek rá.

Ha igaz lenne, amit az akadémikus tudomány állít, miszerint az őskorban és valamivel később a kontinensek között nem létezhetett semmilyen közlekedés, így információcsere sem – a perui Marcahuasiban talált szobrok és egyéb ábrázolások bizonyítják: az ott élők tudták, hogy más földrészeken más fizikai külsejű emberek (feketék, mandulaszemű sárgák, stb.) élnek, és ezeket ábrázolták is.

Egy franciaországi barlangban 12 ezer éves kőkorszaki rajzokat találtak.

Ezeken a nők és gyerekek huszadik századi ruhákat viselnek! Nadrágot, kabátot, zsebeket és tengerészsapkát látunk rajtuk. Felmerül a kissé gúnyos kérdés, hogy a cro-magnoni ősemberek számára ez volt a legújabb divat-trend?

Bolíviában, az amúgy sok egyéb szempontból is rejtélyes Tiahuanaco városában találtak olyan szobrokat, amelyek egyiptomi papokat ábrázoltak. Túl azon, hogy az egyiptomi papok ruhaviseletét és egyéb tárgyait miképpen tudták ábrázolni egy másik földrészen, ahol sohasem láttak ilyen öltözetű embereket – van még egy nagy bökkenő: a bolíviai szobrok i.e.16 ezer körül készültek, mint azt megállapították róluk. Vagyis akkor, amikor az egyiptomi kultúra még nem is létezett!

De hát számos ilyen fogas kérdést tehetünk fel, hiszen nem ez az egyetlen tárgyi bizonyíték arra, hogy „valami nincs rendben” az akadémikus tudomány időrendjével, az általuk elképzelt őstörténetünkkel.

Nehéz ábrázolni valamit, ami csak a szobrok keletkezése után 12 ezer évvel jön létre – de lehet, nem ez itt a baj. Hanem hogy a bolíviai szobrok nem egyiptomiakat, hanem valamilyen másféle papokat, férfiakat ábrázoltak, akik minden kontinensen megjelentek, majd évezredekkel később felbukkantak Egyiptomban is, és az ott élő korabeli tudósok lemásolták azok öltözetét? Ez sok dolgot megmagyarázna.

Vagy mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a Földön többfelé találunk több száz évvel ezelőtt keletkezett sziklarajzokat, amelyek dinoszauruszokat ábrázolnak? Ne feledjük, az egykor élt ősállatokról lényegében csak a 19. században szereztünk tudomást, és a 20. században derített fel róluk sok adatot a tudomány.
Akkor észak-amerikai sziklafestő indiánok és más népek honnan tudhattak róluk? De van ennek egy más, sokkal furcsább vetülete is. A perui Ica és a mexikói Acambaro városokban (a két hely között több ezer kilométeres a távolság) több tízezer vésett követ találtak, amelyekre ismeretlen technikával száz- és százezer rajzot vittek fel.

Sok millió évvel korábban élt különféle ”szauruszok” láthatók, és olyan állatok is, amelyek soha nem éltek Amerikában. Láthatunk dinókra vadászó embereket, de éppenséggel kölyök-dinókkal játszadozó gyerekeket is…

Ne feledjük: a rajzolt-vésett kövek már a 19. században felbukkantak, köztük a dinó-ábrázolások is, amikor még a Földön a tudósok sem tudtak a dinoszauruszok néhai létezéséről. És több tízezer darabot találtak e rajzokból!

Az akadémikusok persze hamisítást kiáltottak, bár nehéz elképzelni, kik és miért vésték volna évtizedeken keresztül ezeket a rajzokat, ráadásul úgy, hogy egyben a paleontológia, a régészet, a biológia, stb. tudósainak kellett lenniük?

Mert a kövek, akárha egyfajta „leltár” lennének, bemutatják egy sokmillió évvel korábbi világ tudományos színvonalát és eredményeit. Láthatunk távcsövező csillagászokat, császármetszéssel levezetett szülést, vérátömlesztést, szervátültetéseket. Olyan földrajzi környezetben, amelynek térképein ma nem ismert kontinensek körvonalait szemlélhetjük.

Hogy ezt mikor, kik, és milyen céllal készítették, nem tudható. Van benne egy logikai ellentmondás: ha olyan nagyon fejlett volt az a civilizáció, amilyennek az ábrákon mutatják, akkor talán nem kézzel, kőre vésve kellett volna bemutatni az eredményeit?

Elképzelhető, hogy valamilyen természeti katasztrófa semmisítette meg azt a világot, de nem teljesen – az eszközök nélkül maradt pár száz vagy ezer túlélő így szerette volna valamiképpen megőrizni az egykorvolt eredményeket, vagy legalább azok hírét, az utókornak.

Még százával sorolhatnánk a hasonló leleteket, mert voltak és vannak, makacsul felbukkannak újra és újra, bár a tudomány begyepesedett agyú képviselői mindent megtesznek azért, hogy ezekről szó se essék, ne is tudjanak róluk az átlagemberek. Mindig voltak, akik féltek a kényelmetlen kérdésektől, pláne, ha azok egy meglévő „építményt” rombolnának le.