A rezonancia törvénye

A fizikából mindnyájan ismerjük a rezonancia fogalmát (resonare latinul annyit jelent: visszhangzani). A hangvilla csak azoknál a hangoknál rezeg, amelyeknek a frekvenciája megfelel a hangvilla saját frekvenciájának.

Ha ez nem így van, a hangvilla számára a hang nem is létezik, hiszen nem képes érzékelni. Az a rádióvevő, amelyik középhullámra van beállítva, csak a középhullámú adásra lesz rezonáns. Az ultrarövid hullám és a hosszúhullám megismerhetetlen marad számára, nem tartozik a “világképéhez”.

Ahhoz, hogy egy ember valamit érzékelhessen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel, ez hozza olyan helyzetbe, hogy „együtt tudjon rezegni” vele; az érzékelést tehát ez a rezonancia teszi egyáltalán lehetővé.

Goethe így fogalmazta ezt meg: “Ha szemünk nem lenne napszerű, sosem pillanthatnánk meg a Napot, s ha nem lenne bennünk isteni erő, hogyan is ragadtathatna el bennünket bármely isteni jelenség?”

Hirdetés

Goethe e gondolata elhagyja a fizikai rezonanciák világát, s a rezonancia törvényét arra a területre alkalmazza, amely bennünket is foglalkoztat. A valóságnak mindenki csak azt a területét képes érzékelni, amelyre rezonáns. Ez nemcsak a valóság érzéki észlelésére, hanem a valóság összfelfogására is vonatkozik. Semmi sem érzékelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra.

Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból mennyit képes felfogni, mindenkori tudatállapotától függ. Erre akkor döbbenünk rá leginkább, amikor évekkel később újraolvasunk egy könyvet. Miután az évek során tudatunk kitágult, “jobban értjük”, amit olvasunk.

Csak olyan eszmékkel, gondolatokkal, emberekkel, helyzetekkel kerülhetünk érintkezésbe, amelyekre rezonánsak vagyunk, vagy, amelyekkel affinitásunk van. Megfelelő affinitás nélkül nincsen manifesztáció. Senki sem kerül véletlenül bele egy vitába vagy verekedésbe, aki mégis, annak affinisnak kell lennie az ilyen típusú élménnyel. A verekedés mindenkori következményeit ezek szerint az is viseli, aki azt hiszi, hogy teljesen vétlenül került a csetepatéba. Ha nem lett volna megfelelő affinitása, nem is került volna bele. Ha valakit elgázolnak az utcán, legyen bár jogilag és funkcionálisan a gázoló a vétkes, ez nem változtat azon a tényen, hogy az elütött érett volt erre az eseményre, különben nem tapasztalhatta volna meg.

forrás: humanisztikus.hu