Az Challenger űrrepülőgép 1986-os katasztrófája a hivatalos magyarázat ellenére máig számos kérdést vet fel. Az alábbiakban a tragikus eseménnyel kapcsolatos népszerű összeesküvés-elméleteket vesszük sorra.
Számos olyan momentum van az űrkutatásban, amelyet a rajongók hajlamosak forradalminak minősíteni Gagarin űrrepülésétől kezdve az első Holdra szállásig. Ezek után talán nem meglepő, hogy az űrsikló-programról már akkor is hasonlóan nyilatkoztak, amikor 50 évvel ezelőtt először merült fel, hogy az űrutazások során többször használatos eszközöket alkalmazzanak.
1969-ben Richard Nixon amerikai elnök megbízta az alelnökét, Spiro Agnew-t, hogy az Űrügyi Munkacsoport élén dolgozza ki a Nemzeti Űrkutatási Stratégiát. Ez 1972-ben az elnök asztalára került, aki rábólintott a koncepcióra, amelyben már szerepelt az űrrepülőgép lehetősége is.
Eredetileg ötmilliárd dollárt kapott az űrsiklóprogram, később több mint a negyvenszeresét (!) költötték rá. Az Enterprise volt a projekt első eredménye, amely kizárólag légköri feladatokra volt alkalmas, űrutazásra nem.
Őt követte a Columbia, amely 1981 áprilisában tette meg első űrútját. Mai főszereplőnk a harmadik volt a sorban, szűzrepülésére 1983 áprilisában került sor.
Az események felgyorsultak, következett a Discovery (1984), majd az Atlantis (1985). Ez a két utóbbi év volt az elsó igazi űrsiklókorszak: az űrrepülőgépek átlagosan kéthavonta léptek ki az űrbe, ahol néhány napot töltöttek, fedélzetükön öt-hét űrhajóssal.
Mielőtt kiveséznénk az eseményeket, nézzük meg, mi is az az űrrepülőgép. Humán beállítottságúak se ijedjenek meg, csak az alapokat nézzük át.
Az olyan költséges ágazatokban, mint az űrkutatás vagy a közétkeztetés, az újrahasznosításnak igen komoly szerepe van. A NASA szakemberei is úgy gondolkoznak mint az iskolai menzák szakácsai: minél kevesebb maradékot kell szemétbe dobni, minél több pörköltléből lesz másnapra gulyásleves, annál kisebb a ráfordítás.
Ezen logika mentén az űrsikló gondolata teljesen rendben van, hiszen az űrből való visszatérés után, egy kis karbantartást követően ismét kiküldhető az atmoszférán kívülre. A konstrukciónak három fő alkotóeleme van: a külső üzemanyagtartály (folyékony oxigénnel, valamint hidrogénnel), kétoldalt a gyorsítórakéták (szilárd halmazállapotú hajtóanyaggal), és maga a repülőgép, az úgynevezett orbiter.
Ez utóbbi tér vissza a földre, a fedélzetén utazó emberekkel együtt. A klasszikus forgatókönyv úgy néz ki, hogy a kilövést követő harmadik percben a két gyorsítórakéta, a kilencedikben az üzemanyagtartály válik le, innen kezdve a repülőgépként viselkedő orbiter magára van utalva.
1986. január 28-a, kedd. A Challenger közel egy hete a Kennedy Űrközpont indítóplatformján rostokolt. Az indulást hat nap alatt már hétszer halasztották el, úgyhogy mindenki ideges volt már egy kicsit.
Florida nagyon hideg napra ébredt: hajnali négy órakor mínusz nyolc Celsius-fokot mértek, ami délelőtt tíz órára mínusz kettőre emelkedett. Eddig +12 foknál hidegebb körülmények között nem indult űrrepülőgép. Végül helyi idő szerint 11 óra 39 perc 13 másodperckor a körülbelül háromezer tonnányi tolóerő a levegőbe emelte az űrkompot.
Az első percben úgy tűnt, hogy minden rendben, aztán a hetvenharmadik másodpercben valami történt: megszakadt a kommunikáció, s a monitorokon a gép helyén egy tűzgömb jelent meg. Ekkor 14 800 méter magasban tartózkodtak, s a hangsebesség közel kétszeresével haladtak.
További 71 másodperc elteltével az irányító központ hivatalosan is bejelentette: a Challenger megsemmisült.
A hivatalos magyarázat
Ronald Reagan elnök azonnal elrendelte egy vizsgálóbizottság felállítását, akik négy hónapnyi nyomozás után, 1986 júniusában letették a megállapításaikat tartalmazó jelentéseket az elnök asztalára.
Lássuk, szerintük mi okozta a Challenger katasztrófáját. A robbanáshoz vezető út az egyik szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétánál kezdődött, és egyszerűségében is hátborzongató: egy 11 dollárba kerülő tömítógyűrű nem megfelelően tömített.
