Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Orfeo Angelucci története 6. rész – Újabb találkozás Neptunnal

img

Emlékezések, arra a másik, végtelenül nagyobb, elveszett világra történő emlékezések üldöztek napokon keresztül. Olyan volt számomra, mintha egy másik személy lennék.

Új megértésem fényében megváltozott a felfogásom minden dologról. Mindent egy új perspektívából láttam. És így minden korábbinál inkább úgy éreztem magam itt a Földön,mint egy idegen.

Egy délután, amikor Los Angeles központjában voltam, egy utcasarkon álltam, és figyeltem az elhaladó sok embert. Mindannyian becsvágyó céljaik, szórakozásaik és értéktelenségeik után hajtottak. Mindegyiknek megvolt a maga személyes gondja és problémája, és az ő egészen privát életét élte. Alig valaki vette egyáltalán figyelembe az utcán lévő embertársait.

Olyan volt, mintha mindenki egy külön világban, magának élne,az elkülönültségnek és az élő halálnak egy sírjába zárva.

Mint az árnyékok siettek ők tova külön útjaikon elfoglalva, az embertelenség álmaiba süllyedve.Felismertem, hogy valójában mindenki egyedül járta az útját; még a hozzá legközelebb lévő emberek sem érintették soha igazából az ő magányosságának a magját. Ez a mulandóság tragédiája.

Felületesen szemlélve minden nagyon kellemesnek tűnik. A Föld a virágaival, fáival, a napsütéssel, a városok burkolt útjaikkal és szép épületeikkel, a csinos házak ápolt gyepfelületeikkel, minden meglehetősen kívánatosnak látszik. De ez csak egy Fata Morgana, egy délibáb, mert az anyagi világ egy nagy börtön, amelyikben minden ember úgy él, mint egy fogoly egy zárt börtöncellában. A cellát nem lehet kívülről kinyitni.

Meglehetősen elszomorodtam, mire a kocsimhoz mentem a parkolóba, és hazautaztam.Egy vihar kerekedett, és máris egy finom, szitáló eső volt a levegőben. Otthon kiszálltam, és lementem a Los Angeles folyóhoz. A vizek épp kezdtek megint folyni a száraz, poros mederben. Kívülről úgy látszott, hogy az egész természet nyugodt, belülről azonban remegve várt az értékes víz életadó cseppjeire, amelyek megitatják a Nap által kiszárított földet és új életet adnak a haldokló fáknak és a megperzselt domboknak.A sűrű és sötét felhők fenyegetően csüngtek az égen. Mily jelképes – gondoltam -, a mi elszigeteltségünkre az Univerzum egyéb részétől! Időn és téren keresztül szellemi intelligenciák akadálytalanul laknak egymással egységben, mindannyian mint az Atya nagy Harmóniájának egy-egy része.

De itt, ezen a parányi bolygón élő ember el van vágva azokkal a más világokkal folytatható kapcsolattól és megelégszik azzal, hogy magát állítsa be a világegyetem legmagasabb intelligenciájának.Bárcsak mégis felismernénk, hogy mennyire tévedünk! Mi itt a Földünkön egyfajta magányos fogságban élünk. A sokat dicsért légkörünk az egyik sorompó, amelyik gátol minket abban, hogy kiszabaduljunk börtönünkből. Az meggátolja nagymértékben a kint lévő intelligenciákkal folytatandó kapcsolatot is; mert rádió- és TV-hullámaink nagy része visszaverődik hozzánk a sztratoszféránkban és azon túl lévő ionizált gázok különböző rétegeiről. Ezért számunkra itt, ezen a bolygón sokkal nehezebb kapcsolatot létesíteni a világűrrel, mint a legtöbb más bolygó élőlényeinek.

Miért van ez így? Miért vagyunk mi ennyire tökéletesen elszigetelve és elvágva a világegyetem többi részével lehetséges kapcsolattól?

Elindultam hazafelé, mert a vihar fúriája kitört a legnagyobb erővel. Heves széllökések korbácsolták a fákat és leszakították róluk a fonnyadt leveleket és ágakat. Az eső patakokban zuhogott. Villámok cikáztak a kaliforniai égen, ez itt egyike a ritka eseményeknek, és a dörgés fenyegetően vonult tovább. Az én egész testem minden villámlásnál remegett a fájdalomtól. Bőrig átázva értem haza, és lefeküdtem.Az azt követő hetekben tovább folytattam heti előadásaimat a Hollywood Hotelben. De az eredménnyel nem voltam megelégedve. Úgy véltem, hogy viszonylag kevés emberhez jutottam el, és mégiscsak sokkal többhöz kellett volna szólnom.

