Egyesült Államok, Új-Mexikó – Christa Tilton története azon ritka esetek közé tartozik, amikor a szemtanú a szokásosnál több mindenre emlészik elrablásából.
1987 júliusának egyik délutánján Christina hirtelen elájult otthonában, és amikor magához tért, úgy érezte három óra „kiesett” az életéből.
Eleinte nem sokat foglalkozott a dologgal, úgy vélte ájulásának valószínüleg a kimerültség lehetett az oka.
Hamarosan azonban félelmetes rémálmok kezdték gyötörni, melyben különös dolgokat látott, és egyre erősödött benne a gyanú, hogy álmainak köze van a három órányi elveszett időhöz.
Zaklatott éjszakái arra késztették Christát, hogy az övéhez hasonló esetek után kutasson, s végül arra jutott, hogy valószínűleg őt is eltéríthették az idegenek.
Christa ekkor egy ufológus tanácsára regressziós hipnózisnak vetette alá magát, melynek során elveszettnek hitt emlékei lassan felszínre kerültek, majd kezdett összeállni a kép, arról, hogy mi is történt vele azalatt a bizonyos három óra alatt.
Legelső emléke az volt, hogy ájulása előtt két kistermetű lény közelített felé, akik megragadták a karját.
A következő jelenet már az űrhajó fedélzetén zajlott. Itt egy asztalon feküdt, amikor az általa csak „vezetőnek” hívott idegennel találkozott.
A lény egy „folyadékkal” teli poharat adott neki, s arra kérte igya meg azt. Christa így is tett, melynek hatására „hihetetlenül energikusnak” és „vidámnak” érezte magát.
Ezután ő és a „vezető” elhagyták a hajót, majd egy kietlen, hegyekkel tarkított területen találta magát.
„Nagyon sötét volt, a távolban egy barlangot láttam, s az onnan kiszűrődő halvány fényt. Elindultunk a bejárat felé, ahol egy emberrel – vagy embernek tűnő lénnyel – találkoztunk. Katonai öltözéket viselt, és úgy tűnt, jól ismerte a „vezetőmet” , mert üdvözölték egymást. Az őrnél fegyver volt, és valamiféle jelvényt is láttam az egyenruháján.”
„Belépve a barlangba, egy hosszú alagút tárult a szemem elé, melynek falán biztonsági kamerák figyelték az áthaladókat. Pár lépés után egy számítógépes ellenőrzőpont következett, ahol egy újabb őr fogadott bennünket.
„Tőlem balra egy furgonszerű jármű parkolt, jobbra pedig egy hosszú folyosó volt, sok-sok irodai helyiséggel.”
„Beszálltunk az autóba, s egy hosszúnak tűnő utazás után, egy újabb szigorúan védett területre érkeztünk. Itt arra kértek, hogy álljak rá egy mérlegszerű eszközre. A számítógép kijelzőjén felvillanó fények mutatták, hogy a masina megkezdte az „átvilágítást”, melynek eredményeképpen végül egy azonosítókártyát kaptam.”
„Megkérdeztem a „vezetőt”, hogy hová megyünk, és milyen célból, mire ő szűkszavúan csak annyit válaszolt, „mutatni akar nekem valamit, amiről tudnom kell”. Hamarosan jelezte, hogy megérkeztünk a létesítmény első szintjére. Érdeklődtem, hogy milyen „létesítmény”-ről van szó, de választ nem kaptam.”
Christa és a „vezető” ezután egy nagy, ajtó nélküli liftbe szálltak, és rövidesen megérkeztek a 2. szintre. Itt irodák voltak, ahol átlagos emberek járkáltak fel-alá dolgukat végezve, ügyet sem vetve a két látogatóra.
Ezután valamiféle „gyár” mellett haladtak el, ahol Christa egy tipikus „repülő csészealj” formájú űrhajót vett észre, illetve kicsi, szürke idegeneket, akik karbantartási munkálatokat végeztek a járművön. Az irodai részleg dolgozóihoz hasonlóan, a szürkék se nagyon vettek tudomást Christáról, mintha jelenléte a világ legtermészetesebb dolga lett volna számukra.