A nagy hidegben elveszítette rugalmasságát, amire a gép hajtóművéből kiáramló 2800 fokos gázok még rátettek egy lapáttal. Az üzemanyag szivárogni kezdett, begyulladt, majd a láng átterjedt a külső üzemanyagtartályra. Itt átégette a tartály falát, majd a benne található egyik komponenst is, a nagyon gyúlékony hidrogén szivárogni kezdett, és alig néhány másodperc múlva felrobbant.
A kérdőjelek ennél a pontnál kezdődnek, ugyanis a mai napig nem lehet százszázalékos pcntossággal tudni, hogy a hétfős legénység melyik tagja pontosan mikor és mitől halt meg.
Az olvasó most biztosan felvonja szemöldökét, és azt kérdezi: hogyhogy mikor és miben? Hát ott robbant fel mellettük félmillió liter hidrogén, mi ez a hülye kérdés? Nos, nem ilyen egyszerű a dolog.
A személyzeti kabin nem semmisült meg, az űrsikló önmagában nem robbant fel, „csak” a külső üzemanyagtartály és a két segédrakéta. A kabint egy ideig még vitte előre a tehetetlenség, majd 19 500 méter magasságban megállt, s egy darabban kezdett lefelé zuhanni, mígnem 165 másodperc szabadesés után, nagyjából 340 km/órás végsebességgel az Atlanti-óceánba csapódott.
A lassulása a vízbe érés pillanatában megközelítette a mínusz 200 g-t, márpedig a legkeményebb űrhajóskiképzésnél sem tréningeznek 20 g-nél többel. Ekkora lassulásnál már belső szervek szakadnak darabokra, hogy egyéb következményekről most ne is beszéljünk.
Mindent elmond, hogy egyértelműen csak négy űrhajós földi maradványait sikerült azonosítani, illetve elkülöníteni egymástól. A vizsgálatok szerint szinte biztos, hogy ez a becsapódás végzett a nyomáscsökkenés miatt addig eszméletlen legénységgel.
A kabint átvizsgáló szakemberek három egyéni légzőkészüléket is bekapcsolva találtak, ami azt mutatja, hogy legalább egy, de az is lehet, hogy három űrhajós túlélte a robbanást és a kabin leszakadását, s volt idejük bekapcsolni a mentőkészülékeket.
Ezek mindegyikében hat percre elegendő oxigént tárolnak olyan esetekre, amikor a kabin levegője lélegezhetetlenné válik, de a 200 g ellen ez sem véd.
Most pedig következzenek az összeesküvés-elméletek, amelyek a tragédia után perceken belül lekötötték Amerika, később a világ érdeklődőinek figyelmét.
Elöljáróban nem árt leszögezni, hogy a NASA roppant titkolózó volt az egész Challenger-balesettel kapcsolatban, s mereven ellenállt minden külső érdeklődésnek. A sajtó sem volt rest, és beperelte a céget közérdekű információk visszatartása miatt, de természetesen a NASA se most jött a hat húszassal: sztárügyvédekkel védekezett, akik államtitokkal, kegyeleti megfontolásokkal és hasonlókkal lőttek vissza.
1. A környezetvédők
A NASA évtizedek óta a szélsőséges zöldek célkeresztjében állt, akik minden alkalmat megragadtak, hogy borsot törjenek az Űrkutatási Hivatal orra alá. Belekötöttek mindenbe, amibe csak bele lehetett: az üzemanyagokba, az űr teleszemetelésébe, de még az űrközpont környéke talajának elszennyeződésébe is.
Figyelmeztették a hivatalt, hogy előbb vagy utóbb megbánják, ha nem veszik őket komolyan, azonban ennek semmi foganatja nem volt. Aztán a környezetvédők rájöttek, hogy több szimpatizánsuk a Morton-Thiokol Inc.-nél dolgozik, annál a cégnél, amelyik hagyományosan a gyorsítórakétákat gyártotta az űrsikleprojekthez, úgyhogy nem volt különösebb kihívás úgy intézni, hogy ne az előírásos tulajdonságú tömítőgyűrűk kerüljenek egy-két kritikus helyre.
A fagy és az extrém terhelés elintézte a többit. A szabotázs egy enyhébb verziója szerint a megbuherált tömítőgyűrűs segédrakétákat eredetileg ember nélküli próbarepülésre szánták. A megrendelés is így ment a Morton-Thiokolhoz, és a rossz minőségű gyűrűket abban a hiszemben helyezték el, hogy emberélet nem kerül veszélybe, maximum egy távirányított tesztrepülőgép fog lezuhanni.
