A Kr. u. 4. században a körülöttünk lévő világban és a bensőnkben lakozó erőkhöz fűződő kapcsolatunk elkezdett megváltozni.
Az amerikai indiánokéhoz hasonló hagyományok azt sugallják, hogy a világhoz fűződő kapcsolatunk messze túlmutat az egyszerű megfigyelő szerepén, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy részei vagyunk mindannak, amit magunk körül látunk.
Ebben az ezernyi szállal összekapcsolódó világban lehetetlen passzívan szemlélnünk, amint akár egy levél lehull a fáról, vagy egy hangya futkározik a földön.
Maga a megfigyelés ténye az aktív résztvevő szerepkörét rója ki ránk.
A kiváló fizikus, Niels Bohr az 1920-as évek vége felé egy elméletében rámutatott erre a kapcsolatra, és modern szakkifejezésekkel fogalmazott meg az imént kifejtetthez hasonló felfogást.
A fizikusok arra figyeltek fel ugyanis, hogy az atomok világában az anyag bizonyos esetekben különösen viselkedik – vagyis viselkedése ellentmond az elfogadott elméleteknek.
Egyszerűsített megfogalmazással: Bohr elmélete megállapítja, hogy
bármely esemény megfigyelője pusztán megfigyelői ténykedéséből következően részesévé válik az eseménynek.
Az atomok parányi világában a megfigyelés ténye nagyobb jelentőséggel bír, mert „az atomi méretű objektumokat a megfigyelésükre tett bármely kísérlet megzavarja”.
Ebből a gondolatmenetből is kitűnik, hogy a modern tudomány egy olyan nyelv után kutat, melynek segítségével leírhatná azt az egységet létrehozó viszonyt.
Ha a körülöttünk lévő világtól független létezőkként tekintünk önmagunkra, az elszigeteltség érzése uralkodik el rajtunk: az „ott, kívül”, illetve az „itt, belül” szembeállítása.
Gyermekkorunktól fogva igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy a világ „csak úgy magától megy”. Néha jó dolgok történnek, máskor kevésbé jók.
Úgy tűnik, világunk eseményei zavartalanul folynak körülöttünk; gyakran semmi okát nem látjuk a történéseknek. Miközben próbálunk felkészülni életünk buktatóira, sok időt töltünk különböző túlélési és válságkezelési stratégiák kidolgozásával, hogy bármilyen utunkba kerülő kihívásra választ adhassunk.
Az érzéseink hatalma és testünk vegykonyhája közötti kapcsolatot vizsgáló legújabb kutatások szerint az efféle „mi és ők” szemléletnek nagy horderejű és időnként igencsak váratlan következményei vannak.
A tudósok példának okáért kimutatták, hogy bizonyos érzések rendre egy nekik megfelelő, meghatározott vegyületet termelnek testünkben.
Amikor megváltoztatjuk érzéseinket, megváltoztatjuk testünk kémiáját is.
A szó szoros értelmében előállítjuk azt, amit a „gyűlölet vegyületének”, a „harap vegyületének”, a „szeretet vegyületének” – és így tovább tekinthetünk.
Az érzelmek biológiai kifejeződései, ha egészségesek vagyunk, a hormonok, antitestek és enzimek különböző szintjeiként jelennek meg testünkben.
A szeretet vegyi folyamatai például immunrendszerünk állapotának és testünk szabályozó funkcióinak optimalizálásával növelik életerőnket.
Ezzel ellentétben a harag, mely időnként bűntudatként önmagunk ellen irányul, az elfojtásokból eredő immunválasz képében nyilvánulhat meg.
1995 nyarán dr. Glen Rein, Mike Atkinson és dr. Rollin McCraty közzétettek egy értekezést a Journal of Advancement in Medicine című folyóiratban.
A részvét és a harag élettani és pszichológiai hatásai címet viselő cikk tárgya a nyál immunglobulin-A-jának (S-IgA) tanulmányozása, vagyis a nyálban található egyik antitesté, amely a felső légutakat, a gyomorbél traktust és a húgyutakat védi a fertőzéstől.
Az értekezés veleje az a megállapítás, hogy „minél magasabb az S-IgA szintje a szervezetben, annál ritkább a felső légúti fertőzések előfordulása”.
Tanulmányuk tartalmi kivonatának végkövetkeztetése szerint „a harag jelentősen gyakoribbá tette az általános kedélyállapot zavarait, és megemelte a pulzust, ám nem volt hatással az S-IgA szintjére.
Másfelől viszont a pozitív érzelmek tetemesen megnövelték az S-IgA szintjét.
Egy hatórás periódus elemzése során megfigyeltük, hogy a harag – az aggodalommal ellentétben – jelentős mértékben legátolta az S-Ig A hatását az érzelmi élményt követő egy-öt órában”
További tanulmányok arra mutatnak, hogy bizonyos érzelmi állapotok a magas vérnyomás, a szívkoszorúér-trombózis és egyéb koszorúér-megbetegedések jelentős rizikófaktorai.
Ha úgy élünk, mintha a világ „ott, kívül” valamiképpen elkülönülne tőlünk, ezzel valamilyen ítéletből fakadó hiedelemrendszer, illetve ezen ítélet testünkben tetten érhető kémiai kifejeződései előtt nyitunk utat.
Ebből következően hajlamossá válunk a „jó mikrobák” és „rossz mikrobák” fogalmain keresztül szemlélni világunkat, életfunkcióink melléktermékeit pedig olyan nevekkel írni le, mint „méreganyag” vagy „salakanyag”.
Ebben a világban testünk valóban ellenséges erők hadszínterévé válhat, kirobbantva azokat a háborúkat, melyek a különféle kórok és betegségek képében nyilvánulnak meg.
Más oldalról viszont a holisztikus szemlélet egy szent, isteni, a teremtett világot átható erő alkotóelemeiként tekint testünk különböző aspektusaira.
Egy olyan világban, ahol minden, amit megtudhatunk vagy megtapasztalhatunk, egy ilyen egységes forrásból fakad, a baktériumok, a mikrobák és a testünk melléktermékei mind együttműködnek, hogy élettel és erővel töltsék el testünket.
Ez a felfogás arra sarkall minket, hogy másként értékeljük a könnyeket.
Az izzadságot, a vért és emésztésünk melléktermékeit, és amit eddig „hulladékként” ismertünk, gyűlöletes salakanyagként, melytől meg kell szabadulnunk, amelyet el kell távolítanunk és meg kell semmisítenünk.
Tehát mindezt ezután a Föld szent elemeiként tartsuk számon, melyek hasznosnak bizonyulnak számunkra.
