A Montauk chair a Montauk program egyik elágazása volt. A Montauk chair keretében fejlesztették ki azokat a képességeket, amelyek megkönnyítik az úgynevezett „időutazást”.
A Montauk chair program során elválasztják az agy működését a test működésétől. A”chair (szék) program” működtetője gondolkodik, és vibrációs energiáját – vagyis a gondolkodás során keletkező bioelektromos energiaváltozásokat – a szék fölé helyezett, kifeszített esernyőhöz hasonlító antenna felfogja, és egy komputerhez továbbítja. Ezt aztán a komputer több százszorosan felerősíti.
Az így felerősített információ továbbításra kerül szabad energiakristályok hálózatába, amely kör alakúan van elrendezve. Ezt követően, függetlenül attól, hogy milyen gondolat került felerősítésre, bizonyos idő elmúltával felnyílt a szobában egy úgynevezett „wormhole”, azaz egy kukac- vagy gilisztajárathoz hasonló nyílás, amelynek a nagysága 5-6 méter körüli, és elég nagy ahhoz, hogy egy teherautó is keresztülhaladjon rajta.
A Camp Hero nevű kísérleti központ Montauk városkában, azaz olyan helyen fekszik, ahol a Föld bioritmusának a tengelye található, és ez bolygónknak az a pontja, ahonnan az időutazást a legkönnyebben végre lehet hajtani akkor, amikor a Föld kiindulópontjához érkezik.
Andy Pero azt a feladatot kapta a Montauk chair projectben, hogy összpontosítva vizuális képzelőerejét, gondoljon egy meghatározott történelmi időpontra, amelyet kijelöltek a számára. A szék, amelyben ült össze volt kapcsolva egy csúcstechnológiájú, rendkívül fejlett komputerrendszerrel és gondolaterősítővel.
Ez a különleges komputer úgy volt programozva, hogy amikor egy bizonyos időpontra vonatkozóan megjelent a gondolat, akkor a komputer bekapcsolta azt a szimulációs programot, amely arra az időpontra vonatkozott, amelyet a kísérleti alany az agyában elgondolt.
Egész sorozat ilyen úgynevezett „time portal” („idő-kapu, idő-bejárat”) készült, és végül már egész könyvtárnyi program állt rendelkezésre a különböző történelmi időszakokról. Ezt a bizonyos kísérleti széket arra is használták, hogy felerősítsék a különleges módon összpontosított gondolatokat a működtető gondolatain alapuló háromdimenziós ábrák felidézésére. Preston Nichols több könyvet is írt a Montauk Project-ről. Megemlít egy esetet, amikor Duncan Cameron létrehozott egy szörnyet, miközben a Montauk chair-ben ült.
Az egyik ilyen időutazási kísérlet neve volt a „Project Southern Cross” (A „Dél-Keresztje program”). Ennek célja az volt, hogy a szövetségesek megnyerjék a II. világháborút. Az Egyesült Államok kormánya az időutazás módszerével is elő kívánta segíteni az 1940-es évek elején a háború megnyerését.
A kísérletben résztvevők azt a feladatot kapták, hogy szállítsanak hírközlési eszközöket, fegyvereket és az 1940-es években gyártott technológia szerinti alkatrészeket. Ezeket át kellett adni olyan tervrajzok és utasítások kíséretében, amelyek lehetővé tették az eszközök és fegyverek összeállítását az 1940-es évekből való alkatrészekből.
Andy Pero számos alkalommal részt vett ilyen kísérletekben: az egyik alkalommal Németországba, egy másik alkalommal pedig Angliába kellett csomagot kézbesítenie. Ilyen fuvarok alkalmával nem szólhatott senkihez, csak át kellett adnia a nála lévő csomagot, és gyorsan vissza kellett térnie a saját idejébe. Mindez a legmélyebb hipnotikus állapotban történt, és nem volt lehetősége a kísérleti alanynak arra, hogy elemezze saját helyzetét. Pero elmondása szerint mindössze kétórányi időutazást kapott a szállítmányok átadására.