Aztán mégis az a döntés született, hogy a rakétákat a legénységet szállító Challengerre szerelik. A környezetvédőkkel szemben sokkal megengedőbb konteósok csak a zöldek közvetett felelősségéről beszélnek: szerintük a NASA ezek nyomására cserélte ki az addig kiválóan teljesítő tömítőgyűrűket olyan újakra, amelyek kevesebb azbesztet tartalmaztak ugyan (ez volt ugyanis a Greenpeace tiltakozásának egyik fő oka), azonban kevésbé voltak ellenállóak a hideggel szemben, mint a régiek.
2. A Lockheed Martin
A NASA évek óta győzködte az Air Force-t, hogy csatlakozzon az űrsiklóprojekthez, és vegye bérbe valamelyik űrrepülőgépet a katonai célú űrrepülések lebonyolításához. A légierő (amelyik a Lockheeddel folytatott párhuzamos tárgyalásokat egy hordozórakéta kifejlesztéséről) sokáig kérette magát, de lassan úgy tűnt, hogy beadja a derekát.
Nem mellesleg a Lockheed szakosodott leánya, a Lockheed Martin Space Systems szállította a külső üzemanyagtartályokat a NASA-nak, de már régen szerette volna megcsípni a gyorsítórakétákra vonatkozó megrendelést is.
A Lockheednek annyira kellett a légierős megrendelés, hogy ők intézték a szabotázst a Morton-Thiokol szerelőcsarnokában (lásd a környezetvédős forgatókönyvet). A Challenger lezuhanása után az Air Force köszönte szépen, de elhajtotta a NASA-t és a Thiokolt, majd megbízta a… na kit?
Igen, a Lockheed Martin Space Systemst az új, Titan IV-es hordozórakéta-család kifejlesztésével, amelyet aztán 15 éven keresztül olyan katonai projektekhez használtak, mint az amerikai felderítő műholdak Föld körüli pályára állítása vagy a Milstar távközlésiszatellit-család üzembe helyezése. Ha elmondjuk, hogy egyetlen Titan IV-es kilövés úgy 420 millió dollárba került, és csak műholdból 23-at lőttek fel vele, a motivációt nem kell sokáig keresgélni.
3. A földönkívüliek
Sokan beszámoltak arról, hogy Ellison Onizuka alezredes kiváló mesélő volt. Baráti társaságok állandó középpontjaként gyakran azzal szórakoztatta az egybegyűlteket, hogy régi történeteket osztott meg velük azokból az időkből, amikor a kaliforniai Edwards támaszponton dolgozott tesztpilótaként.
Egyik kedvenc sztorija arról szólt, hogy amikor 1978-ban a NASA által lebonyolított kiválasztási procedúra alanya volt, négy űrhajósjelöltet betereltek egy különterembe, mindenféle érzékelőket kapcsoltak rájuk, majd tesztként levetítettek nekik egy pár perces rövidfilmet, amelyen „földönkívüliek” boncolása volt látható.
Onizuka mindig nevetve idézte fel az akkori megdöbbenését, és elismeréssel adózott a NASA látványtervezőinek, akik szinte elhitették vele, hogy valódi idegeneket lát.
1986 januárjában egy Clark McClelland nevű újságíró rákérdezett a régi történetre. Onizuka elkomorodott, és sejtelmesen csak annyit mondott, hogy az azóta eltelt években szerzett tapasztalatai alapján egészen másként látja az akkor, abban a teremben észlelteket.
Az újságíró erősködésére csak annyit volt hajlandó hozzátenni, hogy amint a Challenger visszatér, részletesen be fog számolni arról, hogy mit is akart ezzel mondani. Hozzátette: a többi űrhajós is hozzá fog szólni a dologhoz, Clarktól pedig addig is titoktartást kért.
Jogosan vetődhet fel a kérdés: ha a NASA meg akarta akadályozni az esetleges leleplezést, miért nem intézte el Onizukát és a többieket egy földi balesettel? Miért kellett a teljes űrsiklót megsemmisítenie?
Nos, erre is van válasz: a teljes legénység élő egyenes adásban, a Challenger fedélzetéről szerette volna beavatni az emberiséget a Nagy Titokba, abba, hogy az amerikai kormány már évtizedek óta kapcsolatban áll az idegenekkel.
Érdemes megjegyezni, hogy Onizuka első Űrutazása 1985 januárjában volt, akkor a Discoveryvel. Erről a küldetésről nagyon keveset lehet tudni, lévén hogy ez volt a legelső olyan űrsiklós repülés, amelyet teljes egészében a Pentagon finanszírozott, s kifejezetten katonai feladatokat látott el. Vajon itt látott, hallott, tapasztalt valami olyasmit, ami az idegenekkel kapcsolatos álláspontja megváltoztatására késztette?
