A Nap végigkíséri az ember életét, egész generációkét, sőt, történelmi korszakokat néz végig, égi trónján ülve. Maga az ősnyugalom, a higgadtság, a bölcsesség, amely a fény erejével teremt nap mint nap. Nem ítélkezik, látszólag nem is cselekszik, mégis az élet alapvető mozgatórugója.
Nélkülözhetetlen a növények oxigéntermeléséhez, az elvetett mag kikeléséhez, az ember szervezetében képződő vitaminok beépüléséhez, vagyis maga az élet. Útitárs is egyben, a magányos vándorok, utazók társa a végtelen pusztákon, hegyekben és völgyekben.
A magányos utazó hozzá igazítja teendőit, általa ismeri fel a helyes irányt, állandóságával biztos pontot jelent. Így születtek költemények a Napról, a bölcs égi vándorról, mindenek éltető eleméről. A Nap szimbólummá lett az emberi világban.
A hozzá kapcsolt emberfeletti tulajdonságoknak köszönhetően isteni rangra emelkedett. Ebből eredően pedig uralkodók, királyok származtatták magukat tőle.
De “hétköznapibb” szerepet is kapott: mivel ritmust és ciklikusságot ad az emberi életnek, mérhetővé teszi az időt. A magyar nyelv jól kifejezi a Nap ebbéli szerepét azzal, amikor ugyanezt a hangalakot használja a 24 órás ciklusra, azaz egy “nap” hosszúságra. De még a “nap-tár” kifejezés is hűen tükrözi ezt a funkciót.
”Holnap is felkel a Nap” – lehet hallani a szólást, amikor az örökkévalót próbálják megragadni, de kialakult az időjárással kapcsolatos szólás is a magyar nyelvben: “hétágra süt a nap”, amikor az égitest a világ minden sarkát bevilágítja.
A több ezer évvel ezelőtt élt földműveseknek nagyon gondosan kellett figyelni a Nap útját, és a változó csillagos eget, mert az égitestek helyzete jelezte nekik előre és határozta meg a soron következő mezőgazdasági teendők idejét.
A Nap elsőrendű fontosságú égitest lett
Olyan isten, akinek képzelt élete rendkívül gazdag mitológiát, mondakört hozott létre. Ünnepük gyakran kapcsolódik a téli napfordulóhoz, amikortól az éjszakák rövidülnek, a nappalok pedig egyre hosszabbak lesznek.
Amikor a világosság fokozatosan “legyőzi” a sötétséget, illetve a tavaszi (március 21-i) napfordulóhoz, amikor végre felolvad a jég, újraéled a természet, indul az asztrológiai új esztendő. De nagyon sokfelé ünnep a nyári napforduló is (szentiván-éj).
A régi egyiptomiak a kozmikus jelenségek fő mozgatójának a Napot tartották. Még a Nílusnál is jobban tisztelték. Hitük szerint a Nap minden reggel megszületik a tengerből, az ősvízből, vagy a lótuszvirág kelyhéből, hogy elűzze a sötétséget, hogy az éjszaka rabsága után új tevékenységre sarkalljon.
Az ókori Egyiptomban a nagy istenségek között Ré napisten az egyik legjelentősebb alak volt. Napi útját a Napisten bárkán tette meg, azaz olyan közlekedési eszközön, amilyent maga a nép is használt. Az északi országokban főként kocsin jártak, ezért ott a napistennek kétkerekű szekere volt.
Ehnaton fáraó idejében vált a napkultusz egyedülivé és kizárólagossá, az összes többi istenség rovására. Ré napisten kultuszát Aton, a napkorong neve alatt hirdette. Atont teremtőként, a föld és lakói táplálójaként és éltetőjeként dicsőítették.
Mivel Egyiptomban a fáraót is istenként tisztelték, így az óbirodalom közepétől kezdve a fáraót is egyenlőnek tartották a Napistennel, származása nem volt kérdéses.
