„Jelentem, a felhőcsomag kézbesítése megtörtént. Ismétlem, felhőcsomag kézbesítve!” – A rádióból szóló recsegő mondatok jelzik, a pilóta sikeresen végrehajtotta küldetését. Az eredményre még várni kell, kérdéses ugyanis, hogy a hurrikán által bekebelezett 82 kiló szárazjég − mely a küldeményben volt − valóban lecsillapítja-e a dühöngő óriást.

Máig nem tudni, az emberi beavatkozás hatására-e vagy sem, de a trópusi ciklon irányt változtat, és ezzel több évtizeden át tartó időjárás-módosítási láz veszi kezdetét.

Az időjárás-módosítás kezdete

A Cirrus program keretében 1947-ben próbálkoztak először a hurrikánok módosításával. Bár nevezhetjük sikeresnek a küldetést, az öröm nem tartott sokáig.

A ciklon iránya ugyan megváltozott, azonban az új útvonal végpontja így a Georgia állambeli Savannah partjainál végződött, ahol a nem várt látogató miatt több száz embert kellett kilakoltatni. Az esetet óriási felzúdulás és perek sokasága követte, ami miatt 11 évre parkolópályára kerültek az efféle próbálkozások.

A múlt évszázadban több program is indult azzal a céllal, hogy a trópusi viharokat lelassítsák vagy irányváltoztatásra bírják. Ehhez felhőket kell „gyártani”, melyek képesek kicsalogatni a viharba zárt nedvességet. A tudósok reményei szerint ettől a hurrikán szeme – a ciklon középpontja – kinyílik, vagyis megnő. A megnövekedett átmérő miatt a hurrikán lomhább lesz, gondoljunk csak a jégtáncosokra, akik karjukat kinyújtva illetve behúzva képesek forgásukat lassítani és gyorsítani.

Ahhoz, hogy esőfelhőt hozzanak létre, a viharba jégkristályokhoz hasonló szemcséket szórtak. Ezek az úgynevezett kondenzációs magok, melyek a levegőben lévő felesleges nedvesség kicsapódásához szükségesek. A szemcsék hatására a levegőben lévő vízpára lehűl, felhőkké sűrűsödik (kondenzálódik), majd eső formájában kihull.

Az első időjárás-módosítás

Az első tudományosnak tekinthető időjárás-módosító akció − mely később a hurrikánok manipulálásának alapját képezte − az úgynevezett felhővetés, Vincent Schaefer amerikai meteorológus nevéhez köthető. Repülőgépével a felhők fölé elemkedve szárazjéggel vetette be a fehér pamacsokat, melynek eredményeként aznap havazott. Csapadékkeltéssel és ködoszlatással a mai napig több országban is foglalkoznak, a hurrikánok eltérítésére és módosítására tett kísérleteknek azonban pár évtizeddel ezelőtt leáldozott.

Előfordulhat azonban, hogy a jövőben le kell porolnunk a fiókok mélyén lapuló rég elfeledett terveket. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Atmoszférakutató Intézet (NOAA) nemrég publikált tanulmánya szerint a trópusi ciklonok a sarkok felé húzódva, várhatóan új területek pusztítanak majd. A szakértők szerint ez összefüggésben lehet a trópusi éghajlat terjeszkedésével, mely a ’80-as évek óta megfigyelhető. Egyes jóslatok szerint a trópusi ciklonos gyakorisága és intenzitása is nőni fog a klímaváltozásnak köszönhetően, ez a tény azonban még nem bizonyított. 

Még ha számuk nem is nő (bár ezt sem mondhatjuk biztosan) vélhetően lesz egy-két új terület, ahol lecsapnak majd a pusztító szélörvények. Jó lenne tehát tudni, van-e esélyünk harcba szállni ellenük. A Földet veszélyeztető aszteroidák eltérítése kapcsán rengeteg bizarr elképzelés született már és nincs ez másként a trópusi viharok tekintetében sem.

