Platón, a nagy görög gondolkodó óriási port kavart egy mesés gazdagságú, fejlett, hatalmas királyságról szóló történetével.
Akkorát, hogy majdnem 2500 évvel később tudósok még mindig kutatják ezt az egykor virágzó, mára már – állítólag – tengerbe temetett országot.
Egyelőre semmilyen meggyőző, és a leírásoknak tökéletesen megfelelő helyszínt sem sikerült beazonosítani, de a keresés ennek ellenére tovább folyik – több mint 400 éve időről időre megjelenik valaki, aki úgy gondolja, hogy megtalálta a legendák Atlantiszát.
A mesésen gazdag Atlantisz
Platón (Kr. e. 427– Kr. e. 347) Timaiosz és Kritiász című írásaiban tesz említést egy olyan szigetről, amelyet Atlantisznak hívnak (az ott élő Atlasz király nevéből): ez a földrésznyi nagyságú ország nagyjából 9000 évvel Platón ideje előtt létezett, mesésen gazdag, békés és háborítatlan volt. Platón először nagyapjától hallotta Atlantisz történetét, aki Szolón (Kr. e. 638 k. – Kr. e. 558 k.) elbeszéléseiből ismerte, és valahol Héraklész oszlopaitól (a mai Gibraltári-szoros) nyugatra helyezte a térképen.
A legenda szerint a sziget Poszeidón, a tenger istenének birtoka volt, aki itt telepítette le egy halandó nőtől, Kleithótól származó gyermekeit. A félistenek öten voltak, és mindannyian egy-egy részt kaptak a szigetből, Atlasz a legnagyobbat és a legfontosabbat, mivel ő volt az elsőszülött fiú.
Így festett a titokzatos sziget
Platón szerint Atlantisz belső területeit tengergyűrűk fogták körül – amikor Poszeidón szemet vetett Kleithóra, a dombot, amelyen lakott, többször körbekerítette vízzel. Amikor a királyság egyre nagyobb és gazdagabb lett, ezeket a tengergyűrűket hidakkal és csatornákkal tették átjárhatóvá – utóbbiakon nagyobb hajók is eljuthattak a dombon álló királyi kastélyba.
A palota maga lenyűgöző gazdagságról árulkodott: „Az épületek, részben egyszerűek voltak, részben azonban a kövek keverésével színessé tették azokat a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. A legkülső gyűrű körül lévő fal egész kerületét bronzzal vonták be, a legbelsőt olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat oreikhalkosszal, amelynek tűzszerű fénye van – írta Platón a Kritiászban. Az oreikhalkosz, azaz orikalkum egy itt előállított, különleges fém volt, amelyet cink, réz és szén ötvözésével készítettek. Leginkább díszítésre használták, mivel ha rásütött a nap, úgy izzott, mintha lángra lobbant volna.
A három tengergyűrű után egy hatalmas fal választotta el Atlantisz népét a nyílt víztől – ez a fal a kikötőnél zárult, ahol élénk kereskedelem folyt, és a világ minden tájáról érkeztek ide hajók, hogy ki- és bepakolják rakományukat. A sziget gazdag volt és fejlett, kiépített politikai rendszerrel és jól működő gazdasággal. Amikor aztán az atlantisziak egyre kevésbé kezdték tisztelni isteneiket, és egyre jobban a pénzt és az aranyat imádták, az istenek megbüntették őket; földrengéssel sújtották a szigetet, a tengerbe temetve mindent, amit a hátán hordozott.
Atlantisz a többi mitológiában
Platónra hivatkozva később több szöveget találunk, amelyben megemlítik az elsüllyedt földrészt. Így például a zsidó bölcselő, Alexandriai Philón Platón történetét felhasználva ír Atalantes-ről, de héber szövegekben is feltűnik, mint misztikus sziget az óceán közepén.
Nem csak a görög mitológiában jelenik meg a busásan gazdag, de vízbe fulladt társadalom meséje: az egyiptomi középbirodalom korából ismerünk hasonló történetet, de Indiában a Mahábhárata hindu eposz szintén megemlíti az elöntött szigetet, és az árvízmotívum szinte minden ismert mitológiában, sőt, vallásban is fellelhető.
