Min meditál a tanítvány? Ez attól függ, melyik zen iskolához tartozik (mert számos van), és a spirituális fejlődés milyen fokán áll. Az apát talán adott neki egy koant, hogy oldja meg.
A zen koan egyfajta őrült fejtörő, melynek teljes megoldása egyenértékű a megvilágosodással. A koan őrültsége elengedhetetlen. Nem olyan, mint egy intellektuális kérdés, mint például az, hogy „Mi az élet értelme?”
Éppen ellenkezőleg, a célja az, hogy összezavarja az értelmet, megállásra bírja a nyughatatlan elmét, hogy eljusson annak tudattalan forrásáig.
Ez az első oka annak, miért őrült egy zen koan: az a rendeltetése, hogy aláaknázza a gondolkodást. A második ok az, hogy a végső kétségbeesésbe kell kergetnie a tanítványt.
A mester újra meg újra visszaküldi a tanítványt –időnként ütésekkel, máskor a haragjával kísérve –a meditációs párnájához, azzal a lesújtó megjegyzéssel, hogy semmivel sem került közelebb koanja megoldásához. Ez a könyörtelen bánásmód hónapokig, sőt évekig eltarthat. A tanítvány talán soha nem is éri el a szatorit vagy megvilágosodást –ebben az életében. De kitart.
A harmadik oka annak, hogy miért őrült egy koan, az, hogy nem is az: a tanítvány az őrült! Hadd próbáljam meg érzékeltetni ezt. Az egyik legismertebb koan –mindegyik koan kulcsa –az igazi vagy eredeti arcunk rejtvénye. A 14. századi mester, Daitó Kokusi szerint:
„Az ezerhétszáz zen koannak, amelynek a zen tanítványok szentelik magukat, csak egy a célja: hogy meglássák Eredeti Arcukat.”
Ha ezt a koant modern nyelven akarnánk megfogalmazni, valahogy így hangzana:
„Ne akarj semmit, hagyd abba a gondolkodást, lazítsd el magad, felejts el mindent, amiről azt képzeled, hogy tudod magadról (azt is, amit a tükörben látsz), nézz ide, arra a helyre, ahol vagy, és lásd meg, milyen most az arcod –mely az Arcod volt, mielőtt megszülettél!”
Figyeljük meg, hogy a tanítványnak meg kell látnia – nem elég, ha megérti –, hogy Valódi Arca csak egy másik neve a mahájána buddhizmus és a taoizmus ürességének és a hinduizmus Átman-Brahmanjának. Látnia kell valódi, nem emberi Arcát, és tisztábban kell látnia, mint ahogy azt a másik, emberi arcot látja egy méterre a tükörben – azt az emberi arcot, amely sohasem volt az övé.
Ne lepődjünk meg, ha ez még nem jelent nekünk semmit. A tanítványnak sem jelent. Vagy másként megfogalmazva: túl sokat jelent, pedig a lényeg nem a jelentés, hanem a látás. Ám egy szép napon a tanítvány eljut oda, hogy erőforrásai kimerülnek.
Ekkor feladja, nem tud tovább gondolkodni, és teljes kétségbeesésében csak néz –s egy szempillantás alatt meglátja Valódi Arcát, és megvilágosodik. Az örömtől verejtékezve, remegve, sírva és nevetve rohan a mesterhez. És a mester, immár a keménység és a harag minden nyoma nélkül, gyengéden megsimogatja térdelő tanítványa fejét. A magyarázkodás szükségtelen –és különben is lehetetlen.
–Végre –mondja a mester –, végre látod!
–Hogyhogy nem vettem észre eddig, pedig olyan nyilvánvaló! –súgja a tanítvány.
–Túl nyilvánvaló –feleli a mester –, nehéz észrevenni. Az emberek ki nem állhatják az egyszerűséget. Azt szeretik, ha a dolgok nehezek és bonyolultak. Az a baj, hogy túl könnyű!
Megvilágosodás
A zen tanítvány megvilágosodása rendszerint kemény gyakorlással töltött hosszú időszak végén jön el. De vannak olyan példák, amikor nagyon gyorsan és könnyen érkezett. Erre az a buddhista magyarázat, hogy a szükséges erőfeszítést már a korábbi életeiben megtette az ember, és most annak szüreteli le a gyümölcseit.