Andy Pero első emlékképei 1996-ban kezdtek visszaszivárogni a memóriájába, amikor egy társával közösen bérelt lakásban élt Atlantában. Egyik alkalommal felkereste a közeli tekepályát és megpillantott egy nagy reklámot, amelyen „Rhino”-nak (azaz orrszarvúnak) öltözött figura volt látható, és azt reklámozta, „Bowl with Rhino balls” (Tekézzél Rhino kugligolyókkal).
Ez a reklám beindította Andy Pero memóriáját, minthogy „Rhino” az egyik kulcsszó volt, amivel rejtett agyprogramját aktivizálták. Pero szobatársa felfigyelt, amikor hangosan kimondta „I’m Rhino, they called me Rhino” („Én vagyok Rhino, engem hívtak Rhinónak”). Pero szobatársa mély aggodalommal nézett rá, és elkezdte kérdezgetni. Andy Pero aggódó viselkedéséből megértette, hogy szobatársa valójában az egyik melléje rendelt programozó és irányító. Az első kulcsszóval beindított emlékezés azt idézte fel, hogy elektrosokkolják, és ő jajgat a fájdalomtól számos kínzási gyakorlatának egyikén.
Az első emlékezést további emlékek előtérbe kerülése követte. Andy Pero úgy érezte, hogy mesterséges gátakkal körülvett agyában a tudatalatti emlékképek mennyisége olyan szintet ért el, hogy megáradt folyóként átlépték a gátat.
Agyprogramozói tudományos módszerekkel falat húztak fel emlékezése köré, s így leblokkolták memóriáját. Amikor mégis elkezdte visszaidézni apró részletekben emléknyomait, akkor ezeket gyorsan leírta a maga számára és gondosan eldugta. Később, amikor megint elfelejtett mindent, megtalálta ezeket a jegyzeteit.
Óvatosnak kellett lennie, mert szobatársa gondosan ellenőrizte, miután rájött, hogy emlékezete fokozatosan visszatér. Ezért ismételten transzba helyezte, hogy törölje memóriáját, és elfelejtse, amire mégis apránként kezdett visszaemlékezni. Andy Pero azonban ezt követően is folytatta emlékeinek a leírását, és továbbra is elrejtette feljegyzéseit.
Szobatársáról bebizonyosodott, hogy nem a barátja, hanem az egyik felbérelt felügyelője, akinek az volt a feladata, hogy az agykontroll-program keretében irányítsa. Pero beszámol arról, hogy memóriája fokozatos visszatérésének az időpontjáig, mintegy 10 éven át, egyetlen álmára sem emlékezett vissza. Most azonban ezek kezdtek fokozatosan visszatérni a tudatába.
A tudatbefolyásoló programokat kutató Eve F. Lorgen-nek adott interjújában, amely az Unknown Magazinban jelent meg, Andy Pero így foglalta össze a „Mind Controll” programokkal kapcsolatos tapasztalatait: „Tudatellenőrző taktikáik lényege az agy működésének a megosztása már fiatal korban. Ez magába foglalja a kísérleti alany traumának, kínzásnak, becsmérlésnek és megalázásnak való folyamatos alávetését.
A konkrét eljárás minden személy esetében különbözik, de a lényeg valamennyiben az, hogy a tudatalattiban kiderítsék melyek az adott személy legérzékenyebb pontjai. Ezeket aztán felhasználják ellene, hogy megtörjék az ellenállását, és elkülönített részekre hasítsák tudatát.
E cél érdekében már egész fiatal korban kiválogatják azokat, akik különleges lelki, szellemi képességekkel rendelkeznek. Gyakran vannak közöttük fegyveres testületek tagjaihoz tartozó családtagok, vagy olyan személyek, akik több nemzedéken át rituális bántalmazáson mentek keresztül. Ezt követően a kiválasztott kísérleti alanyokat különböző fokozatú megfélemlítésnek és terrorizálásnak vetik alá, hogy mesterséges tudathasadást váltsanak ki, s a leválasztott tudat tőlük függetlenül működjön.
