Az 1996-os Varginha UFO-incidenst a brazil Roswell-esetként is szokás emlegetni, mivel több szempontból is hasonlít az 1947-es roswelli eseményekre. Ez esetben is egy lezuhant UFO, illetve annak földönkívüli utasai állnak a „reflektorfényben”, de a beszámolókban megjelennek a szemtanúkat „jobb belátásra bíró” feketeruhás emberek is.
De nézzük mi is történt ebben az évben, ami ennyire felbolygatta a Minas Gerais állam dél-nyugati részén fekvő város mindennapjait.
1996 január 20-án nem sokkal éjfél után, az Észak-amerikai légvédelmi parancsnokság (NORAD) értesítette a brazil légvédelmet, hogy Sao Paulótól kb 200 mérföldre, északkeletre egy azonosítatlan objektum hatolt a légterükbe.
Néhány perccel később az ismeretlen tárgy Varginha városának közelében zuhant let, a brazil hadsereg és légierő pedig azon volt, hogy egységeik minél előbb a becsapódás helyszínére érkezzenek, megelőzve az esetleges kíváncsiskodókat.
Mire megjelentek a roncsokkal beborított területen, a lezuhant objektum legénységének már csak hűlt helyét találták, ez pedig jelentős kihatással volt a jövőbeni eseményekre.
A becsapódás előtti történéseknek szemtanúi is voltak. Orolina de Freitas farmtulajdonos január 20-án, a hajnali órákban tehenei szokatlan viselkedésére lett figyelmes. Az állatok zavarodottan köröztek az ingatlan körül, a nő pedig ezzel egy időben egy szivar alakú tárgyra lett figyelmes a legelő felett, majd szólt férjének, Euriconak is.
A házaspár leírása szerint a lebegő jármű leginkább egy tengeralattjáróra hasonlított, mérete pedig nagyjából akkora lehettet, mint egy iskolai buszé.
Az ismeretlen eredetű objektumból fehér füst gomolygott, mozgásából ítélve pedig úgy tűnt, komolyan meghibásodhatott. Pár percig figyelték szabálytalan manővereit, majd a tárgy eltűnt az egyik hegy mögött. A házaspárt annyira megdöbbentették a látottak, hogy aznap éjszaka képtelenek voltak aludni.
Szintén ezen a napon – Nem messze Freitaséktól -, Carlos de Souza épp a repülőtérre igyekezett autójával, amikor egy furcsa, dübörgő hangra lett figyelmes.
A férfi először azt hitte járművével van valami gond, de miután kiszállt kocsijából rájött, hogy a hang forrása egy kb 300 láb magasan lebegő szivar alakú tárgy.
A repülő szerkezet egyre inkább ereszkedett, oldalán pedig egy hosszú repedést figyelt meg Carlos, melyből – mint az előző esetben – fehér füst áramlott.
A férfi visszapattant az autójába, és üldözőbe vette a tárgyat, mely láthatóan küzdött azzal, hogy a levegőben maradjon. Néhány kisebb hegyet elhagyva, Carlos észrevette, hogy a jármű meredeken zuhanni kezd, majd hamarosan eltűnt a szeme elől.
A férfi sejtette, hogy a jármű merre tarthat, s egy földúton haladva hamarosan megérkezett egy nagyobb területre, amit addigra teljesen beterítettek a roncsdarabok.
Carlos rohanni kezdett a legnagyobb roncs irányába, mert elsőre úgy hitte, hogy egy kisrepülő zuhant le, s mivel maga is pilóta volt, gondolta segíthet, de csak néhány métert kellett megtennie, hogy rájöjjön,
ami földet ért, az bizony nem repülő.
A levegőben olyan erős ammónia szag terjengett, hogy ingjével muszáj volt eltakarnia az orrát és a száját, hogy lélegezni tudjon.
Törmelékek, fémdarabok hevertek szerteszét, melyek ránézésre leginkább az alumíniumra hasonlítottak, de Carlos szerint szinte alig volt súlyuk.
Mikor egy „fémdarabot” összenyomott a kezében, egy pillanttal később az anyag visszaugrott eredeti formájába. (A helyszínen talált anyagok ilyen jellegű viselkedéséről már a rosweli UFO-eset szemtanúi is beszámoltak.)