1953 szeptemberében aztán a „Mystic” c. folyóiratban megjelent Paul Vest cikke az én „repülő csészealj”-ban tett utazásomról. Azonnal jöttek levelek minden felől, az Egyesült Államokból és még Mexikóból és Kanadából is. Nagyon elcsodálkoztam a nyilvános érdeklődésen, és történetemnek az általános fogadtatásán. Sok személynél tűnt úgy,hogy intuitíven elő volt készítve a tudósításra.Ennek a cikknek a hatására egyszer kaptam egy telefonhívást egy férfitől, aki az Egyesült Államok keleti részén élt, és ott egy ismert evangelista szónok volt. Prédikációit minden héten egy nagy rádióadó sugározza. Telve hittel mesélte el nekem, hogy a „Mystic Magazin”-ban megjelent cikk elolvasása után az Ég valamilyen intéséért imádkozott, és hogy adtak neki egy jelet. A „jel” az volt, hogy amíg imádkozott, hirtelen egy repülő korong jelent meg fölötte. Azt mondta, hogy annyira mély benyomást tett rá az, amit látott, hogy azonnal elment a rendőrőrsre és jelentést tett a csoport századosának. A százados szintén látta a különös jelenséget, és parancsot adott egy repülőgépnek, hogy szálljon fel egy felderítő repülésre. De még mielőtt a repülőgép felemelkedett a földről, a jelenség eltűnt. És – így mondta -, ezért van ő abszolút meggyőződve az én történetem igazságáról.

Meghívott, hogy látogassam meg, és tartsak ott előadásokat. Mivel ekkor már feladtam a munkámat, az időtájt épp szűkén álltunk a kasszával.

A prédikátor küldött nekem 100 dollárt, hogy azzal fedezze utazási költségeimnek egy részét. Küldött egy szerződést is, és megígérte, hogy minden előadásomért fizet majd.A keleti államokba tett utazásomnak a célja az volt, hogy egy sokkal nagyobb hallgatósághoz szóljak. A legtöbb hallgató lelkesedett és leginkább fogékony volt a„csészealjak” küldetése iránt. Az az érzés, hogy sikerült sok jó magot elültetnem a mindenségből érkezett látogatók megértésére, boldoggá tett.Sajnos még a legszerényebb isteni teremtményeknek is szüksége van táplálékra a szervezet számára; ugyanakkor bizonyára minden munkás – egy olyan is, aki Isten szolgálatában áll – méltó a bérére. De az a plébános, akinek szavára rászántam magam az utazásra, teljességgel cserben hagyott engem. Még mind a mai napig (egy év elteltével) nem fizette meg kiadásaimat és az időmet.

Anélkül, hogy lelkiismeretfurdalása lett volna, faképnél hagyott a keleti államokban – messze távol otthonomtól és rokonaimtól – valóban minden fillér nélkül. A pap neve? Fontos az? — –A Buffalo-ban tartott előadás a legsikeresebb volt minden addigi erőfeszítéseim között.Messziről, Kanadából is jöttek emberek, és a terem dugig megtelt. Ha ugyan anyagi szempontból nézve ez a plébános meglehetősen meg is károsított, szellemileg erősebb támogatást kaptam, mint valaha. Közben elkezdtem megtanulni valami fontosat is: A képmutatók mindig keresztre fognak feszíteni, de a valóban hívők mindig megbocsátanak. Ténylegesen sokkal több a képmutató, mint az igaz. De Isten plusz egyetlen egy őszinte ember valójában nagy többséget jelent. Ennek a két megállapításnak az abszolút igazsága mindenkorra megerősödött lelkemben.Pénz nélkül partra vetődve a keleti államokban végül kaptunk anyagi segítséget a New Jersey-i rokonainktól és egy meghívást is, hogy látogassuk meg őket.Mélyre süllyedt életkedvünk kezdett újra feltámadni. Majdnem vidám szabadság hangulatban pakolták be a fiúk és Mabel csomagjainkat a kocsiba, és elutaztunk Trentonba. Ott maradtunk az apósomnál, Alfred Borgianininél a Kuser Roadon,egészen közel ahhoz a helyhez, ahol egykor magán kísérleteimet végeztem és a ballonokat küldtem az égbe a penészgomba kultúrákkal, anélkül, hogy tudtam volna,hogy ténykedésemet figyelik.New Jersey-ben jókedvű találkozásunk volt a rokonokkal és barátokkal. Mindenhova meghívtak bennünket, és majdnem minden este késő órákig marasztaltak minket. Hamar elfelejtettük bajainkat és az elmúlt hetek csalódásait, és szívesen vettünk részt a körülöttünk zajló gondtalan, lüktető életben. De sose mertem volna álmodni, hogy ott,régi otthonomhoz közel új élményem lenne a földönkívüliekkel.

