Minden gyerek szeret játszani. Képzeld el, hogy gyermekként a szüleid elvisznek téged egy hatalmas játszótérre, amely tele van jobbnál-jobb játékokkal és az azokkal játszó gyerekekkel.
Te is örömmel veted bele magad a játékba, hintázol, homokvárat építesz, kipróbálod az ügyességed a mászókán. Barátságokat kötsz más gyerekekkel, miközben össze is verekszel másokkal egy-egy játékért.
Napokig, hetekig önfeledten játszol, élvezed a játszótér adta lehetőségeket és az új barátaiddal való kapcsolatodat.
Aztán eljön az az idő is, amikor már minden játékszert kipróbáltál a játszótéren, minden gyerekkel megismerkedtél, akit érdekesnek találtál. Egy kicsit abbahagyva a játékot, most nézel szét alaposabban a játszótéren.
Eddig úgy lekötöttek a játékaid, hogy észre sem vetted, hogy a játszóteret minden oldalról magas kőfal veszi körül, amelyen sem átlátni, sem átmászni nem lehet.
Most tudatosul benned az is, hogy nem te vagy az egyedüli, akit ez a kőfal érdekel. Többen is bámulják már, sőt egyesek át is akarnak mászni rajta.
Ez azonban eddig senkinek nem sikerült, mert a fal olyan magas. Hallod, hogy többen is azt mondják, hogy a fal túloldalán egy még az itteninél is szebb játszótér található, mesés játékokkal tele.
Egyesek azt is mondják, hogy volt már olyan gyerek, akinek sikerült átjutni a falon és üzenetet küldeni odaátról. Ez az üzenet pedig arról szól, hogy az igazi boldogság és önfeledtség csak odaát tapasztalható meg.
Téged is egyre inkább magával ragad a fal varázsa. Többé nem érdekelnek már a régi játékaid és a régi játszótársaid. Ironikusan figyeled őket, ahogy a játékaikba merülnek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy létezik egy ennél sokkal, de sokkal jobb játszótér is, olyan játékokkal, amiket még csak elképzelni sem tudunk.
Te is megpróbálsz mindent, hogy átjuss a falon. Megpróbálsz átmászni rajta, de ez lehetetlen. Megpróbálod áttörni, de olyan kemény és vastag, hogy ez a kísérlet is hiábavaló.
Összefogsz másokkal, szervezkedsz, megpróbáltok közösen átmászni vagy áttörni a falon, sikertelenül. Végső elkeseredésedben még a lehetetlennel is próbálkozol, meg akarsz tanulni repülni, hogy úgy juss át a falon. Természetesen ez sem sikerül.
Mindannyian ismerhetjük ezt az érzést, amelyet a fenti történetben szereplő gyermek élt át a sikertelen próbálkozásai során, hisz mi is egy játszótér,
a hétköznapi tudatosság foglyai vagyunk.
Igaz a mi játszóterünk kiterjed az egész Földre és nincsenek körülötte szemmel látható falak. A mi falunk láthatatlan, a hétköznapiság fátyla borítja, és a formavilágot választja el a formán túli valóságtól.
Mi is sok mindent megtettünk már azért, hogy túljussunk ezen a falon, mégis a legtöbbünk sikertelen maradt ebben a törekvésében. Pedig ezen a belső falon, a hétköznapi tudatosság szürke fátylán néha, bizonyos pillanatokban megnyílik egy-egy rés, amelyen átsugárzik a Tudat csodájának tündöklő fénye.
Ahhoz kicsi, hogy átjussunk rajta, de arra elég, hogy kapjunk egy bepillantást a falon túli valóságba, a Tudat csodájába.
Ezek a pillanatok ritkán adódnak egy ember életében, de mindenki számára elérhetőek, aki tud róluk és odafigyel rájuk.
Azonban a hétköznapi életünk játékai annyira lekötik a figyelmünket, hogy még csak észre sem vesszük az ezekben a pillanatokban előttünk feltáruló lehetőséget, figyelmünk átsiklik a Csoda fölött.
Miközben elmerülünk a hétköznapi tudatosságunk állapotában, gondolatban állandóan vagy a múlttal, vagy a jövővel foglalkozunk.
A bepillantásnak, a Csodának ezek a pillanatai azonban csakis a jelenben élhetők át, ha kizökkenünk a pszichológiai időből, amikor a múlt emlékei és a jövő elvárásai elhalványulnak, és figyelmünket így a jelen pillanatban megjelenő Csodára irányítjuk.
Ha azonban továbbra is a pszichológiai idő foglyai maradunk, akkor nem tudunk élni ezekkel az esélyekkel, szinte észre sem vesszük ezeket a réseket a falon, amelyeken keresztül bepillantást nyerhetnénk Csodába, lényünk valódi természetébe.