A férfi túlélők után kutatott, amikor hirtelen teherautók dübörgésére lett figyelmes. Egy katonai járművekből álló konvoj érkezett a helyszínre, és viharos gyorsasággal megkezdték a terület lezárását.
Carlosra fegyvert szegezett az egyik katona, és felszólította, hogy azonnal hagyja el a helyszínt. Kezét a magasba emelve, s lassan hátrálva jelezte, hogy ért a szép szóból, majd beült autójába s távozott.
Út közben megállt, hogy megigyon egy csésze kávét, és egy kicsit rendezze gondolatait. Túl sok ideje azonban nem maradt a csendes elmélkedésre, ugyanis hamarosan két fekete öltönyös férfi lépett oda hozzá, s közölték vele, hogy mindent tudnak róla és a családjáról, beleértve azt is, hogy hol laknak.
A fenyegető alakok ezután közölték a férfival, hogy
el kell felejtenie mindent, amit a mezőn látott!
Carlos ettől eléggé megrémült, majd bólintott, hogy megértette az utasítást. Ekkor a sötét ruhások, mint akik jól végezték dolgukat, visszaültek fekete, rendszám nélküli járművükbe és faképnél hagyták a megdöbbent férfit.
Carlos 26 évig titkolta mindazt, amit akkor látott, a brazil hadsereg pedig még a baleset napján megállapította, hogy a pórul járt objektum kellőkép nagy volt ahhoz, hogy abban egy kisebb legénység is elférjen.
Túlélőket azonban az alapos kutatás ellenére sem találtak, mert a történet szerint ekkorra
azok már a városban voltak.
Néhány órával azután, hogy a hatóságok furcsa bejelentéseket kaptak a környék lakóitól, reggel 8 óra tájékában egy egyetemista arról számolt be, hogy egy „olajos”, sötétbarna bőrű lényt látott egy sikátorban, közel a városi parkhoz.
Leírása szerint a teremtménynek nagyon kicsi kezei voltak, három hosszú ujjal, s nem volt se haja, se ruházata.
Néhány háztömbnyire innen, három fiatal lány, Liliane Silva, Valquiria Silva és Kátia Xavier az említett városi parkba tartottak egy két épület között lévő üres telken keresztül.
Menet közben Liliane figyelmét a közeli ház falán lévő graffiti ragadta meg, s úgy döntött közelebbről is megnézi. Ekkor vették észre a fal tövében kuporgó, láthatóan sérült teremtményt.
Elmondásuk szerint a barna bőrű lénynek hatalmas vörös szemei voltak, aránytalanul nagy fején pedig három dudor helyezkedett el.
A lányok nem tudták mivel van dolguk, s mikor közelíteni próbáltak a lény felé, az egyenesen rájuk nézett, ettől pedig teljesen megbénultak. Nem tudtak se mozogni, se beszélni, s bár a lény nem adott ki semmilyen hangot, a lányok azt mondták, a „fejükben hallották a lény gondolatait”. Érezték a fájdalmát, és azt is, hogy segítségre van szüksége.
„Nem ember volt, de nem is állat. Hogy pontosan mit láttunk, azt nem tudnám megmondani”
– mondta Valquiria.
Rettenetesen megijedtek, így elszaladtak egyikőjük házához, és elmesélték Kátia atyjának, hogy egy „démont” láttak.
Visszatértek a telekre, de a vörös szemű lény addigra már eltűnt a helyszínről. Kátia anyja viszont talált egy furcsa lábnyomot, ami láthatóan egy nem emberi, három ujjú lénytől származott.
Ezt követően egy helyi művész elkészítette mára már ikonikussá vált rajzát a különös idegenről, a lányok leírása alapján.
Pár órával később két katonai rendőr, Eric Lopes és Marco Chereze a környéken járőröztek, amikor hirtelen egy sötét bőrű, humanoid lény szaladt át előttük az úton.
Marco miután nagyot fékezett, kiugrott az autóból és sikerült megragadnia a lényt, akit rögtön kórházba szállítottak, ám a jelentések szerint, ott hamarosan meg is halt.
