Ubbari királynő meghalt. Hűséges férje, Asóka király teljesen átadta magát mély bánatának, nem akart tovább élni. Halott felesége testét bebalzsamoztatta, és egy gazdagon faragott, arannyal díszített koporsóban, hálótermében helyeztette el, hogy mindig lássa.
Teljesen elhagyta magát, tehetetlenül hevert az ágyon, és egész nap nyögött fájdalmában. Nem evett, nem ivott, pedig hűséges szolgáti készségesen hordták neki az ételt: nem tudott aludni, és nem törődött semmivel. Már csak hálni járt belé a lélek.
Hiába kérték bánatosan a szülei, régi jó barátai és a bölcs brahmanok. Kilenc brahman sárga öltözetben szútrákat mormolt, és egyfolytában imádkozott egy sarokban, hogy a király magához térjen.
-Ó, királyunk! A sors törvénye az, hogy aki megszületett, az meg is haljon. A fiatalság, szépség tovatűnő állapot. Az, ami egyedül maradandó, a fájdalom. A halandók élete olyan, mint a vízáradat, folyását sem megakadályozni, sem visszatartani nem lehet.
-Ó, urunk, a királyné most új alakot öltött, más testbe költözött. Amilyen a karmája, olyan a mostani életformája is. Hagyd abba a siránkozást, és szerezz érdemeket a jövendő életedre azzal, hogy jól kormányozod országodat és alattvalóidat!
Lelkére beszélt az öregek tanácsa is.
– Felséges királyunk, mi is nagyon sok szeretett hozzávalónkat elveszítettük már. Egy halott, bebalzsamozott asszony miatt ne hanyagold el az országod, és ne hagyd el a néped, hiszen ők a te igazi családod. Gondoskodj róluk, ez kötelességed! A különböző városokból és erdőkből összegyűltek a leghíresebb remeték, guruk is.
– Ó, királyunk! Ne hagyd el egy halott asszony miatt az országot, hogy az ellenség kezére kerüljön! A te feladatod a kormányzás! Gondolj a következő életedre, és ne tedd tönkre, amit eddig már elértél az igazságosság, a türelem és a jó ítélőképesség terén az ország bölcs kormányzásában!
Hiába volt minden, minden szavuk süket fülekre talált. A király feküdt az ágyán, szemét ki sem nyitotta, lesoványodott, szinte már nem is élt. A gyönyörű Kaszi Királyság vezető nélkül maradt, mint egy juhnyáj pásztor nélkül, mert a király a palotában csak sírt, és a feleségére gondolt reggeltől estig, estétől reggelig, és senki nem tudta megvigasztalni.
Ebben az időben a Himalája hegyei között élt egy szent aszkéta, egy bódhiszattva, aki sok imádkozás, böjtölés és meditáció révén különleges képességre tett szert. Látta belső szemeivel a haldokló királyt a palotában, és elhatározta, hogy segítségére lesz.
Mágiáját latba vetve a levegőbe emelkedett, és a királyi palota kertjébe szállt, ahol egy kőpadra telepedett le. Olyan volt, mint egy kőszobor.
A rekkenő déli hőségnek vége volt már, az emberek hazafelé igyekeztek a rizsföldekről. Egy fiatal brahman jött ki a palotából a kertbe, ott akart meditálni. Meglátta a szent aszkétát, térdre borulva köszöntötte, és leült mellé. A szokásos üdvözlések után az aszkéta megkérdezte a brahmant:
– Mondd, testvérem, a királyod igazságos? – Igen, igazságos, vagy legalábbis régen az volt. De sajnos meghalt a felesége, és annyira bánkódik, hogy nem is törődik sem az életével, sem a népével. Hét napja sír egyfolytában az ágyában fekve, és egyre csak a halott Ubbari királynét nézi a koporsóban. Nem gondolod, hogy olyan mint egy szent a bánatával?
– Én a királyt nem ismerem – mondta az aszkéta. – De mondd meg neki, hogy ha idejön hozzám, megmutatom neki, milyen alakban született újjá a felesége, és még beszélhet is vele. Ezt hallva a fiatal pap szélsebesen indult vissza a palotába. Látta, hogy az uralkodó teljesen legyengülve, az ágyról nézi bebalzsamozott feleségét. A brahman türelmetlenül eltolta az őröket, akik meg akarták állítani, és már messziről kiabálta:
– Királyom, én Ubbari királyné megbízásából jövök. A király, mint akibe nyilat lőttek, lehanyatlott, és sápadtabb lett a halottnál is. A brahman elmondta neki a szent szerzetessel való találkozását és üzenetét, hogy ha a király meglátogatja őt a kertben, megmutatja a feleségét és a hangját is hallhatja.
A király holtra vált arccal hívta a szolgáit – ez volt az első utasítása a királyné halála óta. Azok boldogan és szélsebesen engedelmeskedtek neki, és hordszéken vitték ki az imént hullott esőtől friss kertbe. A lenyugvó nap sugarai millió kristályként tükröződtek az esőcseppeken.
A virágok balzsamos illatot árasztottak, a lótuszok kitárták szirmaikat a tiszta tóban. Mindenhol szépség és harmónia uralkodott. A király szívét fájdalom szorította össze, mert újra átélte, hogy a királyné ezeken az utakon járt vele, könnyedén, mint egy virágszál, illatosabban, mint egy jázminbokor, hozzásimulva, tündöklő arccal és csodálatos tekintettel.
Egy mozdulattal elküldte a szolgáit, és az aszkétához lépve méltóságteljes, de mély meghajlással üdvözölte.
