Habár az ortodox kereszténység, a judaizmus és az iszlám tagadják a reinkarnációt, e nagy vallásos iskolák mindegyikének vannak olyan irányzatai, amelyek hangosan védelmezik azt.
A közhittel ellentétben sok korai keresztény hitt a reinkarnációban, például Origenész, akit az Encyklopédia Britannika Ágoston után a legkiemelkedőbb egyházatyaként tisztel.
Szent Ágoston is latolgatta a többszöri élet lehetőségét. „Mondd Uram, írta, a gyermekkorom egy más, már elmúlt korom után következett, amely már azelőtt véget ért?”
Bizonyára nem tudta, mint ahogy sok modern keresztény sem tudja, hogy Jézus Krisztus is tanúskodik a reinkarnáció mellett a Bibliában, és még nyíltabban a gnosztikus iratokban.
A Pistis Sophla című gnosztikus evangélium idézi Jézust, aki szerint
„a lelkek a világban az egyik testből a másikba öntetnek”.
A könyv eredetije kopt nyelven, 1785-ben került Dr. Askew hagyatékából a londoni British Múzeumba. MS 5114-es számon van nyilvántartva.
Addig, amíg a kereszténység a IV. században nem vált titkos kultuszt űző üldözött csoportból politikailag manipulálható intézménnyé, a keresztény teológia sem vetette el a reinkarnációt.
Az újonnan kialakuló egyház-államszövetség, amelynek célja a tömegek függővé és irányíthatóvá tétele volt, nem nézte jó szemmel a reinkarnációban hívő embereket, mivel ezek a keresztények magabiztos, szabadon gondolkodó lények voltak, akik nem biztos, hogy könnyen engedelmes szolgákká váltak volna.
Sem a mennyei boldogság, sem a pokol tüze nem tudta őket rábírni véleményük megváltoztatására, ezért eretneknek kezdték őket nevezni, ami eredetileg csupán anynyit jelentett, hogy
képes a választásra.
Mindazonáltala Római Birodalomban nem adtak ki a reinkarnáció tanát elitélő dekrétumot egészen 533-ig, amikor is Justinianus császár formális egyházi rendeletben lépett föl az újjászületés irtózatos tana ellen.
A tiltást mindazok üldözése követte, akik nem adták fel meggyőződésüket. Az ellenállás azonban olyan szívós volt, különösen a kataroknak nevezett lázadó keresztények között, hogy az egyház terrorja és mészárlásai csak a XIII. századra tudták teljesen visszaszorítani a reinkarnáció gondolatát.
Ám az őrláng sohasem aludt ki. Titkos misztikus csoportok, például az alkimisták és a rózsakeresztesek biztosították, hogy a hit tovább éljen a modern időkig.
Az egyházi kényszerzubbony lazulása az egyéniség előtérbe kerülésével a reneszánszban kezdett először érzékelhetővé válni.
Felhasznált irodalom: Dr. Joel Whitton – Dr. Joe Fisher: Life Between Life (Létköz) című könyve.
