1977. április 24-én egy kis csapat újoncot kétnapos hadgyakorlatra küldtek a chilei Putre kisvárosa mellett fekvő barátságtalan terepre azzal a szándékkal, hogy a tapasztalatlan, fiatal katonákat hozzászoktassák a zord katonaélethez.
Aznap éjszaka Pampa Lluscumánál, egy szélfútta, száraz 4000 méteres magasságban vertek tábort. Az újoncokra Armando Valdes tizedes felügyelt.
Hajnali 3.50-kor az őrszolgálatot teljesítő Pedro Rosales valami nagyon furcsa dologra lett figyelmes. Kiáltott Valdesnek, aki rögtön ott termett. Két homályos, lila fény tartott feléjük a hegyek felől. A talaj alatta furán ragyogott.
Valdes azonnal cselekedett, bár nem volt biztos benne, hogy a fények esetleg szimulált támadás esetén használt jelzőrakéták-e. Utasított néhány embert, hogy fedjék el takarókkal a tábortüzet, remélve, hogy így megmenekülhetnek a lelepleződéstől.
A többieknek megparancsolta, hogy biztosítsák ki fegyvereiket és szükség esetére tartsák készenlétben. Most már csak egy nagy fényesség látszott néhány száz méterre tőlük, a dombon.Egy ideig mozdulatlan maradt.
Az újoncok tiltakozása ellenére 4.15-kor Valdes utasította őket, hogy fegyverrel fedezzék, amíg kideríti, mivel is állnak szemben. Meghagyta nekik, hogy kuporodjanak a közeli fal mögé, és tartsák készenlétben fegyvereiket. Aztán egy rövid fohászkodás után (a szemtanúk beszámolói alapján) látták, ahogy átmászik a falon, és a sötétségen át a ragyogás felé indul.
A koromsötét éjszaka pillanatok alatt elnyelte. Percek múlva a lila ragyogás is eltűnt. Az újoncok megdöbbenten hallgattak, majd vitatkozni kezdtek arról, mitévők is legyenek. Úgy döntöttek várnak és reménykednek parancsnokuk visszatérésében, ami pontosan 4.30-kor meg is történt.
De nem velük szemben, amerre eltávozott, hanem mögöttük bukkant fel. És bizony elég rossz színben volt. A rémült katonák úgy látták, hogy transzba esett, és úgy motyogott magában, mint egy alvajáró.
– Nem tudod kik vagyunk és honnan jövünk – mondta monoton hangon, bár később erre nem emlékezett. Mire elérte a tábort, alig állt a lábán, majd eszméletlenül összeesett.
Emberei minden tőlük telhetőt megtettek, hogy gondoskodjanak róla, és megvárták amíg kihajnalodik.
Sok furcsa dolgot ekkor vettek észre parancsnokukon. Pár órával azelőtt látták, hogy megborotválkozik, most mégis többnapos borostát viselt.
Karórája 4.30 körül állt meg (az az időpont volt, amikor visszatért a táborba), de a dátumkijelző április 30-at mutatott! Mintha Armando Valdes tizenöt perc alatt öt napot élt volna át!
Reggel hét körül a tizedes visszanyerte eszméletét, de még teljesen nem tisztult ki az elméje. Sokkos állapotban volt, súlyos emlékezetkiesést szenvedett, és nem tudta testmozgását sem megfelelően koordinálni.
A csapat úgy döntött, hogy megszakítják a hadgyakorlatot, és parancsnokukat a legközelebbi városba viszik, ami két órás megfeszített menetelést jelentett.
Putre-ban a helyi tanító, Pedro Araneda volt egyedül hozzáértőnek nevezhető. Ő készített interjút a még mindig zavart tizedessel és még néhány katonával. Ez fontosnak bizonyult, mert amikor a chilei hadsereg megérkezett, megtiltották a kazetta nyilvánosságra hozatalát, és Arica tartomány katonai kormányzója arra utasította Valdest, hogy hallgasson a vele történtekről! Araneda később nyilvánosságra hozhatta jegyzeteit.
A katonai vezetés megerősítette, hogy a történet igaz, de teljességgel megmagyarázhatatlan volt számukra. Valdesnak megtiltották, hogy további kommentárokat fűzzön az ügyhöz. Mindenesetre, abból amit Aranedának elmondott, nem úgy tűnik, mintha bárkinél többet tudna. Arra emlékezett, hogy a ragyogás felé megy, és arra, hogy visszanyeri eszméletét a tábortűz mellett.
Sokat tudtam meg Antonio Huneeustól, egy Egyesült Államokban élő chilei származású újságírótól, aki nyomon követte az ügyet. Úgy látszik, hogy a hadsereg is nyomozott. Ennek végeredménye ismeretlen, eltekintve néhány utalástól arra, hogy a Putre körüli Tarapaca övezetben ugyanazon időben más megmagyarázhatatlan esemény is történt.
A történet utáni néhány napos érdeklődés ellenére, a szemtanú lassú visszaemlékezése nem kínálhatott lehetőséget a széleskörű nyilvánosságra. Annyit tudunk, hogy Armando Valdes hamarosan az áthelyezését kérte Chile egy másik részére, és kérését teljesítették.
Ő és felesége Temucóba költöztek. 1983-ban egy újságíró lehetőséget kapott (kérését Pinochet tábornoknak kellett jóváhagynia), hogy Valdesszel beszélhessen.Sajnos továbbra is nagyon zárkózott volt, és nem sokat tudott hozzátenni a történethez.
De azt megerősítette, hogy az elmondottak igazak. A közben eltelt évek alatt sem tértek vissza arra a tizenöt percre (vagy öt napra) vonatkozó emlékei.
– Űr van a fejemben – mondta, arra az időre utalva. Ennek ellenére néhány közvetett bizonyíték napvilágra került: 1980-ban Valdes pszichiátriai kényszerkezelés alatt állt egy santiagói kórházban, mivel ez a bizarr találkozás nagyon legyengítette, és súlyos traumát is elszenvedett. Ezt megelőzően nem volt semmiféle mentális rendellenessége.
