1977-ben hirtelen köszöntött be a tél Missouriban. Miután felvettek egy észak-coloradói egyetemre, hogy megszerezhessem doktorátusomat a földtudományokból, készületlenül értek az apró-cseprő megbízatások, csakúgy, mint a végtelen hosszúra nyúló papírmunka; ezek töltötték ki minden egyes napomat elutazásom előtt.
Talán ez lehet az oka, hogy egy esemény olyan tisztán megmaradt bennem, elkülönülve a készülődés napjainak lótásfutásától.
Az előadásaim megkezdése előtti héten három különböző autóbalesetnek is tanúja voltam az otthonunk közelében lévő utcákon és főutakon.
Bár ezek egyikében sem játszottam közvetlen szerepet, mégis a szemem láttára játszódott le mindhárom. Láttam, mi fog történni, és tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit.
A harmadik baleset alkalmával piros lámpa állított meg, amikor egy útkereszteződéshez értem. Egy kis kék kocsi vezetője tőlem balra hirtelen a gázra lépett, amikor a körülötte lévő járművek a lámpa jelzésének megfelelően lassítottak.
Rápillantottam a lámpára, és rögtön tudtam, mi történt: a kocsit vezető nő még át akart csúszni a sárgán. A lámpa ekkor átváltott, én pedig olyasmit láttam, amit még soha életemben.
Egy másik jármű állt abban a kanyarodósávban, amelyik éppen a nő kocsija felé vezetett. Amint a lámpa váltott, a kereszteződésben várakozó autó rögtön fordulni kezdett, épp amikor a kék kocsi átszáguldott az úton.
Egyetlen pillanat alatt játszódott le az egész jelenet. Bár az egész eset csak másodpercekig tartott, én jóval hosszabbnak érzékeltem ezt az időt.
Tehetetlenség és tátott szájú bámulat különös elegye uralkodott el rajtam, amint biztonságos helyről, saját autómból szemléltem az eseményeket.
Mintegy lassítva láttam, ahogyan a két kocsi egymásnak csapódik, és összeolvad. A kék autót vezető nő mögött egy kisgyermek is utazott a hátsó ülésen, szemmel láthatóan gyermekülés és biztonsági öv nélkül.
Bámulatom rettenetbe fordult, amikor a tolldzsekit és jambósapkát viselő csöpp kislány a levegőbe emelkedett, és ernyedt testtel átrepült az első ülés fölött.
Még mindig lassított mozgással, a kislány nekicsapódott a szélvédőnek, majd lecsúszott az üvegről a műszerfalra, és rongycsomóként huppant az ülésre.
Abban a néhány rövid másodpercben úgy éreztem, hogy a világ lassan, különös vontatottsággal halad előre.
A jelenet éppolyan élénk, fényes és valóságos volt, mint amikor a videón képkockánként játszunk le egy részletet.
Sokan számoltak már be hasonló élményekről, melyeket a legkülönbözőbb körülmények között éltek át. Én magam egy konkrét okból kifolyólag meséltem el a saját tapasztalatomat.
A három baleset hetében, mely az imént leírt történettel érte el tetőpontját, felismertem a három eset egyetlen közös vonását.
Világos volt, hogy
én magam határozom meg, hogyan látom az egyes eseményeket, mégpedig a látottakkal kapcsolatos érzéseim révén.
A harmadik baleset napján például a rettenet, amit éreztem, összeolvadt a történtek fölött a gondolataimban észlelt ámulattal, és ezek együttesen csigatempójúvá lassították érzékelésemet az esemény idejére.
Az egész olyan volt, mintha valaki egy pakli kártya lapjaira festve mutatná meg nekem az egész jelenetet, amelyben minden egyes kép egy kicsivel különbözne az előzőtől.
Ilyenkor azután minél gyorsabban pörgetik át a paklit, annál gyorsabbnak tűnnek az események. A baleset épp ezt a hasonlatot idézte fel bennem; a lapokat pörgető erők pedig ezúttal igen lassúra fogták a tempót.
Melasz szerűen nyúlósan érzékeltem a szerencsétlenséget, és ezáltal olyan részletekre is emlékszem, melyekre máskülönben valószínűleg fel sem figyeltem volna.
Azon a napon olyan mély bepillantást nyertem a kvantumtudomány rejtelmeibe, hogy az minden elméletet és feltételezést felülmúlt, s olyan élmény kézzelfogható valóságává vált, amelynek során megtapasztalhattam az események egymásutánját és a közöttük lévő időközöket.
forrás: Gregg Braden: Tudatos teremtés
