1923. augusztus 10-én, egy meleg, nyári délutánon az Ohio Állambeli Dayton egyik szállodájában Edgar Cayce, a híres amerikai látnok felébredt az önmaga által előidézett hipnotikus álomból, és élete legnagyobb megrázkódtatása várta.
Edgar Cayce, minden protestánsok leghívőbbike, aki negyvenhat év alatt negyvenhatszor olvasta el a Bibliát elejétől végig, most egyre növekvő megdöbbenéssel hallgatta, amint a gyorsíró visszaolvassa a transzban mondott szavait. Ezekből egyértelműen és nyíltan az derült ki: a reinkarnáció nemhogy sületlen legenda volna: a reinkarnáció hideg, kőkemény tény.
Legelső rémületében azt hitte: tudattalan képességén gonosz erők lettek úrrá, és őt is akaratlan eszközükké tették. Már jóval korábban megfogadta, hogy ha látnoki képességei félrevezetnék, azonnal felhagy a használatukkal.
Most pedig egyre növekvő zavarral hallgatta Arthur Lammers izgatott beszámolóját arról, hogy ő, Edgar Cayce miket mondott az imént. Az üléseket Lammers kérte. Az alabamai Selma óta ő állt minden költséget. És jóllehet Edgar húsz év óta rendszeresen tartott úgynevezett “egészségi igazlátásokat”, melyeknek beteg emberek gyógyítása volt a célja, az okkultizmus tiltott területére mindeddig sohasem merészkedett.
Lammers viszont behatóan tanulmányozta a paranormális jelenségeket és a keleti vallásokat. Ne feledjük: ez abban a korban történt, amikor az efféle tevékenység leginkább idős hölgyek szalonjaiban zajlott, akik elhunyt ölebecskéjük szellemét kutatták a kutyamennyországban.
Lammers ujjongott, Edgar kétségbeesett.
Lammers egyértelmű választ kapott mindazokra a kérdésekre, amelyekkel az alvó látnokot bombázta. Eloszlott minden kétsége. Edgar viszont élete felfelé ívelő ösvényén új, talán minden eddiginél sorsdöntőbb mérföldkőhöz érkezett. Első érzése az volt, hogy hátat fordít mindennek, és elmenekül. A puszta lehetőség, hogy valaki egynél több életet is eltölthet emberi lényként ezen a bolygón, eretnekségnek tetszett, s ellentmondott Krisztus minden tanításának.
Viszolygott ettől a gondolattól – logikátlan, eretnek, hátborzongató eszmének találta. Már az sem volt kevés – még a hivő keresztények legjobbjai számára sem -, hogy szilárdan hinni tudjanak Krisztus ígéretében, miszerint előkészít számukra egy helyet Atyja házában. A saját szájából elhangzott ismeretlen szavak pedig, eltekintve attól, hogy szentségtörésnek tartotta őket, ráadásul teljes zagyvaságnak tűntek.
Cayce – nem úgy, mint Lammers – a Bibliát szó szerint elfogadta, szó szerint tanította a vasárnapi iskolában, és teljes spirituális biztonságot merített belőle. Lammersnek tehát sikerült kiválasztania a legkevésbé “felkészült” látnokot ahhoz, hogy e furcsa, földerítetlen vizekre evezzen.
Vajon mi történt volna, ha Edgar ezen a ponton elnézést kér, és a következő vonattal visszautazik Alabamába?
Valószínűleg sokkal messze hatóbb következményei lettek volna, mint amit el bírunk képzelni. Az biztos, hogy az ötvenes évek közepén a pszichiáterek nem ugrottak volna egymás torkának a Bridey Murphy nyomában című könyv megjelenése nyomán kibontakozott vitában. E vita – a végeredményétől függetlenül – újabb mérföldkővé vált Edgarnak az örök igazságok felé vezető zarándokútján.
Cayce már tizenegy éve halott volt, ám a Bridey Murphy-ügyre irányuló közérdeklődés olyan területeken népszerűsítette filozófiáját, amelyeket korábban sohasem érintett. Edgar Cayce szavai sokkal több segítséget és vigaszt tudtak nyújtani a megfáradt, magányos, gyökérvesztett emberek számára, akik hitükben megrendülve nem találtak vigaszt a mindent tagadás kiszikkadt tarlóin.
A reinkarnáció új felfogása csak akkor látta meg a napvilágot, amikor Edgar azon a napon, ott Daytonban mégis legyőzte kétségeit, és megengedte Lammersnek, hogy folytassa a kérdezősködést. Ez a teória nem vonta kétségbe Krisztus tanításait, hanem egy új spirituális filozófia alapjait rakta le – egy olyan filozófiáét, amely elég erőteljesnek bizonyult ahhoz, hogy ellenálljon a legzaklatottabb évszázad világi cinizmusának.
Edgar Cayce hitvallása volt, hogy sosem szabad senkit demagógiával vagy “tudományos porhintéssel” megtéríteni vagy meggyőzni. Minden ítélkezést hallgatóira bízott.
Több mint két és félezer ember kereste fel Caycet, hogy ismereteket szerezzen ezen a bolygón eltöltött előző életeiről. Az első logikus kérdés, ami felmerül: “Vajon jót tett-e ez az ismeret bármelyiküknek?”
A válasz egyértelműen: igen – mindazon esetekben, ahol Cayce igazlátásait alaposan tanulmányozták, és tanácsait megfogadták.
Előre látható volt: a lusta emberek jelentős része kész ugyan szembesülni az igazsággal, meghallgatni az aktuális figyelmeztetéseket, az igazlátásokat mégis érintetlenül hagyja a polcon, s életét a régi, téves úton éli tovább.
A nagy többség azonban mégis – így vagy úgy – győztesnek bizonyult. Sokan alapvetően átformálták az életüket, s az erkölcsi helybenjárás helyett értelmes célt találtak. Edgar Cayce azt tanította: az emberi természetnek van egy mindenkire jellemző, közös vonása: az ember csak akkor képes lehetőségei teljes kihasználásával működni, ha figyelmét eltereli önmagáról, s azt nála szerencsétlenebb embertársai megsegítésére irányítja.
