Az ókor népei Egyiptomot tekintették a mágikus művészetek szülőföldjének és központjának.
A mágia, a varázslás sohasem volt elválasztható Egyiptom vallásától. Az egyiptomi mítoszok, szertartások mindig tele voltak mágikus cselekvésekkel és fordulatokkal, nyilvánvaló volt a mágia fokozott előtérbe nyomulása. Egyiptom emelte a mágiát univerzális tudománnyá, és mint tökéletes dogmát fogalmazta meg.
A varázsló szót (hekai) az egyiptomiak a varázslat, varázserő (heka) szóból képezték. De nevezték még a varázslót szau-nak és senu-nak is.
A nem-pap varázslók a legegyszerűbb népréteghez tartoztak, céljaik is köznapiak voltak, általában a veszélyes állatok ellen kellett védelmet nyújtaniuk a falunak.
Hivatalánál és származásánál fogva különleges varázshatalom birtokosának vélték a fáraót. A legtöbb hatalommal bíró varázsló azonban papi tisztséget is viselt.
Sok fáraóról tartották, hogy kifejezett mágikus tevékenységet folytatott. Kheopszról sok történet maradt fenn. Az egyik papirusz szövegében a fáraót fiai varázslókról szóló mesékkel szórakoztatták, az Újbirodalom végén írt Londoni Mágikus Papiruszon pedig az egyik recept a következő bevezetővel indul:
„E varázslatot éjszaka találta a koptos-i templom udvarában eme templom felolvasó papja, mint ennek az istennőnek (Ízisznek) a titkát. A Föld sötétségben volt, a Hold azonban megvilágította e könyvet egész úton, amíg csoda gyanánt Felső- és Alsó Egyiptom fáraójához, Kheopszhoz vitték.”
A római és bizánci időkben forgalomban volt egy Kheopsznak tulajdonított alkimista könyv, és más papiruszok is a alátámasztják a titkos tudományok iránti érdeklődését, valamint azt, hogy saját maga is részt vett piramisának megtervezésében.
A főpapok közül nagy varázsló hírében állt II. Ramszesz fia, Szetna-Chaemauszet. Volt a papoknak egy külön csoportja, a herihebet, vagyis a tekercstartó felolvasó papok, akik közül sokan foglalkoztak varázslással.
Egy-egy templomban több felolvasó pap is működött, ők mondták el az előírt szövegeket a szertartásokon. Az egyiptomi papok varázstudományukat a templomokban és az ún. „Életházak”-ban elhelyezett könyvtárak anyagából merítették. Ezekhez rajtuk kívül igen kevesen férhettek hozzá, mégis jó pénzért szép számban lehetett mágikus varázsigéket tartalmazó papiruszokhoz jutni.
Az Óbirodalom idején a varázslás elsősorban a halotti szövegekből ismeretes. A fennmaradó források tanúbizonysága szerint a papság főként az uralkodó túlvilági boldogulásának érdekében alkalmazta a mágiát.
A néphitben a veszélyes állatok elleni harc jutott szerephez. A Középbirodalomban az állam által gyakorolt rontó varázslás állt a középpontban, mely hathatós fegyvernek számított az uralkodó védelmében.
Az Újbirodalom elején főleg az egyiptomi orvoslás tört előtérbe. Sok idegen isten tisztelete is elterjedt, a mágia is idegen hatásokkal gazdagodott. Egyiptom uralkodói félelmetes erőt tulajdonítottak például az elfoglalt Núbia varázslóinak. A késői korokban egyre jelentősebbé váltak a különböző mágikus praktikák és a démonhit.
A görög-római időkben a mágia érzékenyen reagált a korabeli tudomány és filozófia tanításaira, egyes művelői a görög nyelvet is átvették. Ennek a korszaknak jelentős alakja az i.sz. 200 körül működő mendészi Bólosz, aki misztikus-mágikus irányba fejlesztette tovább a „szimpátiák tanát”. A Ptolemaioszok idején már egészen sajátos egyveleget alkottak az egyiptomi, görög és keleti mitológiai elemek.