Marco később arról panaszkodott, hogy rosszul érzi magát, és két héten át erős ammóniaszagot érzett az orrában. Állapota súlyosbodott, így hamarosan felvették a Bom Pastor kórház intenzív osztályra, de az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi baja van, így sajnos segíteni sem tudtak rajta.
Marco Chereze 23 évesen hunyt el, ám halálának pontos okára a mai napig nem derült fény.
Az orvosok nem látták szükségét a boncolásnak, és közegészségügyi okokra hivatkozva, szinte azonnal elrendelték a fiatalember zárt koporsós temetését.
Elérhetővé tették viszont Carlos vérvizsgálati eredményeit, melyekből kiderült, hogy
a férfi vére nyolc százalékban tartalmazott „ismeretlen eredetű mérgező anyagokat”.
Ez volt az első – de nem az utolsó – haláleset mely a Varginha UFO-incidenshez köthető.
Hajsza a lény után
Ezekben a napokban több hívás is érkezett a tűzoltósághoz egy szabadon mászkáló „vadállat” miatt, melyet a városi park közelében láttak, épp arra, ahol a három lány is találkozott a háromujjú teremtménnyel.
A helyszínre kiérkező tűzoltók közül négyen a lény nyomába eredtek, aki egy sűrű, erdős terület felé menekült. Üldözői és a civil szemtanúk is elmondták, hogy a furcsa alak a méhekhez hasonló zümmögő hangot adott ki, és itt is érezhető volt az erőteljes ammóniaszag.
A tűzoltóknak egy hosszú, kétórás hajsza után sikerült elfogniuk a lényt, majd hamarosan egy teherautó érkezett egy közeli katonai bázisról.
A civilek látták, amint a katonák egy fekete zsákkal hadakoznak, melyben mintha valami mocorgott volna, de a „csomagot” végül sikerült feltenniük a teherautóra. A jármű ezt követően a regionális kórházba száguldott, amit 1 óra múlva hermetikusan lezártak, így csak a katonai tiszteknek volt bejárása.
Hamarosan 10 katonai és rendőrségi jármű érkezett az épülethez. Az egyik teherautóról leemelték a fekete zsákot, és a radiológiai osztályra vitték röntgenre.
Az akkori ügyeletes röntgentechnikus később elmondta, hogy a vizsgálóterem aznap tele volt orvosokkal, rendőrökkel és katonákkal, akik rendkívül feszültek voltak.
A technikust utasították, hogy készítsen röntgenfelvételt a fekete zsákról, kinyitni viszont tilos volt azt. Az elkészült képet a katonai illetékesek rögtön magukhoz vették, így
a radiológusok soha nem láthatták mi van a felvételen.
Az orvosi személyzet beszámolt róla, hogy a kórházban terjengő erős ammóniaszag miatt három napra be kellett zárni a kórházat. Bár mindent elkövettek, hogy szagtalanítsák az épületet, nem jártak sikerrel, így várniuk kellett míg az átható bűz magától megszűnik.
Néhány héttel később újabb tragédia történt. Az egyik tűzoltó, aki részt vett a lény elfogásában, egy ismeretlen eredetű mérgezés következtében meghalt.
A magas rangú katonai tisztviselők titoktartási nyilatkozatot írattak alá a kórházban dolgozó 50 orvossal, illetve a kisegítő személyzettel, továbbá szigorú börtönbüntetéseket helyeztek kilátásba, amennyiben bárkinek is beszélni mernek a történtekről.
A műveletben résztvevő katonákat is „felelősségteljes viselkedésre” szólították fel , majd kijelentették, ha bárkinek is eljár a szája, azt „hazaárulásnak” fogják tekinteni.
A fenyítés úgy tűnik bevált, hiszen a kórházból és a katonaság soraiból hosszú éveken át semmilyen információ nem szivárgott ki.
26 évvel később azonban egy külföldön élő személy jelentkezett, aki neve elhallgatását kérte, cserébe viszont értékes részleteket mesélt az ügyről.
Az „X-katona” néven emlegetett informátor James Fox filmrendező 2022-es Moment of Contact című dokumentumfilmjében bukkant fel először, ahol elmondta, hogy 1996-ban tagja volt annak a katonai egységnek, amely kórházba szállította az elfogott lényt, és saját szemével is látta a teremtményt.