ISMÉT NEPTUN ÉS JELENSÉGEK NEW JERSEYBEN

Egy decemberi estén éjfél körül egyedül tértem vissza a papa lakásához. Borgianini papa a város szélén lakik egy takaros elővárosi negyedben, ahol polgárházak és kis paraszti birtokok vannak. Az ég tele volt felhőkkel, de nem volt túlságosan sötét, mert a város felől egy jó adag fény verődött ide. Behajtottam az udvarra, és leparkoltam a kocsimat a szokott helyre. Ahogy ott ültem a kocsiban és lélegeztem be a tiszta, friss levegőt,valamint néztem a parti szikrázó fényeket, hallottam, hogy egy ismert hang szólítja a nevemet. Meglepődve néztem körül, és megpillantottam egy magas, jó felépítésű alakot,aki a sötét udvar egyik sarka felől közeledett.

Mivel egy ilyen találkozásra teljességgel felkészületlen voltam, egy pillanatra szükségem volt, hogy összeszedjem gondolataimat és világossá tegyem magam számára, hogy ez az ismerős hang senki másé nem lehetett,csak Neptuné. Amikor közelebb jött a kocsihoz, a sápadt fényben egész jól fel tudtam őt ismerni. Pontosan úgy nézett ki, mint azon az éjszakán a Los Angeles folyó medrében. A rajta szorosan illeszkedő „uniformis” úgy villogott, mint a fényből és árnyékból álló nyugtalan felhők. Mégis, valahogy másnak tűnt nekem ez a találkozás, mint máskor.Hiányzott az a kísérteties érzés, amelyet első találkozásunk alkalmával éreztem. Úgy tűnt, hogy ő hozzám hasonlót érez, mert azt mondta vidáman, hogy „szép karácsonyt,Orfeo!”

Meleg, sugárzó mosolya nemes viselkedése és minden más rajta olyan volt, mint régen; de én most sokkal könnyebben fogtam fel és értettem meg őt. Talán közelebb ereszkedett az én szintemhez, vagy én „rezegtem fel magamat” közelebb az ő szintjéhez abban a másik világban történt „felébredésem” óta?Megválaszolta a kérdést számomra.

„Most tényleg két világnak a lakója vagy Orfeo. Néha nehéz számodra eldönteni, hogy melyik világ a lényegi, és melyik csak egy árnyék, vagy hogy mindkettő a lényegnek csak különböző foka-e. De te jól végezted a dolgodat, ha meggondoljuk, hogy mi mindent éltél át az elmúlt 2 évben.Valójában te most meg vagy szabadítva a Föld bolygódtól, és a Kozmosz egyik polgárává váltál. 7 földi napon keresztül éltél tudatosan a mi világunkban, ahogy az az „időben” kinézett. Ez alatt az idő alatt a fizikai testedet, amelyik itt a Földön tovább végezte normális kötelességeit, én tartottam ellenőrzés alatt. Így én most bizonyos értelemben neked egy részed vagyok, mint ahogy te is egy rész vagy belőlem. Most a közös megértés örök kötelékei állnak fenn közöttünk.”

Amíg ő beszélt, visszagondoltam egy rejtélyes kijelentésére, amelyet első találkozásunkkor tett. Arról az emlékezetes éjszakáról volt szó a Los Angeles folyó partján. Pontosan emlékeztem, hogy azt mondta: „Újra el fogunk jönni kedves barátom,de nem hozzád!” Ezekre a szavakra azért emlékeztem olyan jól, mert engem akkor annyira elszomorítottak. Amint most itt néztem őt, azt gondoltam, jelenléte hazugsággá teszi szavait.Ismét mosolygott, és azt mondta barátságosan:

„A valóságban nem is jöttünk vissza hozzád. Te jöttél hozzánk! Amikor úgy ébredtél fel, mint egy közülünk, – hazatértél. Nem érted ezt? Mi nem térünk vissza az Orfeo nevű árnyékhoz. A mi elveszett testvérünk tért vissza hozzánk! És a veled történt első találkozásunk óta valójában soha többet nem hagytunk el téged.”

Felfogtam szavainak a jelentőségét, mert jól tudtam, hogy én már nem az a személy voltam, aki azon az éjszakán rémülten és zavartan és kissé félve szállt be a Hyperion Avenue hídja alatt a „csészealj”-ba.„Igen”, válaszoltam elgondolkodva, „amit mondasz,igaz. A Föld mostanában gyakran idegen tájnak tűnik számomra, ahol fogoly vagyok, akielfelejtette a hazáját.”