Kísérője társaságában hamarosan egy másik liftbe szállt, a cél ezúttal az 5. szint volt, itt arra kérték Christát, hogy öltözzön át egy kórházi köpenyhez hasonló ruhába.
Ekkor erős félelem lett úrrá rajta, de a „vezető” biztosította arról, hogy „nem esik semmi bántódása”.
Nemsokára egy orvosi eszközzel megvizsgálták, majd másik folyosóra kísérték, ahol a nő szerint elképesztő bűz terjengett. Leginkább a a formaldehid szagához hasonlított, amit Christa jól ismert, mivel korábban nővérként dolgozott egy kórházban.
Bár a bűz rendkívül kellemetlen volt, a „vezető” biztosította, hogy minden rendben lesz.
„Utunk következő állomása egy nagy terem volt, ahol megálltunk egy kicsit körülnézni. A helyiségben hatalmas nagy tartályokat láttam, melyekhez hosszú csövek és számítógépes érzékelők voltak csatlakoztatva. A tartályok nagyjából 130 cm magasak lehettek, de onnan ahol én álltam, nem igazán látszott, hogy mi van bennük.”
„Zümmő hangott hallottam, és csupán annyit érzékeltem, hogy valami mozog bennük. Kíváncsiságomnak teret adva elindultam a tartályok felé, hogy tartalmukat alaposabban is szemügyre vegyem, ekkor azonban kísérőm megragadta a kezemet, és durván kitessékelt a teremből, vissza a folyosóra. Közölte velem, hogy nem nézhetem meg mi van a tartályokban, mivel – ahogy fogalmazott – az csak bonyolítaná a helyzetet.”
„Végigsétáltunk a folyosón, majd egy laboratóriumba érkeztünk, aminek a felszereltsége lenyűgöző volt. Bár magam is dolgoztam korábban laboratóriumokban, itt azonban olyan eszközöket láttam, amilyeneket addig még soha.”
„Nézelődés közben, egy kis szürke lényre lettem figyelmes, aki háttal állt nekem, és a pultnál csinált valamit. Fémből készült eszközökkel csörömpölt, melyek hangja pont olyan volt, mint régen a kórházban, amikor a sebészeti eszközöket készítettük elő a műtéthez.”
Christát hamarosan arra kérték, hogy feküdjön a szoba közepén lévő asztalra, ettől azonban ismét fojtogató félelem kerítette hatalmába, az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. Miközben ezen agyalt, egy emberi orvos lépett a szobába, aki üdvözölte a „vezetőt”.
„A „vezetőm” rám mosolygott, és azt mondta, csak néhány percig fog tartani az egész, és kint megvár. Ha nagyon megijedek, általában sírni szoktam, és ez most is így történt. A szürke idegen közben rám nézett, majd folytatta addigi tevékenységét. Az orvos közben jelezte, hogy szüksége lenne még egy segítőre, így hamarosan egy újabb szürke lény érkezett a laborba.”
„A következő dolog, amire emlékszem, az az volt, hogy nagyon elálmosodom. Tudtam, hogy kívül-belül alaposan megvizsgálják a testem, és amikor kinyitottam a szemem, láttam, ahogy az egyik szürke lény fölém hajol, rámmeredve hatalmas fekete szemeivel.”
„Hirtelen felkiáltottam, mivel szúró fájdalmat éreztem a hasamnál, de az emberi orvos mellém lépett, s egy hideg „valamit” dörzsölt a problémás részhez, ami azonnal megszüntette kínjaimat.”
„Képtelen voltam felfogni, hogy mit művelnek velem, és könyörögtem nekik, hogy engedjenek el, de ők tovább folytatták az eljárást. Amikor végeztek, mondták, hogy keljek fel, és és öltözzek át a szomszédos helyiségben.”
„Lábaim között vért vettem észre, mintha elkezdődött volna a menstruációm, de ennek ellenére folytattam az öltözködést. Amikor kimentem, láttam, hogy a „vezetőm” a szoba sarkában beszélget az orvossal.”