4. A szovjetek
Konteósok egy csoportja esküszik arra, hogy a Challenger katasztrófáját a szovjetek által Kubából kilőtt lézernyaláb okozta.
Ezt a verziót látszik erősíteni az a háttérinformáció, mely szerint 1986. január 3-án az egyik kaliforniai FBI-kirendeltségen keletkezett egy erre utaló jelentés. Ebben a nyomozóiroda egyik kubai származású ügynöke hívja fel a figyelmet arra, hogy „speciális űrhadviselési feladatokkal” moszkvai különítmény érkezett Havannába, s célpontjuk a Kennedy Űrközpont lesz.
A fenyegetésről szóló információt soron kívül továbbították a NASA-hoz, ahol legyintettek a dologra, mondván: ez technikailag kivitelezhetetlen. Végül (így az elméletek) az amerikaiak megbizonyosodtak az oroszok felelősségéről, de nem akartak nyílt, talán világháborúba torkolló konfliktust.
Osztottak-szoroztak, megvizsgálták, hogyan tudnának visszavágni Moszkvának, és végül megtalálták a szerintük nagyságrendileg megfelelő választ: kereken három hónap múlva bekö- vetkezett a csernobili katasztrófa.
5. Elnöki nyomás
A nagypolitikával szemben kritikus észrevételeket megfogalmazók egyenesen Ronald Reagan elnökre és a stábjára verik a balhét. A tervek szerint az elnök aznapra időzítette az unió helyzetével foglalkozó beszédét, s ebben jól mutatott volna egy újabb sikeres űrsiklóküldetés megemlítése.
A sorozatos csúszások azonban egyre kétségesebbé tették, hogy a kilövésre még a beszéd elmondása előtt sor fog kerülni, ezért a Fehér Ház illetékesei félóránként telefonáltak az űrközpontba, finoman arra célozva, hogy az elnök nagyon csalódott lesz, ha nem tud beszámolni az amerikai népnek a Challenger szárnyalásáról.
És ha az elnök csalódott, bizony még az is elképzelhető, hogy a NASA a jövőben kevesebb pénzt kap az egész programra. Nos, az űrközpontban sem hülyék dolgoznak: értettek a szóból, s elindították az űrsiklót, noha biztonsági szempontból még nem vizsgáltak át mindent.
6. Terroristamagyarázat
Az FBI washingtoni központjában 1986. február 24-én, vagyis az események után egy hónappal jelentkezett egy megbízható forrás, aki azt javasolta, hogy feltétlenül beszéljenek egy ismerősével, egy nővel, akinek érdekes hírei vannak a Challenger lezuhanásáról.
Két ügynök azonnal kiment a találkozóra, ahol a következőt tudták meg: Szabotázs történt, amit egy Amerikát gyűlölő terrorcsoport szervezett meg. Ennek a csoportnak három tagja is a NASA-nál dolgozott: az egyikük elhelyezte a robbanótöltetet az üzemanyagtartály falán, majd a felszállás után egy másik alkalmazott aktiválta a földről, rádiófrekvenciás módszerrel.
A harmadik beépített ember az egyik asztronauta volt, aki tippekkel segített az elsőnek elhelyezni a robbanóanyagot, azzal, hogy megmondta, pontosan hol vannak a biztonsági kamerák a Challenger körül, és melyek azok a vakfoltok, amelyekről nem közvetítenek képet.
A forrás arra is célzott, hogy a terrorcsoport ázsiai gyökerekkel rendelkezik, akárcsak az az űrhajós, aki végül (rituális öngyilkosságként) maga is életét vesztette.
Nos, a legénységnek egyetlen ázsiai gyökerekkel bíró tagja volt: Onizuka alezredes, akiről már szó volt.
Mielőtt még bárki is legyintene, gyorsan elmondjuk, hogy az elmúlt években az FBI és a NASA nyilvánosságra hozott ugyan több mint hatezer oldalnyi, a Challenger-ügyről szóló jelentést, de több száz oldalt továbbra is visszatartanak, közelebbről meg nem határozott, „nemzetbiztonsági érdekre” történő hivatkozással.
Az imént említett informátorral lebonyolított beszélgetés után készült jelentések is szerepelnek a szabadon hozzáférhető adatok között – kivéve azt a 26 oldalt, amely pont a nyomozás eredményeiről szól.
A Challenger lezuhanása után az amerikai űrrepülőgép-program közel három évig szünetelt. Az űrsiklók 135 felszállása közül kettő végződött tragédiával, melynek összesen 14 űrhajós esett áldozatul.
Az utolsó űrrepülőgép az Atlantis volt, amely 2011 nyarán repült utoljára, amikor is a NASA lezárta a programot. Hogy a harminc év alatt a teljes programra elköltött 210 milliárd dollár, illetve a 14 emberélet megérte-e a fáradozást, mindenki döntse el maga.