Elindul a keresés
A reneszánsz idején, az antik görög-római kultúra újrafelfedezésének korában, különösen a 16. században kezdte ismét foglalkoztatni Atlantisz legendája a gondolkodókat: Juan de Mariana, Johannes van Gorp és Jose Pellicer de Ossau y Tovar is Andalúziába, Spanyolország legdélebbi részére helyezték a platóni legenda helyszínét . Ennél sokkal fantasztikusabb elképzelések is születtek. A 17. században élt Olof Rudbeck svéd tudós és író például meg volt győződve arról, hogy Atlantisz tulajdonképpen hazájának lehetett az elődje. Az élénk fantáziával megáldott derék skandináv nem kevesebbet állított, minthogy a svéd volt Ádám és Éva eredeti nyelve, amiből kifejlődött a latin és a héber is. A mai szemmel mulatságos elképzeléseit 1702-ben fejtette ki bővebben Atlantica című több kötetes munkájában.
Maják és az atlantisziak
Először a 19. század végén kezdődött meg komolyabb hajsza Atlantisz után, leginkább az ott vélelmezett elképesztő gazdagság mozgatta meg egyesek fantáziáját. A guatemalai Dr. Paul Felix Cabrera Hispaniolával, azaz a mai Haiti és a Dominikai Köztársaság területével azonosította, de hamar kiderült, hogy tévúton jár. Augustus Le Plongeon majakutató és felesége, Alice Dixon Mexikó közelében kereste Atlantiszt. Úgy gondolták, hogy a szigetlakók a majákkal, az aztékokkal és az egyiptomiakkal is kereskedelmi kapcsolatban álltak. Le Plongeon – aki szabadkőműves volt -, úgy vélte, hogy a szabadkőművesség gyökerei a majákra vezethetők vissza, akiktől Atlantiszon keresztül jutott el Egyiptomba a szabadkőművességnek nevezett ősi eszmeiség. Persze, tudományosan soha sem sikerült bizonyítania állításait.
A máltai hamisítás
Ebben az időben nagyon sokan Máltát tartották az Atlantisz mögötti inspirációnak. 1828-ban Giorgio Grongnet máltai építész nevezte először a szigetet Atlantisznak, de pár évvel később botrányba keveredett, és lelethamisítással vádolták meg. Az elkövetkezendő évtizedekben azonban több kutató ehhez hasonlóan nem tartotta kizártnak, hogy akár Málta is lehetett egykor a mondabeli Atlantisz.
Schliemann unokája, a szélhámos
A magát a Tróját felfedező kiemelkedő kutató, Heinrich Schliemann unokájának nevező Paul Schliemann (még az sem biztos, hogy ez volt egyáltalán a neve, és az állított rokonsági szálakat sem tudta igazolni) 1912-ben a New York Americanben adta hírül, hogy ő bizony megtalálta az elveszett Atlantiszt, méghozzá az Atlanti-óceán mélyén. Azt állította, hogy nagyapjától Atlantiszban készült tárgyakat kapott, és hogy az Azori-szigetek a dúsgazdag városállam egykori hegyeinek csúcsa. Schliemannt már saját korában is csalónak tartották, és mielőtt bármit bebizonyíthatott volna a történetéből, nyom nélkül eltűnt.
Indiana Jones Atlantisz nyomában
Percy Harrison Fawcett is a tengerentúlon, Dél-Amerikában kereste az elveszett földrészt: ő úgy gondolta, hogy a brazil esőerdőben, az Amazonas mentén létezett ez a kultúra. Egy magasabb szintű indián civilizációban hitt, olyannyira, hogy több expedíciót is vezetett az eltűnt társadalom nyomainak megtalálására. Egyik ilyen expedíciója lett a veszte: 1925-ben Brazíliában járt, de mindörökre nyoma veszett. A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy mi történhetett vele. Fawcett volt egyébként az a felfedező, aki a kalandvágyó Indiana Jones figurájához adta az ihletet.
A legvalószínűbb helyszín: Andalúzia
A legnépszerűbb helyszín ahová Atlantiszt teszik, nem meglepő módon még mindig Andalúzia. Jacques Collina-Girard, az Aix-en-Provence-i Egyetem professzora 2002-ben nevezte meg először ezt a vidéket Atlantisz lehetséges helyszíneként. Arra alapította hipotézisét, hogy a legutolsó nagy eljegesedés idején ez a környék nem volt víz alatt. Richard Freund, a Hartfordi Egyetem professzora Cadíz mellett vélte felfedezni a misztikus ország romjait, a Donana Nemzeti Park területén. Ezt az iszapos környezetet földalatti radarral, digitális térképekkel valamint víz alatti technológiával vizsgálták, és megállapították, hogy a régmúltban cunami söpört végig a partvidéken, eltüntetve a föld színéről egy fejlett várost.