A férfi biztos volt benne, hogy amit a teherautón vittek, az nem ember volt, mivel kezein és lábain is csupán három ujjat látott.
A már említett röntgenvizsgálat után a lényt egy Varginhától pár mérföldre lévő katonai bázisra vitték, ahol X-katonát és egy társát a bázis parancsnoki irodájába hívatták.
Felettesük megkérdezte tőlük, hogy mit láttak, X-katona viszont zavarában nem tudta mit feleljen, ezért rögtönzött, majd azt válaszolta, valószínűleg egy megégett ember lehetett.
Parancsnoka erre közölte vele, hogy nem az volt, hanem
„olyasvalami, ami nem erről a világról származik”.
Természetesen a szokásos fenyegetőzés sem maradt el a tiszt részéről, aki közölte X-szel, „ha eljár a szája, annak súlyos következménye lesz”.
Másnap hatalmas mozgolódás volt a bázison, rengeteg ismeretlen katona érkezett, majd megjelentek a haditengerészet helikopterei és teherautói is, ami szokatlannak számított.
Aznap reggel X-katona egy újabb konvojjal útnak indult, hogy a „rakományt” a campinasi EsPCEx katonai bázisra szállítsák.
X-katona nem tudta pontosan, hogy mi lett a lény további sorsa, csupán néhány szóbeszédet hallott ezzel kapcsolatban.
Jose Manuel Fernandez ez idő tájt légiforgalmi irányító volt a campinasi bázison, és elmondta, hogy egyik nap két helikopter szállt fel tőlük, úti céljuk pedig Varginha volt, szállítmányuk azonban számára is ismeretlen volt.
Ezt követően olyasmi történt, amit Jose még sosem látott a bázison. Egy hatalmas teherszállító repülőgép érkezett, aminek eredetileg nem volt engedélye a leszállásra, de Jose felettesei mégis jóváhagyták azt.
Az óriási repülőgépbe dobozokat, teherautókat és rengeteg katonát zsúfoltak, majd megkapta a felszállási engedélyt és elhagyta a bázist.
A férfi megkérdezte feletteseitől, hogy mégis „mi folyik itt”, mire ők közölték vele, hogy elég annyit tudnia, mindez egy „titkos küldetés” része.
Jose felfigyelt rá, hogy a méretes repülő „USAF” jelzéssel volt ellátva, vagyis az Amerikai Egyesült Államok Légierejéhez tartozott. A katonai személyzet körében egyértelművé vált, hogy az amerikaiak átvették a művelet irányítását.
Néhány hónappal később Varginhában Kátia édesanyja, Donna Luisa kopogást hallott ajtaján, s mikor kinyitotta azt, négy sötét ruhás ember lépett be rajta.
A hívatlan látogatók egy aktatáskát helyeztek az asztalra, melyben több ezer dollár volt. Felajánlották Donnának, hogy megtarthatja a pénzt, amennyiben ráveszi a lányokat arra, hogy hagyják el az országot, vonják vissza korábbi állításaikat, és ismerjék be, hogy csak kitalálták az egészet.
Az asszony megtagadta az együttműködést, mert megbízott a lányokban és nem akarta, hogy hazugnak bélyegezze őket a közvélemény. A sötét ruhások ezután tovább győzködték Donnát, aki egy idő után megelégelte erőszakosságukat, s figyelmeztette a kellemetlen alakokat, hogy rendőrt hív, ha nem hagyják el a házát azonnal. A fekete ruhások erre felpattantak és sietve távoztak.
26 évvel később James Fox rendező dokumentumfilmjében megszólaltatta a varginhai események szemtanúit, s bár a filmnek pozítív fogadtatása volt, perdöntő tárgyi bizonyíték sajnos továbbra sem került elő.
Maradnak tehát a kérdőjelek és a további találgatások a Varginha-incidenssel kapcsolatban, mi pedig csak remélhetjük, hogy idővel felbukkan valaki, aki cáfolhatatlan bizonyítékát adja annak, hogy 1996-ban valóban földönkívüliek landoltak – még ha oly szerencsétlenül is – a brazil város mellett.