Mindenesetre senki sem tudhatja előre, mennyi időre lesz szükség a megvilágosodáshoz az ő esetében: az is lehet, hogy a következő öt perc elhozza, de megtörténhet, hogy ötvenévnyi spirituális fáradozás szükséges hozzá. Tegyük fel, hogy a tanítvány felfogta a koant, és meg merte tenni, amit az javasolt: kereste és meglátta Valódi vagy Eredeti Arcát abban a pillanatban.
Miért ne lenne ekkor ugyanolyan megvilágosodott, mint az a tanítvány, akinek mindez fél évszázadba tellett? Mindehhez gyakorlatilag semmi köze a korának, vallásának (vagy éppen vallástalanságának), erkölcsének, tanultságának, nemének, de még az értelmének sem! A „magyarázat” a buddhizmus szerint a jó karmájában rejlik, azokban az érdemekben, melyeket a hosszú-hosszú életek során összegyűjtött.
A keresztények tiszta kegyelemnek vagy isteni adománynak hívnák inkább, míg egy nem vallásos értelmező a puszta szerencsének. Mindenesetre arra a kérdésre, hogy „Én is megláthatom-e az Eredeti Arcomat?”, csak egyetlen válasz van: „Próbáld ki, és nézd meg!”
Mindazonáltal a zen szótó iskolája (amely napjainkban a legnagyobb a zen tradíciók közül Japánban) elutasítja a koan módszerét és bármilyen megvilágosodáshoz vezető eszközt, hiszen úgy tartja, hogy a megvilágosodás már amúgy is igaz természetünk.
A tanítványt arra buzdítja, hogy már a kezdetektől élvezze ezt a természetet (amely „nem természet”). Erről szól a zazen vagy ülő meditáció: gyakorolni és megszilárdítani az ember jelenvaló megvilágosodását, és nem próbálni elérni azt a jövőben. Most vagy soha!
A zenben –akárcsak a többi fontos spirituális hagyományban –mindig is voltak olyan mesterek, akik azt tanították, hogy a megvilágosodás (szatori, megszabadulás, felébredés, önmegvalósítás, üdvözülés) nemhogy nem a világ legnehezebb dolga, hanem éppen a legkönnyebb és legtermészetesebb. E kérdés eldöntésének az egyetlen módja az, ha kipróbáljuk.
„A zen a megvilágosodást helyezi az első helyre, a rossz karmádtól majd szabadulj meg azután.”
–mondja Ummon japán zen mester.
Ummon nem engedi meg, hogy kihúzzuk magunkat az emberi gyengeségeinkkel való szembenézés alól, s hogy ne vegyük azokat tudomásul minden szinten. Ezt a hosszas és emberpróbáló munkát nem kerülhetjük el.
Gyakorlatilag azt tanácsolja, hogy kezdjük azzal, ami már adott és azonnal elérhető, bármi legyen is a problémánk, vagyis azzal, ami már tökéletes –nevezetesen a forrásunkkal vagy középpontunkkal. Ezután, tudatosan megállapodva a középpontban, már olyan helyzetben leszünk, hogy megbirkózhatunk az összes külső rendetlenséggel.
A koanra álljon itt illusztrációul egy elragadó példa: képzeld el, hogy egy ember egy üvegben tart egy kiskacsát. Eteti, és ahogy az növekszik, egyre inkább beszorul az üvegbe. Az ember ki akarja szedni a kacsát, de nem akarja eltörni az üveget. Mit csináljon? Erre egy lehetséges válasz az, hogy: már megcsinálta!
Az egyetlen ember, aki ezt a feladványt rendkívüli gyorsasággal oldotta meg, egy hatéves kislány volt, akit megkértek arra, hogy segítsen a nagypapájának megoldani a rejtvényt. Ő ezt válaszolta:
„Nagypapa, ha olyan bolond vagy, hogy el tudsz képzelni egy kacsát egy üvegben, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy nem eshet nehezedre »kiképzelni« onnan. Mindez az elmében van. Már kész is van.”