Többen ugyanígy Andalúzia területén, Spartel elsüllyedt szigetén vélik felfedezni Atlantiszt – így van ezzel például Marc-Andre Gutscher német kutató is, aki azonban saját maga vonta vissza elméletét. A helyszín, azt mondja, teljesen megfelel, de az idő nem – 12000 évvel ezelőtt véleménye szerint a szigeten csak szegény halászemberek élhettek, és kizárt, hogy fejlett civilizáció létezhetett rajta.
A rejtélyes tartesszoszi királyság
Az egyik legtöbbet emlegetett Atlantisz-elmélet szerint a gazdag szigetlakók társadalma azonos lehetett a tartesszoszi királysággal, amely szintén Andalúziában, Spanyolország déli részén, Gibraltáron túl helyezkedett el. A régészek nagyon sokáig nem foglalkoztak ezzel az elképzeléssel, mert úgy gondolták, hogy a jégkorszak alatt a terület víz alatt volt – az elmúlt évtizedben azonban felbukkantak olyan elméletek is, amelyek szerint csak később, a jégkorszak után lepte el víz a szárazföldet. Dr. Rainer Kühne, a Wuppertal Egyetem kutatója 2004-ben a területről készült műholdfelvételeket elemzett. A professzor nem tartja kizártnak, hogy a képeken kivehető koncentrikus körök Atlantisz egykori falait jelölik. Kühne szerint Kr. e. 800 és 500 között pusztította el az itt álló fejlett várost a szökőár. Több tudós azonban határozottan cáfolta Kühne állítását, arra hivatkozva, hogy ezek a koncentrikus körök természetes képződmények.
A spanyol Tudományos Tanulmányok Főtanácsa (CSIC) vezetésével 2010-ben kutatást kezdtek az egykori királyság területén, mivel úgy gondolják, hogy emberi települések nyomaira bukkantak. A tartesszoszi kultúra létezése egyébként magában is rejtély – valószínűleg a föníciaiaknál régebbi társadalomról van szó. Létezésére csupán a mai napig megfejtetlen, kőbe vésett nyelvemlékek utalnak.
Szantorini lehet Atlantisz?
Sok kutató meggyőződése, hogy bár Atlantisz önmagában nem létezhetett, de valós történelmi esemény adhatott ihletet a meséhez. Ilyen például Szantorini szigetének története is, amelynek bronzkori minószi kultúráját szökőárral tetézett vulkánkitörés pusztította el. Szantorinin ebben az időben valóban virágzó társadalom élt. Galanopoulos és Bacon (1969) úgy gondolja, hogy Szolón számításai helytelenek (az egyiptomi történetekből kellett átszámolnia a pontos évszámot), és Platón kora előtt nem 9000, hanem 900 évvel történt Atlantisz pusztulása – ez pedig egybeesik a vulkánkitörés idejével. A régészeti leletek tisztán mutatják, hogy a minószi kultúra mennyire fejlett volt ebben az időben – a társadalom olyan építészeti tudással rendelkezett, hogy többemeletes házakat is képesek voltak megépíteni.
Valós régészeti felfedezések
A történészek nagy része azt az álláspontot osztja, hogy Platón története tulajdonképpen tanmese – egy olyan történet, amellyel azt akarta szemléltetni, mi történik, ha az emberek túl becsvágyók és hataloméhesek lesznek. Atlantisz népe elveszett a jólétben, és kapzsivá vált – az istenek ezért megbüntették őket. Pontosan nem tudni, van-e bármiféle valóságalapja az elbeszélésnek. Talán az a legvalószínűbb, hogy valóban létezett egy sziget fejlett, gazdag társadalommal, amelyet aztán szökőár nyelt el – lefaragva a költői túlzásokat és a mesés elemeket egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy tényleg így történt minden.
Teljesen nem zárható ki a történet valamiféle valóságalapja, hiszen léteznek olyan leletek, amelyek közvetett módon alátámasztják az elsüllyedt sziget történetét – ilyen például a 2015-ben talált orikalkum is, amelyet egy Szicília partjainál elsüllyedt hajóban találtak a régészek. Az atlantiszi fémet Görögországból vagy Kis-Ázsiából szállították – de hogy pontosan honnan és hová, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
