James Brolin meg volt győződve arról, hogy Az amityville-i ház borzalmai című filmet, amiben ő is szerepelt, átok sújtotta.
Brolin a filmben George Lutz mérnök szerepét játszotta, akit ijesztő, démoni események egész sorozata űzött el otthonából, családjával együtt.
A film Jay Anson nagy sikerű könyve alapján készült. Az írónak maga a Lutz család mesélte el a lidérces eseményeket.
Brolin a következőkről számolt be:
„A forgatás első napján lakásomból kilépve beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet jelző gombot. A lift még három szintet sem ereszkedett, amikor csikorogva és nyikorogva megállt, a lámpái pislogni kezdtek, majd teljes sötétség borult rám. Segítségért kiáltottam, de senki sem hallotta.”
„Ijesztő és hátborzongató élmény volt. Az embernek mindenféle hajmeresztő dolgok jutnak ilyenkor az eszébe. Segélykiáltásom visszhangként csengett a fülemben. Az a 30 perc egy egész örökkévalóságnak tűnt.”
A balszerencsék sora másnap reggel folytatódott.
„Alig egy perce érkeztem meg a forgatásra, amikor megbotlottam egy kábelben, és kificamítottam a bokám” – mesélte Brolin. „Napokig bicegtem a fájó lábammal.”
A film azokat a rémes eseményeket dolgozta fel, melyeket George és Kathleen Lutz, valamint három gyermekük élt át, miután a család egy olyan Long Island-i (New York) házba költözött, mely 1974-ben egy többszörös gyilkosság helyszíne volt.
Ronald Defoe, egy vagyonos autókereskedő 23 éves fia vacsora közben altatót kevert az ételbe, majd szüleit, fú- és lánytestvéreit hajnali 3.15-kor, szobáról szobára lopakodva, puskájával hátulról lelőtte.
A bíróságon azt állította, hogy a „hangok” parancsolták neki a bűntény elkövetését. Defoe-t hatszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Lutzék számára ez a hátborzongató történet tette lehetővé, hogy kivételesen olcsón, mindössze 80 ezer dollárért vegyék meg az álomba illő házat, ami egy szép, háromemeletes, gyarmati stílusban épült rezidencia volt. A kis Amityville-ben, ahol főként középosztálybeli emberek éltek, az épület valóságos látványosságnak számított.
Miután a család beköltözött, a helybéli papot, Mancuso atyát – a filmben Rod Steiger alakította – kérték fel, hogy áldja meg a házat. A könyv szerzője, Anson így írta le a történteket:
„A pap belépett a házba, és elkezdte a szertartást. Ám amikor szentelt vízzel a kezében az áldás szavait mormolta, egy férfihangot hallott, ami hátborzongató tisztasággal csak ennyit mondott: „Ki innen!”
„Az atya rémülten felnézett, de egyedül volt a szobában. Akárki vagy akármi is szólt, sehol sem lehetett látni.”
Az első két éjszakán hajnali 3.15-kor, Lutzék furcsa zajokra ébredtek új otthonukban. Ám az igazi rémségek csak a harmadik éjszakán kezdődtek.
George Lutz, szokásához híven, most is ellenőrizte lefekvés előtt, hogy minden ajtó és ablak be van-e zárva. A hangok 3.15-kor ismét felébresztették, és ez alkalommal lement a földszintre, hogy körülnézzen.
Nem akart hinni a szemének. A nehéz, tömör fából készült ajtót valaki kirántotta a helyéből, és az csak egyetlen vaspánton lógott. Félelme csak fokozódott, amikor észrevette, hogy az ajtót belülről tépték fel. A tömör acélból készült ajtófogantyút kihúzták a helyéről, és a fogantyút körülvevő fémlap szélei befelé hajlottak.
Attól az éjszakától kezdve a ház önálló, kísérteties életet élt. Ablakok nyíltak ki és csukódtak be maguktól, a lépcsőkorlát oszlopai kiszakadtak a helyükről.
Két héttel a bejárati ajtóval történt incidens után, George arra ébredt, hogy Kathleen az ágy fölött lebeg. George a hajánál fogva húzta vissza feleségét, és felkapcsolta a villanyt. De nem fiatal és vonzó párját látta maga előtt, hanem egy förtelmes teremtményt.
Amikor Kathleen megpillantotta saját képmását a tükörben, felsikoltott: „Ez nem én vagyok! Ez nem lehetek én!” Külseje a következő hat órában lassan visszanyerte eredeti vonásait.
Néhány nap múlva a késő esti órákban, Kathleen és George a nappaliban üldögéltek, amikor az asszony két világító, vörös szemet vett észre az elsötétített ablakban. Kiszaladtak a házból, és furcsa nyomokat találtak a hóban. Kathleen így mesélte el Ansonnak a látottakat: „Patanyomokat láttunk, melyeket mintha egy hatalmas disznó hagyott volna.”
Lutzék, mindössze 28 nap elteltével elmenekültek az iszonyatos házból.
Amikor a túlvilági hangok közepette, sietve összepakolták néhány holmijukat, zöld nyálka kezdett szivárogni a falakból és a plafonból, a kulcslyukakból pedig ragadós, fekete anyag csöpögött.
Az átoktól tartva, a filmesek nem mertek az eredeti házban forgatni, túlságosan sok, a villával kapcsolatba került személlyel történt rémisztő eseményről hallottak már. Szerencsére sikerült egy majdnem ugyanolyan épületre bukkanniuk New Jersey-ben.
Egy fotós az amityville-i ház fényképezése után Ansonhoz ment felvételeket készíteni. amíg az írónál tartózkodott, autójának leállított motorja kigyulladt, és narancssárga füst gomolygott belőle.
Maga Anson is elmondott néhány, a könyvével kapcsolatos ijesztő eseményt:
„A kézirat első fejezeteit kölcsönadtam egy hölgyismerősömnek. Azon az éjszakán tűz ütött ki náluk, és az asszony, két gyermekével együtt megfulladt. Az egyetlen dolog, ami nem fogott tüzet a lakásban, a kézirat volt.”
„Egy férfi autójának csomagtartójába tette a kéziratot, és hazafelé tartott. Belehajtott egy pocsolyába, ami valójában egy 12 láb mélységű gödör volt. Amikor az autót másnap kiemelték, az egyetlen szárazon maradt tárgy a kézirat volt.”
„Amikor a szerkesztő eljött az irodámba, az elkészült kéziratért, autója kigyulladt, és észrevette, hogy a motor összes csavarja meglazult.”
Maga Anson szívinfarktust kapott, fia és barátja majdnem életét vesztette egy autószerencsétlenségben.
Az amityville-i ház borzalmai című film dermesztően hiteles képet fest a természetfeletti eseményekről. Stuart Rosenberg rendező azt mondja, hogy nem kezdett volna a film elkészítésébe, ha egyszerűen csak egy új horrorfilm lehetőségét látja benne.
Hozzáfűzte még: „Első reakcióm az volt, hogy ez nem nekem való téma. De amikor elolvastam Jay Anson könyvét, úgy tűnt, van benne igazság.”