A sumerek, az i. e. IV. évezredi Mezopotámiában fontosnak tartották, hogy áldozatokat mutassanak be az általuk Utunak, illetve Babbarnak, azaz “fényesen ragyogó”-nak nevezett napistennek. Az utánuk jövő akkádok, elsőként teremtettek birodalmat e fontos területen. Ők is folytatták a napkultuszt, az istenséget Samas, azaz “Nap” néven tisztelve.
Az ókori Kelet csaknem minden népének megvolt a maga napistene, vagy épp napistennője. Ugyanakkor a Nap az indoeurópai népek legnépszerűbb istenei közé tartozott, és az isteni erő szimbóluma volt. Az ókori India védikus himnuszaiban a mindent látó istennek tartották, aki egyformán látja a jó és a rossz cselekedeteket, elűzi a sötétséget, a rossz álmokat és a betegségeket.
A középkori Iránban a napot dicsőítő ünnepségek az iszlám előtti idők örökségei voltak. A napistenről alkotott eszmében a négy fehér ló által röpített kocsi képe számos indoeurópai népnél közös elem. Az urál-altaji és a szibériai népek, köztük a tunguzok, az úzok, a manysik, a hun törzsek is, mind, mind kivétel nélkül napimádóak voltak.
Az ókori Rómában mély tisztelet övezte Szaturnusz istent. A néphit úgy tartotta, hogy ez az istenség tanította meg az embereket a mezőgazdaság fortélyaira. A Szaturnusz név jelentése is ezt szimbolizálta, vagyis táplálékot adó gabona, a hajtás kisarjadása, az új élet kezdete. December 25-én tartották ünnepét, s az új élet, új fény születésének napjaiban megrendezett ünnepségsorozatot nevezték szaturnáliáknak.
A hellén világban december 25-én ülték nagy pompával és örömujjongással a Nap, Héliosz Aión születésnapját születésnapját. A közép-amerikai inkáknál is a napkultusz volt a vallás meghatározója, és Inti, a napisten számított a leghatalmasabb istenségnek.
Kultusza a mintegy 12 milliós birodalom minden lakója számára kötelező volt. Földi megtestesítője az uralkodó volt, aki a világi kormányzást is és a vallási ügyek irányítását is elvégezte. Az uralkodócsalád önmagát egy mitikus ősön keresztül a napistentől származtatta.
Az indiánok hitvilágában központi alak a teremtő főisten, akinek azonban nem alakult ki kultusza, vagyis azt képzelik róla, hogy a teremtésen túl nem szól bele a világ dolgaiba. Az egyik legjelentősebb vallási szertartásuk azonban a naptánc, amelyet általában évente egyszer, a nyár elején rendeztek meg.
A nép összegyűlt, és más törzsekből való vendégekkel együtt megerősítették vallásuk alapelemeit a világegyetemről, valamint hitüket a szavakban, rítusokban és jelképes tárgyakban jelen lévő természetfeletti erőkben.
A távol-keleti Japánban napistennőt tisztelnek, akitől a mindmáig uralkodó császári ház származtatja magát. A felkelő nap országának nevezik, s állami zászlóján is fehér alapon a napkorong vöröslik. Kínában több napistenség ismeretes.
Hszi-hot, a napistennőt például “tíz nap anyjának” nevezik, mivel a régi kínai hét tíznapos volt. Az ő naphintóját nem lovak, hanem hat sárkány húzza. Indiában több néven is tisztelik a napistent, aki az elképzelések szerint hétlovas napszekéren halad át az égen.
A Nap, ez az állandóságot szimbolizáló égitest ha elsötétedik, az a régi hiedelmek szerint baljóslatot, nagy csapást vagy egyéb rossz bekövetkeztését jelentette. Nyilvánvaló volt, hogy a napfogyatkozások félelmet keltettek, és ezt is összekapcsolták isteni beavatkozásokkal.