„Csak álltam ott, teljesen tehetetlenül, és olyan magányos voltam, mint még soha. Úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl. Amikor elhagytuk a laboratóriumot, csendben maradtam. Dühös voltam a „vezetőre”, amiért hagyta, hogy ez történjen velem. Ő viszont azzal nyugtatott, hogy erre „szükség volt” és „felejtsem el az egészet”.
„A folyosón haladva láttam, hogy más idegenek is elsétálnak mellettünk, akik ismét úgy viselkedtek, mintha ott se lennénk. „Vezetőmet” arra kértem, hogy áruljon el többet erről a létesítményről, mire ő azt válaszolta, ez egy „nagyon fontos hely”, és a jövőben még vissza fogok térni ide.”
A rövid beszélgetés után ismét autóba szálltak, és elmentek arra a helyre, ahol Christa ott tartózkodása legijesztőbb élményeit szerezte:
„Hatalmas lombikokat láttam, melyekben különféle humanoid lények és állatok „lebegtek”, leginkább viaszfigurákra hasonlítottak. Közel léptem hozzájuk, a kezeimet az üvegre helyeztem, de semmiféle reakció nem érkezett részükről. Fogalmam sem volt arról, hogy ezek a lények éltek-e egyáltalán.”
Ezt követően a „vezető” elkísérte Christát az űrhajóhoz, majd visszavitték elrablásának helyszínére.
Bár Christa Tiltonnak sosem árulták el az idegenek, hogy hol is járt valójában, több évi nyomozás után arra a következtetésre jutott, hogy „vendégeskedésének” helyszíne
a hírhedt földalatti komplexum, azaz a Dulce-bázis volt!
Az új-mexikói létesítménnyel kapcsolatban már számtalan teória és összeesküvés-elmélet született a 70-es évek óta. Egyesek szerint a bázison emberek és idegenek közösen dolgoznak különféle technikai fejlesztéseken, továbbá egy komoly hibridizációs program is zajlik, melynek céljáról csak találgathatunk.
Christa elmondta, hogy a későbbiek során többször is elrabolták, ilyenkor olyan földalatti bázisokra vitték, melyek az USA különböző pontjain találhatók, s melyek az amerikai kormány jóváhagyásával működnek.
„Egyszer nagyon közel kerültem egy ilyen szigorúan őrzött bázishoz. Egy pilóta barátommal átmásztunk a kerítésen, majd készítettünk néhány remek képet a jelöletlen fekete helikopterekről, de másfajta gépeket is láttunk ott.”
Christa Tilton könyvet is írt tapasztalatairól, melyet a Underground Alien Biolaboratory in Dulce (Földalatti idegen laboratórium Dulce-ban) című művében osztott meg olvasóival.
Tilton állítása szerint a földönkívüliek amolyan „tenyészállat”-ként tekintettek rá, kinek segítségével számos ember-idegen hibridet hoztak létre.
Könyvében részletesen beszámol azoknak az idegen fajoknak a képviselőiről, akikkel jómaga is találkozott. Elmondása szerint ezek közé tartoznak például a már említett szürkék, a zord külsejű hüllők, vagy épp a barátságos „magas szőkék”.
A különféle fajok képviselői többször is beszéltek neki céljaikról, melyek elég vegyes képet mutattak velünk és bolygónkkal kapcsolatos szándékaikról.
Tiltont különösen a szürke lények rémítették meg.
„Úgy tűnik mintha a szürkéknek egy hatalmas, kollektív tudatuk lenne, amely minden lépésüket irányítja. Azt vettem észre, hogy szinte minden műveletet egy emberként végeznek, és gyakorlatilag nem is kommunikálnak egymással vagy velünk, emberekkel.”
„Amit biztosan elmondhatok, hogy a szürkék legfőbb gyengesége, hogy nincs lelkük…mondhatni lélektelenek. Ne hagyjátok tehát megtéveszteni magatokat, amikor mást állítanak róluk.”