A kutatások tovább folytatódtak

A Cirrus program utáni körülbelül 10 éves kényszerszünetben ugyan nem piszkálták a hurrikánokat, de kutatások ebben az időben is folytak. 1955-ben az Amerikában megalapították a Nemzeti Hurrikán Kutatási Projektet, mely a trópusi ciklonok módosításának tudományos érvényességét vizsgálta. Sok időt szenteltek továbbá a megfelelő „vetőmag” kikísérletezésére és azok tárolására szánt eszköz kifejlesztésére is. A legjobb kondenzációs magok megtalálására, a tudósok 1962 nyarán különböző vegyi anyagokat dobáltak a tengerimalac névre hallgató ciklonba.

Végül újra eljött a bevetés pillanata. A legújabb kiszemelt az első, műholdas felvétel alapján felfedezett ciklon, az Esther lett. A vihar ereje 8 hengernyi ezüst-jodid bekebelezése után 10 százalékkal gyengült. Az első dobást a következő napokban sok újabb próbálkozás követte, azonban egyik alkalommal sem sikerült a felhőmagokat tartalmazó hengereket a hurrikán közepébe juttatni, ennek ellenére a tudósok sikerként könyvelték el az egyetlen találatot.

A hurrikánmódosítás területén az 1962-ben elindult, Stormfury névre keresztelt projekt volt az utolsó. A program sokáig csak a trópusi ciklonok megértésével, fizikájával foglalkozott, majd amikor végre éles bevetésre került volna a sor, Kína közbeszólt. A kiszemelt vihar a Csendes-óceán térségében kavargott, így a hosszú partszakasszal rendelkező ország nem lelkesedett azért a gondolatért, hogy a felpiszkált szélörvény esetleg az ország partjainál köt ki.

Végül ’73-ban a programot törölték, aminek fő oka nem a lakosság növekvő aggodalmában keresendő. Az évek alatt elvégzett rengeteg kísérletből ugyanis addigra kiderült, az örvények nem tartalmaznak elegendő vizet ahhoz, hogy bevetésük hatékony legyen, vagyis a három évtizeden át tartó kutatások elméleti alapja hibás volt.

Ez nem hangzik túl biztatóan, hiszen mit kezdjünk a régi tervekkel, ha azokról kiderült, egy fabatkát sem érnek? Aggodalomra semmi ok, akad még pár furcsa elképzelés, melyekhez nem szükséges felhőket gyártanunk.

Vannak más módszerek is az időjárás módosítására

Ross Hoffman, amerikai meteorológus például a felsőbb légrétegek hőmérsékletének növelésében látja a megoldást. Ezzel ciklont működtető − hőmérséklet-különbség hatására létrejövő – hőáramlást lehetne csökkenteni. Hoffmann a légréteg felfűtését mikrohullámokat kibocsátó műholdakkal képzeli el, de kormot is lehetne használni, mely a napsugarak hőjét elnyelve szintén melegedéssel járna.

Mások szerint a hurrikánproblémát nem felülről kellene megközelíteni, hanem alulról és nem fűtéssel kellene próbálkozni, hanem hűtéssel. A tengerfelszínt vékony – biológiailag lebomló – olajréteggel bevonva, átmenetileg megakadályozható a hurrikánt tápláló meleg vízpára felemelkedése. Akiknek az olaj túl bizarrnak tűnik, azok a hűtést az óceán mélyéről való hideg víz felszínre szivattyúzásával oldanák meg.

Elmondhatjuk tehát, hogy megpróbáltuk, valamint azt is, hogy elméletekből ezen a téren sincs hiány. Ha a jövőben fenyegetővé is válik a helyzet, ma már bizonyára óvatosabban nyúlnánk a kérdéshez, a dühöngő viharok megpiszkálása ugyanis beláthatatlan következményekkel járhat.