Egy széles körben elterjedt nézet szerint a németek már a II. világháború közepén rendkívül fejlett repülés- és űrtechnikával rendelkeztek. Képesek voltak eljutni nemcsak a Holdig, de egészen a Marsig is.
A távoli égitesteken bázisokat építettek ki maguknak, ahonnan némi „erőgyűjtést”” követően egyszer majd visszatérnek a Földre.
Mai ismereteink alapján a tőlünk 382 500 kilométerre lévő Hold, illetve a legalább 56 millió kilométerre keringő Mars nem kínál megfelelő körülményeket az életre. Az előbbi égitestet 1969-ben (Neil Armstrong és társai személyében) már emberek is felkeresték, míg utóbbira eddig csak a kutatórobotjaink jutottak el. Legalábbis ez a hivatalos verzió, de érdemes megvizsgálni az űrutazásokkal kapcsolatos mendemondákat is.
A náci holdbázis létezésében hívők abból a feltételezésből indulnak ki, miszerint állandó kísérőnk megfelelő klímával, atmoszférával és növényzettel rendelkezik, vagyis alkalmas az emberi életre. Elsőként a németek létesítettek itt szupertitkos támaszpontot, de azóta – állítólag – már az amerikaiak, oroszok és japánok is rendelkeznek ilyennel.
A nácik 1942-ben jutottak el először a Holdra, rakétahajtóművel rendelkező, korong alakú (vagyis repülő csészealjakhoz hasonlító) járműveiken. Idővel aztán kutatni és bányászni is kezdtek az égitesten, amelyet ma már több tízezer ember népesít be. Vad állítások ezek, és mindemellett az is kérdés, vajon miért fontos ennyire a vezető gazdasági-politikai hatalmaknak a Hold meghódítása.
A leghihetőbb magyarázat az lenne, ha olyan nyersanyagkincsekkel rendelkezne, amely megérné a mérhetetlen fáradozást. A teória szerint a németek nem egyedül fejlesztették ki hipermodern repülőiket, fegyvereiket és más eszközeiket, hanem az olaszokkal és japánokkal együttműködve. Az űrprogram is közös volt, s ennek keretében már 1943-45 között létrehozták első bázisukat a Holdon.
A II. világháború alatt fejlesztették ki a Haunebu nevű légi járművet (a csészealjak egy kiforrottabb változatát), amely a korabeli technikai szinthez mérve valóban forradalmi konstrukciónak számított. A források abban viszont eltérnek, hogy ez eredeti német találmány volt-e, esetleg egy lezuhant (lelőtt, elfogott) földövkívüli jármű alapján építették meg.
Ha saját alkotás, annak létrehozásában valószínűleg fontos szerepet játszott Wernher von Braun is, illetve az általa vezetett, magas szintű ismeretekkel rendelkező kutatócsoport. Az alapot a V-2 rakéta jelenthette, amely a II. vi-lágháborúban már nem kapott jelentős szerepet, később azonban az amerikai űrprogram részben erre a technológiára támaszkodott.
Némely állítások szerint a németek nem csupán a Holdat, de a Marsot is meghódították az 1940-es években. Ehhez szintén a már említett Haunebu egy továbbfejlesztett változatát használták, s rögtön a bukást követően, 1945 áprilisában elindultak merész útjukra. A legénység (amelynek összetétele ismeretlen) tudta, hogy öngyilkos vállalkozásra készül. A Marsról már senkinek nem lesz visszaút, legalábbis a közeli jövőben biztosan nem.
Az eset egyik legnagyobb rejtélye az, honnan tudhatták a nácik, hogy a „vörös bolygó” lakható? Elképzelhető, hogy nem tudták, csupán feltételezték, és próba-szerencse alapon elindultak. Egyelőre megfejtendő kérdés az is, mivel táplálkozott a – némely források szerint akár a 100 főt is elérő – legénység a legalább 8 hónapig tartó űrutazás során.
Itt olyan ismeretlen technológiát kell feltételeznünk, amely ezt az utat jelentősen megrövidíti, mindössze néhány napos időtartamra. Ellenkező esetben a misszió lényegében kivitelezhetetlennek tűnik. Az elméletben hívők szerint viszont a „náci ufó” 1946 januárjában landolt a Marson, vagyis tényleg háromnegyed évbe telt, mire odaért. Az érkezés nem lehetett sima, ahogyan az új helyen való berendezkedés sem.
A Mars ugyanis nyolcad akkora tömeggel rendelkezik, mint a Föld, vagyis a gravitáció is kisebb. És (ha létezne) az atmoszférája is sokkal vékonyabb lenne, a levegője ritkább. Ami a megfelelő életkörülményeket illeti, ebből a szempontból mégis inkább a Holdon lenne érdemes próbálkozni. Sokkal közelebb van hozzánk, mint a Mars, ráadásul – a mai hivatalos vélemények szerint is – ugyanabból a matériából „készült”, mint a mi planétánk, mégpedig a Föld egy kiszakadt darabjából.
Már az ókori tudósok is azt feltételezték, hogy a Hold élőlények által lakott lehet, s ez a teória mind a mai napig tartja magát bizonyos körökben. A nagyteljesítményű teleszkópok, látcsövek XVII. századi elterjedésével sem változott ez a nézet, a lelkes tudósok tengereket és más természeti képződményeket véltek felfedezni az égitesten. Az akkori elnevezések jó része érdekes módon máig megmaradt, még a tengereké is, bár ezeket nyilvánvalóan nem víz, hanem finom szemcséjű por tölti fel.
Az újabb kutatások szerint a Hold ugyanakkor nem teljesen száraz. Fagyott állapotban még víz is található a pólusai környékén, mégpedig olyan mennyiségben, ami képes megtölteni egy legalább 100 méter mély, és 6 kilométer hosszúságú tavat is. A fentiek ismeretében tehát már korántsem elképzelhetetlen, hogy (elméletileg) létre lehetne hozni bázisokat a Holdon. Ha a nácik erre még nem is lehettek képesek, a földönkívüliek talán igen.
Akár ez is magyarázhatja azt, miért volt több órás adásszünet az 1969-es holdraszállás élő tévéközvetítése során. Ha valóban létezik élet a hozzánk legközelebb lévő égitesten, azt aligha szeretné bárki is a közeljövőben az emberiség tudomására hozni.
A legvadabb elképzelések szerint egyébként a nácik nem rendszeres élőhelyként, csupán egyfajta „búvóhelyként” használhatták a Holdat. Ide menekítették a háború alatt zsákmányolt aranykincseik jó részét, esetleg magát Hitlert is. Aki – ezek szerint – inkább „földönlkívüliként” töltötte élete hátralevő részét, ahelyett, hogy bíróság előtt felelt volna az emberiség ellen elkövetett bűntetteiért.