– Ó, mindentudó – mondta reménykedve -, azt mondták nekem, hogy óriási hatalmad van. Tudnál rajtam segíteni? Látod, elvesztettem a királynémat, és a halála óta a világ nem létezik számomra. Valóban meg tudod mutatni, milyen alakban született újra az én szeretett feleségem?
Az aszkéta maga elé nézett, hallgatott, aztán így szólt:
– Igen, felség, hatalmamban áll megmutatni neked a királynét, és megtehetem azt is, hogy beszélhess vele.
A királyon nagy izgalom vett erőt. Felindulásában eleredtek a könnyei. Imára kulcsolta remegő két kezét:
– Hol van hát? Mutasd meg nekem! – Ó, uralkodóm – válaszolta az aszkéta – , a királyné, amíg élt, megrészegült a saját szépségétől, és elhanyagolta a kötelességeit. Nem törődött a jó gyakorlásával, a szerzeteseknek nem nyújtott alamizsnát, nem segítette az özvegyeket és árvákat, és elhanyagolt még nagyon sok fontos dolgot. Ezért ebben a kertben született újjá egy ganajtúró bogár formájában.
– Micsoda? Ezt én nem hiszem el! – kiáltotta haragra lobbanva a király.
– Jól van. Miután megmutattam neked, beszélhetsz is vele.
Az aszkéta a lába elé nézett, és így szólt:
– Ti ketten, bogarak, akik szárított trágyalabdacsot görgettek, hagyjátok most abba a munkát, és gyertek elém. A barna bogarak a mágikus akaratnak engedelmeskedve félbehagyták a labdacs görgetését, és az aszkétához siettek, majd megálltak előtte. A bódisszatva így szólt a királyhoz:
– Íme, királyom, Ubbari királyné, aki itt hagyta ezt a világot, és téged is, az újjászületés törvénye szerint. Nézd meg alaposan, mi lett belőle!
A király lenézett a lába elé, a nyirkos földre, és meglátott egy alázatosan csúszó barna bogarat. Nem akart hinni a szemének, és azt mondta:
– Igazán ez a rovar az én szeretett királyném, Ubbari, aki ragyogóbb volt, mint a legszebb drágakő? Igazán ez lenne ő, az én hűséges, drága feleségem?
– Bizony, ő az, felség. A királyné az életben szerzett karmájának eredményeként ilyennek született újjá.
Asóka undorral nézett a földön araszoló bogárra, amelyet egy saru könnyedén agyontaposhatott, vagy egy madár csőre fölcsippenthetett volna, de még mindig kételkedett, és felkiáltott:
– Tökéletes, de ezt mégsem hihetem!
– Jól van. Beszélj hát, királyom, Ubbari királynéhoz!
A király a cipője orrát nézte, aztán a nyirkos földön alázatosan megbújó kis bogarat, és így kiáltott:
– Ez hát az én szeretett királyném? Aki szebben ragyogott, mint a legszebb drágakő? Megismered a szavam?
– Nem ismerem – felelte a bogár. Ki vagy te, aki hozzám beszélsz?
– Asóka, a te szerető férjed. Emlékszel rá, hogy szerettük egymást, ó, Ubbari? Emlékszel arra, hogy esténként ebben a kertben sétálgattunk? Emlékszel a palotára, ahol a te szépséged fényesebben ragyogott, mint a legszebb gyémánt? Emlékszel a boldog nappalainkra és a még boldogabb éjszakáinkra? Ó, Ubbari, királyném! Nem emlékszel már férjedre, Asókára?
A bogár mozdulatlan maradt egy pillanatig. Aztán távoli hangon, közömbösen szólalt meg:
– Emlékszem, Asóka. A királynéd voltam, és együtt éltünk. Én szerettelek téged, és te is szerettél engem. De ez az előző életemben volt. Vége. Már vége. A király szívet tépően kiáltott fel:
– Ó, szeretett királyném, lehet, hogy már elfeledtél, amikor pedig én éjjel-nappal siratlak?
Közeledett az éjszaka. A bogár új férjéhez, a másik bogárhoz húzódott, de távozóban ezt mondta:
– Valaha, nagyon régen… a királynéd voltam, Ubbarinak hívtak, Veled éltem a palotában… és szerettelek… de ez régen, egy másik életben volt, Most egy szegény bogár vagyok… és ő a férjem… – és a kis barna bogár felé indult.
Mivel a király mozdulatlanul ült, révedező tekintettel, az aszkéta szólította meg újra a bogarat:
– Biztos, hogy teljesen elszakadtál a királytól?
– Tökéletesen – válaszolta a bogár -, valóban szerettem őt előző életemben. Tudom, hogy ő volt a férjem. Akkor vele sétáltam ebben a parkban, örültünk a virágoknak, illatoknak, egymás közelségének. Most, újjászületésem után ő már semmit nem jelent számomra.
– Ha tudnám, megölném Asókát, ha a férjemre taposna, mert most másféle öröm és másféle bánat ér engem. Ezért kedvesebb most nekem mostani bogár férjem, mint Asóka király.
A sötét éjszakában a két bogár letért az útról, és a füvön ballagott egymás mellett. A király behunyt szemmel meditált, és észre sem vette, hogy az aszkéta eltűnt mellőle.
Egyedül találta magát a kőpadon. Friss szellő térítette magához. Másnap reggel elvitette a holttestet, illő módon elhamvasztatta. Végre magához tért.
Megmosta a fejét, szépen felöltözött, a trónterembe sietett, és országa ügyeivel foglalkozott. Új királynét választott, aki három fiút szült neki. Asóka bölcsen és igazságosan kormányozta királyságát, s a nép gazdagon és boldogan élt.
Felhasznált irodalom: Buddhista regék és mondák
