1941-ben, Svájcban egy mentőosztag indult el három alpinista felkutatására, akiknek se hírük, se hamvuk nem volt egy idő óta. Napokon át tartó keserves erőfeszítések után végre a három férfi nyomára bukkantak. Követték a nyomokat, és megdöbbenve állapították meg, hogy azok egy havas síkság kellős közepén hirtelen megszakadnak.
Semmiféle hasadék sem nyelhette el őket, ráadásul pedig a hó teljesen szűz maradt. Mindazonáltal a legutolsó nyomoknál – jelentette Jimmy Guieu – három szabálytalan lyukat fedeztek fel, amelyek együttesen egyenlő oldalú háromszöget képeztek, s a háromszög egy-egy oldalának 12,80 m volt a hosszúsága. Az egész olyanforma benyomást keltett, mintha egy támasztószerkezeten nyugvó masinát helyeztek volna ott el… A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a hármas eltűnés körülményeinek tisztázását a tények nem teszik lehetővé, majd az aktacsomót egy fiókban felejtették.
Ugyancsak a második világháború alatt, 1943-ban egy jól felfegyverzett japán hadosztály tűnt el minden nyom hátrahagyása nélkül Új-Guineában… Később az emberek kérdéseket intéztek, vizsgálatokat folytattak, a japán kormányzat megpróbált világosságot deríteni a hihetetlen rejtélyre, de hasztalan. Jó néhány eltűnési eset fittyet hány a felfogóképességnek, és ha legtöbbjük nem is nyit utat semmiféle komoly feltételezésnek, némelyikük tévedhetetlenül egy fantasztikus világ felé vezet.
Annál, hogy két, három vagy tíz ember eltűnik egy természeti katasztrófában vagy egy hajótörésben, mi sem természetesebb. De hogy egy század, hogy egy egész hadosztály így elpárologjon, és itt a jelenség meghökkentő méreteket ölt, ez már a legtermékenyebb fantáziát is felforralja. Ezért a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni és kellő megfontoltsággal lépésről lépésre előbbre haladni.
1952. augusztus 14-én Tom Brooke mészáros, a felesége és tizenegy esztendős fia hazaindultak egyik barátjuktól, aki Floridában, hatvan kilométernyire Miamitól, egy bár mellett lakott.”Éjszaka 23 óra 40 perckor ültek be autójukba, és mentek tovább. Másnap reggel 7 óra 14 perckor a rendőrjárőr tizennyolc kilométerre a bártól egy elhagyott autót fedezett fel, Brooke-ék kocsiját, amelynek lámpái még égtek, egyik ajtaja nyitva maradt. A hátsó ülésen Brooke-né retikülje hevert, s benne elég csinos összeg pénzt találtak. A rendőrök észrevették, hogy a kocsitól az út mentén levő mezőig lábnyomok vezetnek. Brooke-ék mintegy tíz lépést tehettek, majd a lábnyomok hirtelen megszűntek, anélkül hogy visszafelé vezettek volna. Mintha csak az egész Brooke család elpárolgott volna!
Az ügyet lezártnak tekintették, és Brooke-ékra soha többé nem találtak rá. Közben, tizenegy kilométernyire ettől a helytől, ugyanazon az éjszakán és ugyanilyen körülmények között tűnt el Mabel Twinn, egy vendéglői felszolgálónő. Soha senki sem látta többé ezt a négy személyt.
Hat évvel később, 1958. december 7-én, szintén az Egyesült Államokban az ötvennégy éves Kenneth Martin, a felesége és három gyermekük tűnt el az Oregon államban levő portlandi lakhelyükről, miután bejelentették, hogy karácsonyfát vásárolni mennek…
Ugyancsak 1958. decemberben, 29-én, egy Silver Lake-i (Minnesota állambeli) építési vállalkozó, Earl Zrust a feleségével és négy gyermekével együtt úgy illant el, mint a kámfor, anélkül hogy bárki sejthette volna, hová lehettek.
Ha ezek a családok a levegőbe párologtak volna el, a rendőrség ugyanarra a következtetésre jut. Egy dolgot azonban le kell szögezni: embereknek ez a sorozatos eltűnése – egymástól elszigetelt csoportokban – az Egyesült Államokban, egymástól igen távol eső vidékeken és nagyon rövid időközökben következett be. Itt nem lehet szó egyszerű véletlenekről. Elvégre ha az Egyesült Államokban minden nyolc percben jelentik is be egy férfi, egy asszony vagy egy gyermek eltűnését, az általunk ismertetett eltűnéssorozatok semmiképpen sem egyeznek a klasszikus rendőri esetekkel.
Három év telt el közben, amidőn a brazíliai rendőrség egy emberrablás ügyre vetette magát. Az áldozatot Rivalino da Silvának nevezték. Ebben az ügyben nem volna semmi rendkívüli sem, ha ezen a bizonyos 1962. augusztus 19-én nem lopnak el ugyanebben az időben tizenhét csirkét, hat sertést és két tehenet, a lopás tettese pedig „egy feltételezett Földünkön kívüli gépezet” személyzete… Az ezekből az esetekből levonható egyedüli következtetésben örömét lelné az OVNI (Objets Volants Non Identifiés = nem azonosított – meghatározott – repülő tárgyak) egy pártolója. Ennek a fantasztikus lehetőségnek támogatására kell megmentenünk a Brooke-üggyel foglalkozó egyik rendőr furcsa, ötletszerű megfogalmazását:
„Szinte azt mondhatnánk, hogy a marslakók rabolták el őket!” Az FBI (Federal Bureau of Investigation = Szövetségi Nyomozó Hivatal) ugyanerre a következtetésre juthatott. Valamelyik út szélén vagy egy hólepte síkságon hirtelen megszakadó nyomok valóban arra a feltételezésre kényszerítenek, hogy azt higgyük: ezeket az embereket légi úton szöktették meg.
Furcsa Télapó lehet, aki a Martin és a Zrust család esetéhez teljesen hasonlóan 1972 szilveszter éjszakáján a Méchinaud családot rabolta el, miközben kocsin Boutiers (Cha-rente megye) felé tartottak… A szilvesztert barátaiknál töltötték, Cognacban, majd hajnali egy óra körül elpárologtak, az alatt a mindössze négy kilométernyi autóút alatt, amely lakhelyüktől elválasztotta őket. Hasztalan volt a leggondosabb vizsgálat, a legcsekélyebb nyomra sem bukkantak.
De vajon milyen következtetést von le Jacques Bergier azokból a tényekből, amelyekről egyik munkájában számol be, és amelyek egy egész falu lakosságának eltűnésére vonatkoznak? 1930-ban a kis eszkimó falu, Angikuma mind a harminc lakója szőröstül-bőröstül eltűnt.
Kanadának ezen a vidékén az életkörülmények különösen nehezek. Mindössze fél tucat pórázra kötött, éhen veszett kutyát találtak ott. Még a sírokat is kiásták, és a beléjük temetett emberi hullák is köddé foszlottak… Furcsa viselkedés lett volna ezektől az emberektől, ha azért ásták volna ki halottaikat, hogy magukkal vigyék őket valami ismeretlen rendeltetési helyre, mindent odahagyva, még puskáikat és kutyáikat is, önmagukat halálra ítélve…
