Sok sportoló számolt be látásának döbbenetes erejű felfokozódásáról.
Például John Brodie, az amerikai futball egykori kiválósága is megtapasztalta már ezt:
„Mintha furcsa módon lelassulna az idő, mintha mindenki lassított felvételen mozogna. Az ember úgy érzi, az örökkévalóságig figyelheti a játékostársak mozgását, de közben jól tudja, hogy viharsebesen közlekednek.”
Jack Fleck, a golfozó elmesélte, hogyan sikerült 1955-ben, az amerikai nyílt bajnokságban legyőznie Ben Hogant:
„Akkorának láttam a lyukat, mint egy dézsa. Biztosan tudtam: egyszerűen lehetetlen elhibáznom. Egyedül arra kellett vigyáznom, nehogy kételkedni kezdjek ebben az érzésben, mert akkor talán el is múlhatott volna.”
A futballsztár MacArthur Lane még ennél is érdekesebbet mond: időnként magasból látja a pályát, mintha egy harmadik szeme lenne, valahol a feje fölött.
Ezek az élmények, akárcsak a művészi vagy vallási megvilágosodás pillanatai, gyakran úgy tűnnek, mintha valami felsőbb hatalom küldené őket ajándékba, holott többnyire tudatos erőfeszítés eredményeként jönnek létre. Nemritkán valami újszerű működéssel járnak együtt (Lane „harmadik szemet” emlegetett „valahol a feje fölött”). Gyakran valamiféle engedelmes megadás mozzanata is lejátszódik (Flecknek például vigyáznia kellett, nehogy kételkedjen.)
Aldous Huxley A látás művészete című művében modern példabeszédként mondja el, miként gyógyult meg a majdnem teljes vakságból. A városi ember unalmát, félelmeit, szorongását a tökéletes látást gátló tényezőknek tartja, javasolja az emlékezet és látási képességeink fejlesztése érdekében a képzelőerő fejlesztését, relaxációs technikákat, napozást, általános éberséget ajánl. „Túl sokszor fordul elő, hogy nézünk valamit, és közben valami másra gondolunk” – írja.
Fejleszthető a látás?
Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, megnézhetünk néhány olyan embert, akinek munkája, megélhetése függ a látásuktól. Sebészek, festőművészek, felfedezők, autóversenyzők, rendőrök, tűzoltók, baseballjátékosok, akiknek fél másodpercnyi idejük sincs, hogy eltalálják a gyorsvonat sebességével közeledő labdát.
A híres baseballcsillag, Mark McGwire egyik csapattársát faggatta egy újságíró, hogy vajon mi a titka a sztár kivételes ütőképességének. A csapattárs elmondta, hogy McGwire minden mérkőzés előtt fél órán át ül a nyitott öltözőszekrény előtt, a benti sötétséget bámulja, s közben sorban maga elé képzeli a következő mérkőzésen várható dobásokat. Ez a gyakorlat segíti abban, hogy élesebben lásson a pályán, ezáltal megnőnek az esélyei, hogy eltalálja a labdát.
A japán baseballsztár, Sadaharu Oh labdaérzéke a pályája derekán súlyos hanyatlásnak indult. Hogy önbizalmát és összpontosító képességét visszanyerje, gyakorolni kezdte a kendót, az egyik hagyományos harcművészetet.
Az itt elsajátított technikák között szerepel a mecuke, ami összpontosítást, a megfigyelés középpontját jelenti. Sadaharu így ír önéletrajzában:
„Ebben a gyakorlatban a vívónak mélyrehatóan meg kell figyelnie ellenfelét, méghozzá egy pillanat alatt – a küzdelemben ugyanis nincs idő bámészkodásra. A növendéket megtanítják, hogy úgy figyeljen, mintha két szempárral nézne, az egyikkel az ellenfél szemét kémlelje – mert a tekintet elárulja, mi zajlik le a lelkében -, a másikkal pedig az ellenfél testét tartsa megfigyelés alatt.
Ez a kétszintű figyelem képtelenségnek tűnik, és valóban nehéz elsajátítani, ezért a mesterek azt tanácsolják: úgy nézzük az ellenfelet, mint egy távoli hegyet. Muszasi, a híres szamuráj úgy nevezte ezt: „közeli dolgok távoli szemlélete”.
Egyes kultúrákban általános a látás fejlesztése. Laurens der Post a Kalahári sivatag busmanjait tanulmányozta, és följegyezte hogy másfél-két kilométer távolságból is észreveszik a vadat.
A nagy fotóművészektől figyelemkoncentrációt tanulhatunk, Henri Cartier-Bresson például kifejlesztette magában azt a képességet, hogy meglássa a „döntő pillanatot”, amelyet meg kell ragadnia.
Jacques Reda, a francia író úgy járta Párizs utcáit, hogy előírta magának: mindennap legalább egy újdonságot észre kell vennie. Tudta, hogy ez a gyakorlat erősíti a város iránti szeretetét.
Tapasztalatok sokasága bizonyítja, hogy
megvan bennünk a képesség minden képzeletet felülmúló távolságra és élességgel látni a környezetet.
A távoli tárgyak közelebbinek látszanak, olyannyira, hogy a részleteiket is megfigyelhetjük. az idő lelassulni látszik, máskor észrevehetetlen eseményeket is alkalmunk van megfigyelni. A színek, a formák, a mellékes részletek is szinte babonásan nagyszerűnek látszanak. Ezekben a pillanatokban életre kell a világ, és a szemünkben minden átalakul.
Az ilyen pillanatokban az ember látását, a teljes vizuális érzékelést betölti a szépség. Mivel érzékeink elválaszthatatlan egységet alkotnak, ez a szépség más alakban is megjelenik.