Ahhoz, hogy megértsük, mi az a nagualizmus, először a naguál szó jelentését kell megértenünk, amely navatl (nahual, náhuatl, náhua vagy náhoa) nyelvből ered és egy olyan ősi tudásra utal, amely a szájhagyomány szerint az olmékoktól, a csicsimekektől és a teotihuanacanoktól származik.
A sor a xochicalcákkal folytatódott, akik a toltékoknak adták tovább, míg végül eljutott az aztékokhoz, illetve a legfőbb bennszülött csoportjukhoz, a mexikákhoz.
A mexika kultúra eredetileg az Amerikai Egyesült Államok napjainkban Utah-ként ismert területén fejlődött ki. Anyanyelve a yutuazteca volt, amely aztán továbbterjedt Mexikó délkeleti területei, Veracruz állam felé.
Az itteni első településeken született meg az olmék hagyomány, és innen terjedt tovább Mexikó középső területei felé, miközben ennek az évezredekig tartó folyamatnak az eredményeként létrejött a jelenleg mexihcayotlként vagy toltecayotlként is ismert mexika vagy tolték esszencia vagy energia, amely mindannyiunkban jelen van, akik ma Mexikó ősi hagyományát követjük.
A náhuatl (navatl) nyelv etimológiai szerkezete az ősi Mexikó kozmológiájának és rejtelmeinek nagy részét magában rejti. A szavak leírják a teremtési folyamatot, a teremtés matematikai rendszerét, valamint az emberiség és a világegyetem közötti kapcsolatot, és nemcsak fizikai, hanem energetikai szinten is.
Következésképpen, a szájhagyománynak és a mah toteotahtzin mitzmopieli (tiszteletre méltó Földünk története) szavaknak köszönhetően életre tudtuk kelteni mindazt, amiről azt hittük, elveszett, elpusztult a hódítás során, illetve az idő múlásával – Mexikó igazi kincsét, vagyis a tudását.
A tonál és a naguál
Hagyományunk két kulcsszava a tonál és a naguál. A tonál az – önmagából hőt kibocsátó – ‘Nap’ jelentésű Tonatiuh szóból származik. Mexikói őseink szerint a világegyetem minden emberi lényben manifesztálódik. A kozmikus rend egyúttal a mi saját rendünk is. Vagyis, ahogy a Nap hőt termel, egyúttal információt is kibocsát magából az energiánk (teotl) felé.
Emberi szinten a tonál tehát energiatest, amely hőt termel, pontosan úgy, ahogyan azt a Nap is teszi. Ez borostyánszínű ragyogásként látható a fejünk körül, és ez szabályozza az észlelésünket, amikor ébren és/vagy tudatos állapotban vagyunk.
Mivel a Nap birtokolja ezt a hatalmat, az egy szobában összegyűlő emberek például ugyanazt a „valóságot” fogják látni – amit a Nap láttat velük. Az ugyanabban a szobában alvó ember viszont egészen más valóságot lát – az álmait -, mivel a tonálja nincs a feje felett és nem irányítja az észlelését. (Ez ugyanúgy igaz a naguál útján járó emberre is, aki tetszés szerint képes alakítani észlelését.)
Összefoglalva, a tonál a fizikai anyaghoz és az öt érzékünkhöz kapcsolódó érzékelés. Ezt a napfény szabályozza, és ébrenlétünk során identitásunk megteremtéséért, térben és időben való elhelyezkedésünkért felelős.
A naguál a következő két szóból eredeztethető: az ‘én’ jelentésű nehua szóból, valamint a nahualliból, melynek jelentése: ‘amit ki lehet terjeszteni’. Az ősi kozmológiában ez minden a tonálon túlmutató dologra utal – vagyis arra, akik valójában vagyunk.
A tonált kizárólag a napenergia szabályozza, a naguált azonban az egész univerzum, de főként a Hold, a Vénusz és a Plejádok (Fiastyúk) energiája. Emberekként a hideg holdfényhez hasonlónak, kékesszürke sugárzásként érzékelhetjük ezt az energiát, amely éber állapotunkban a köldökünk körül található, álmunkban vagy módosult tudatállapotban azonban elmozdul felfelé, és a fejünk körül helyezkedik el.
A naguál az az energiatest, amely az alvás világába utazik, abba, amelyben álmodunk. Ezért érzékeljük a dolgokat másképp, amikor alszunk és álmodunk. A naguál teszi lehetővé számunkra a holtak birodalmába, a Mictlanba (Miktlán), valamint más világokba történő átjárást is.
Az alvás közben másik világokban jelen lévő lényünk nagyon hasonló ahhoz, amit napjainkban lélekként ismerünk. A naguál kettős jellegű: teremtésről vagy pusztításról is álmodhatunk. A holtak birodalmában álmodhatunk ugyanakkor a régi mintáinkról, régi szeleinkről is, amit a keleti hagyomány karmaként és dharmaként ismer.
A hagyomány szerint az ember számára a tonál és naguál elválasztása jelenti a legnagyobb kegyvesztést, márpedig jelenleg folyton el vannak különülve egymástól a szféránkban – az energiatojásunkban vagy auránkban.
Amikor ébren vagyunk, a tonál energiája a fejünk, a naguál energiája pedig a köldökünk körül mozog, egymással ellenkező irányba forognak, és sohasem találkoznak. Amikor alszunk, a tonál arra készteti a naguált, hogy a májon keresztül kilépjen és felmenjen a fejhez, ahonnan érzékelésünk hotizontját kiterjesztve – a holtak birodalmát, a Mictlant is ideértve – kilép az álmok világába.
Reggel, mielőtt felébrednénk, a naguál a májon keresztül kilépésre készteti a tonált, amely ennek hatására felmegy a fejhez, és ezzel újra visszatérünk ahhoz az emberhez, akinek hisszük magunkat, ahhoz az identitáshoz, amelyet a tonálban teremtettünk magunknak.
Ha az emberek többségéhez hasonlóan nem tudunk visszaemlékezni az álmainkra, és a megfelelő módszerrel nem változtatunk ezen, akkor újra és újra álmaink válnak majd a jövőnkké, míg meg nem halunk.
A hagyomány ezt „a Hold láthatatlan börtönének” hívja. Ez azonban sokkal inkább a naguálra és a saját álmainkra utal, mint a valódi égitestre. Őseink hite szerint a Földön minden embernek az a küldetése, a feladata, hogy lerombolja a Hold börtönét, és a kezébe vegye saját álmainak – saját életének – az irányítását.
Írta: A világhírű mexikói gyógyító, Sergio Magaña Ocelocoyotl, a navatl hagyomány és a Tol leszármazási ág tanítója.