Ez a folyamat a fokozatosan előrehaladó tudatszétbontás, az agyműködés és a személyiség elkülönülő részekre, fülkékre, fájlokra osztása (Compartmentalization of the mind and personality). Az agyműködést különböző bonyolult hipnózis technikákkal és parancsokkal ellenőrzik egészen addig, amíg létrehozzák a tökéletes „Manchurian Candidate”-t, azaz azt az alvó merénylőt, aki kódszavakkal aktivizálható, és aki robotszerűen végrehajtja a kapott utasítást.
(Erről D. C. Hammond tartott előadást „Hypnosis in MPD: Ritual Abuse” (Hipnózis a tudathasadásos személyiségzavarban: Rituális erőszak) címmel 1992-ben a virginiai Alexandriában az MPD-vel foglalkozó Negyedik Évi Regionális Konferencián. Ezen a szakmai tanácskozáson elmondott beszéd a szakirodalomban úgy ismeretes, mint a „Greenbaum Speech”.
Ez szakszerűen tárgyalja mindazt, amit az MPD-vel és DID-el kapcsolatosan egy felkészült pszichiáternek és tudósnak tudnia kell. A legszembetűnőbb azonban az, hogy a közvélemény szinte semmit sem tud erről a beszédről, és annak a közérdeket nagyon is érintő fontos tartalmáról. Ebben a beszédben tájékoztat Dr. Hammond arról, hogy miként lehet létrehozni egy „Manchurian Candidate”-t. A beszédre még visszatérünk, és részletesen ismertetjük)
Andy Pero röviden annyit mond a „Manchurian Candidate”-ről, hogy a kísérleti alany tudatát beprogramozzák, majd pedig memóriáját törlik. Alapvetően úgy használják a kísérleti személy agyát, mint egy biológiai komputert.
Mihelyt behelyezték tudatába a mágikus szót, akkor már csak ezt a kulcsszót kell kimondani és a kísérleti alany a vele kísérletezők teljes ellenőrzése alá kerül, többé nem ura önmagának. Ha mindez kisgyermekkorban történik, akkor a kísérleti alany ellenőrzése, kondicionálása és számos elkülönülő tudatrésszel rendelkező személyiséggé való átalakítása könnyebb.
A kontroll másik módszere, hogy különleges megbízatású embereket irányítanak a kísérleti alanyhoz, akiket handlerek-nek, controllereknek (kezelőknek, ellenőröknek) neveznek, és akik a kísérleti alany barátjának, tanárának, visszaprogramozójának, lakótársának, szerelmi partnerének, stb. adják ki magukat, de akik valójában a tudatmódosító kísérlet végrehajtói. Vannak olyan úgynevezett alvó operatív személyek is, akik nem is tudják, hogy milyen feladatok végrehajtására vetették be őket. Mindezen okokból rendkívül nehéz bárkiben is megbízni.
Andy Pero azt javasolja azoknak a kísérleti alanyoknak, akik szeretnének a tudatmódosító kísérleti programból kikerülni, hogy fejlesszenek ki magukban erős küzdőszellemet, és csak azt legyenek hajlandóak megtenni, amit helyesnek tartanak tekintet nélkül arra, hogy mások mit tesznek és mondanak.
Pero úgy véli, hogy abból a ketrecből kell elsősorban kiszabadulni, amit az adott személy épít önmaga köré. E célból rendkívül fontos, hogy a kísérleti személyek énjük legmagasabb szintjeit erősítsék, és ezáltal képesek legyenek ellenállni az alacsonyrendű késztetéseknek, amelyekre rá kívánják venni programozóik. Rendkívül fontos e célból annak a tudatában lenni, hogy mi helyes és mi rossz.
forrás: Drábik János, Tudatmódosítás című könyve