A régi kínai hiedelmek szerint a napfogyatkozást a napevő sárkány okozza, ezért a sárkányt cintányérok és fedők összeütögetésével riasztották el. A vikingek szerint a napfogyatkozásért két farkas okolható, Skoll és Hati. A hindu mitológiában pedig egy gonosz démon, Rahu harap ki időnként egy darabot a napból.
A régi feljegyzések szerint csaták sorsa dőlt el ilyenkor, mert a gyávább ellenfél a sötétség hatására megfutamodott. A korábbi naptiszteletre Európa egyik népcsoportjának, a germánoknak a körében is számos tény mutat. Nemcsak a feltárt napszekerek, mint amilyen például a trundholmi napkocsi, hanem a hét napjainak a máig használatos pogány, germán és részben római istenekkel történő megnevezése. Így például a vasárnap a napisten nevét őrzi az angol “sunday”-hangalakban, vagy a német “Sonntag” szóban.
A napkultusz “államosítása”…
a római császárokkal kezdődött a Római Birodalomban. Az áttörés Aurelianus császár (270-275) alatt következett be, aki a Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap hivatalos kultuszát vezette be, ünnepét a téli napfordulóra, december 25-re helyezte.
Nagy Konstantin idejében (306-337) azonban Rómát egyre erősödő vallási felfordulás rázta meg, megsokszorozódtak a kereszténység hívei.
A keresztények és a pogányok háborút vívtak egymással, és Constantinus úgy döntött, hogy egyetlen vallás, a kereszténység alatt egyesíti Rómát, bár az általa veretett pénzen képmása mellett továbbra is megmaradt a napisten szimbóluma.
A történészek máig csodálják azt a ragyogó húzást, amellyel a császár áttérítette a napimádó pogányokat a kereszténységre, beolvasztva a pogány szimbólumokat, jeles napokat és szertartásokat a keresztény hagyományba.
Karácsony ünnepe ugyanis csak 354-ben került át december 25-re, amikor pápai rendeletben a téli napfordulót az egyházi ünnepek közé iktatta. Jézus születésnapjának meghatározása sem volt kis feladat ebben a korban, ugyanis többféle dátum létezett.
A választás valószínűleg azért esett végül december 25-re, mert ezzel akarta a keresztény egyház ellensúlyozni a Napisten kultuszát. A naptisztelet vonatkozásában az uralkodók közül érdemes megemlékezni a francia XIV. Lajosról (1643-1715), a Napkirályról, aki a legnagyobb nyilvánosság előtt propagálta, hogy ő nem más, mint a testet öltött napisten.
Az udvari ceremóniák és a különböző műalkotások mind azt hirdették, hogy az uralkodó napként ragyog mindenek felett. A király felkelése és lefekvése is külön szertartás keretében, a felkelő és lenyugvó napra utalt.
A Napisten szimbolikusan ma is jelen, hiszen a napév sarkalatos pontjaihoz ma is valamilyen ünnep, emléknap csatlakozik. A napfordulók egykori napjaihoz a karácsony, vagy a június 24-i Iván-napi tűzgyújtás népszokása, a napéjegyenlőségekhez tavasszal a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, az őszihez a zsidó naptár évenként kissé változó dátumú újéve említhető példának.
Amíg az ember szoros kapcsolatban élt a természettel, mindig is érezte parányi mivoltát, amikor felnézett a Napra, és elgondolkodott a saját és az őt körülvevő élővilág jelentőségén. Épp ezért tisztelte, csodálta a Napot, de ugyanakkor azt is felismerte, hogy ő maga nem hatalmasabb a Napnál.
Így történhetett, hogy a történelem hajnalán az ember elkezdte származtatni önmagát a Naptól, hogy hatalmasnak és bölcsnek kiálthassa ki magát. A Nap viszont végtelen idők óta járja égi útját, a szent tudás, és a természet titkának birtokában, mit sem törődve az emberi gondolatokkal.
