Atlantisz lakói Platón szerint rendkívül egyedi és érdekes módon kialakított, hatalmas városban éltek. Poszeidón isten eredetileg koncentrikus körök mentén alakította ki területét, amelyekből két kör szárazföldet, három pedig vizet alkotott, váltakozó zónákat képezve.
Ezután Atlantisz királya, Atlasz irányításával saját céljaiknak megfelelően formálták a területet, és egy hatalmas várost hoztak létre.
Elsőként hidat építettek a vízzel teli gyűrűk fölé, majd a középpontban hatalmas palotát emeltek, amelyet a következő generációk mindig kibővítettek, így az évek múlásával egyre grandiózusabb és pazarabb lett.
A várost a tengerrel összekötő csatornát is építettek, amely állítólag 9 kilométer hosszú volt:
„Ástak ugyanis a tengertől a legkülső gyűrűig egy csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven sztadion hosszú volt, és lehetővé tették a hajózást a tengerből odáig — mint valami kikötőbe —, kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók is befuthassanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a hidak közelében, annyira, hogy egy háromsorevezősnek átjárója legyen egyikből a másikba, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt lehetett hajózni, mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből.” (Platón: Kritiasz)
Hatalmas falakat és tornyokat is emeltek a központi sziget köré, ezeket és a város többi épületét háromféle színű kövekből építették: fehérből, vörösből és feketéből; így valószínűleg csodálatosan nézhettek ki az épületek.
Érdekes, hogy ugyanebből a háromféle színű kőből emelték az egyiptomi Gízánál a fennsíkot uraló piramisokat is.
Építésükhöz fekete és vörös gránitot, valamint fehér turai mészkövet használtak. Ebből több szerző is arra következtetett, hogy Egyiptom magasrendű kultúráját egy atlantiszi törzs hozta létre – így felmerül a kérdés, vajon ez a három szín valamiféle szakrális jelentéssel bírt, és ezért használták bizonyos épületegyüttesekhez.
A városfalakat fémmel vonták be: a külső falat rézzel, a következőt ónnal és a legbelső citadellát védő falat pedig oreikhalkosszal, amelyről Platón azt írja, hogy vöröses színű, ára az aranyéval vetekszik, és az Atlantiszt követő korok már nem ismerték.
A város középpontjában álló királyi palotával együtt, e fémmel borított, fénylő falak mögött megépült Poszeidón temploma is. Platón Kritiasz című művéből ítélve ez lehetett Atlantisz legpazarabb épülete:
„A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak. Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal volt díszítve; a falakat oszlopokat és a padlózatot pedig teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti.”
A város nagy része a külső gyűrűn kívül terült el, és jókora távolságot foglalt el a környező síkságból. A körülbelül 550 x 370 kilométer kiterjedésű síkságot csatornák szelték át. Az atlantisziak itt termelték meg gabonáikat. Az éghajlat állítólag olyan kedvező volt, hogy egyetlen év alatt kétszer is arathattak: egyszer télen, az esőnek köszönhetően, és egyszer nyáron, a csatornák lehetővé tette öntözés révén.
A síkság szélén emelkedő hegyvidéki területet szintén benépesítették, és a síksághoz hasonlóan ezt is csodálatos bőség és a természet nyújtotta gazdagság jellemezte.
„Sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és rétek, elegendő táplálékul minden házi– és vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben.”
Platón ábrázolása szerint Atlantisz városa maga a paradicsom, az a hely, ahol férfi és nő semmiben nem szenvedett hiányt, és ahol maguk az istenek is bizonyára elégedetten éltek volna. Atlantiszról szóló beszámolónkat egy érdekes megjegyzéssel szeretnénk befejezni.
A város Platón által leírt alaprajzának felülnézetéből az ún. „atlantiszi kereszt” alakja bontakozik ki, amelyet a koncentrikus körökben kialakított földek és az azokat átszelő csatornák mintázata nyújt. A kereszt szára az a széles csatorna, amely Atlantiszt a tengerrel köti össze. Állítólag ez a kereszt látható a megalitikus kőkörökben, az állóköveken és oltárokon szerte a prehisztorikus Európa területén; ennek a szimbólumnak az ábrázolásával Atlantisz legendáját és az emberiség múltjának emlékét akarták életben tartani.
Egyébként nem ez az egyetlen hely, ahol a körök és a kereszt mintázata együtt látható. Az egyiptomi ankh formája is hasonló, ha nem ugyanolyan, és számos kelta kereszt is meglepő hasonlóságot mutat ezzel a szimbólummal. Az atlantiszi keresztet az édenkerttel is összefüggésbe hozták.
Állítólag a körökben lévő kereszt az édenkertbe ömlő négy folyót jelképezi, amely a négy égtáj felől érkezik. Ez beleillik a képbe, mivel a város leírása magának az eszményi államnak a leírása. Vajon lehetséges, hogy a kereszt eredeti jelentése az emberiség eredetére utal? Arra a helyre, ahol az ember először emelkedett ki barbár létéből és vált valóban civilizálttá? Az első városra és az első földre, ahol paradicsomban éltünk? Ez valóban ígéretes gondolat.