„De most már nem vagy többé fogoly, Orfeo! Te áttörted az anyag láncait. Csak ezáltal ismerted fel, hogy fogoly voltál – és ez a felismerés túlontúl fontos. A Föld népségének nagy többsége még álmában sem sejti igazi állapotát.”

Elhallgatott, és én szóltam egy pillanat múlva:

„Bizonyára tudsz az előadóutamról…”

„Végig veled voltunk”, válaszolta.

„Sok alkalommal igen erősen érezted a mi jelenlétünket. Mégis az egész egy keserű csalódás volt számodra. Több mint egyszer gondoltad azt, hogy reményeidnek és terveidnek a végére értél. De nincs vég Orfeo, semminek sincs vége! És sosem kell egy helyzet anyagi oldala miatt szorongatva érezned magad, mint pl. amikor az X plébános leblokkolt a te szükséged órájában! A Földön úgy van ez, hogy kerekek vannak kerekekben. Ha egy kerék felmondja a szolgálatot, egy másiknak annál nehezebben kell dolgoznia. De attól a keréktől, amelyik felmondta a szolgálatot, az idők folyamán a dupla mennyiségű munka teljesítése lesz megkövetelve.Ez a Föld törvénye. Ezért viselj el mindent derűs kedéllyel és vitézül!”

Egy kicsit később, míg én még gondolkoztam szavain, folytatta:

„A nyugati parton pillanatnyilag minden viszonylag nyugodt. De az út nyílik. Sokan eljutottak egy finom, új megértésre. A Föld kormányai mondhatnának sokkal többet a népeknek a „csészealj”-ügyekről. De ezt még nem akarják. Arra várnak, amíg eljön a megfelelő óra. Nem te is így gondolod?”

Nem válaszoltam semmit, hanem csak mosolyogtam. Tudtam, hogy egy ideje minden további nélkül abban a helyzetben voltam, hogy felfedjek sok mindent, amit a kormányok a pillanatnyi „csészealj”-helyzetről nagy fáradsággal titkon tartottak, és ezzel kivehetném a szelet a vitorlákból. Így azonban az új titkokat úgy fogadták az emberek,mint az esőt és a napsütést, de hiányzott bennük a bizalom.Lassan és gondolattal telve folytatta:

„Azok a napok, amelyek el fognak jönni a Földön,ismertek számomra; de előled és embertársaid elől még el vannak rejtve. Azt viszont elmondhatom neked: a tragédia órája nagyon közel van a Földön. Ezt a történelemben ’A nagy nyomorúság’-nak fogják nevezni. Következménye széleskörű pusztulás, szenvedésés sok ember halála lesz. Te bizonyára el tudod képzelni, hogyan fogja az ember a ’Nagy nyomorúság’-ot maga előidézni.Ezt a nagy szerencsétlenséget az Isten azért engedi meg, hogy felrázza az emberiséget és eljuttassa arra a szörnyű felismerésre, hogy milyen félelmetes árat kellene azért fizetnie, ha elkezdené Armageddon véres, megsemmisítő csatáját.Egy enyhe remény még fennáll arra, hogy elháruljon az a háború, amelyik a Föld végét jelentené; mert az idődimenzióban semmi sincs abszolút lerögzítve. Ha azonban bekövetkezne az a háború, amelyik egy kor végét hozza el, akkor seregeink készen állnak, hogy segítsenek mindazoknak, akik szellemileg nincsenek ellenünk.”

Lehajtottam a fejemet. Egészen távolról, mintha szép zenének a visszhangját hallottam volna kísértetiesen abból az elveszett világból, szomorú zenét, mintha angyalok ezrei gyászhimnuszokat énekeltek volna.Végül azt mondta Neptun halkan:

„Világtestvérem, ne ijedj meg! Hisz tudod, hogy mindig röviddel azelőtt van a legsötétebb, amikor felkel a nap. És a Föld hajnali pirkadása közel van. Olyan közel, hogy az első ragyogó sugarakat sokan a ti világotokban már látják. Már láthatjuk a ti nagy, holnapi világotok fénylő valóságát – a testvéri szeretet és bajtársiasság világáét, amelyben ember az embernek barátja, és mindenki össze van fűzve az Atya szeretete által. A horizonton lévő felhők hamar el fognak vonulni, és holnap a szenvedések már olyannak fognak látszani, mint az éjszaka álmai. Mi a világegyetemből várjuk annak az új, nagy földi napnak a felkeltét, amelyen közöttünk üdvözölhetjük a Föld gyermekeit.Szeretetünk és bizalmunk erősítsen téged és embertársaidat! És most, Orfeo, jó éjszakát!”

Ezeknél a szavaknál egy ezüstös köd elmosta alakjának körvonalait. Majdnem átlátszóvá vált, bár hallhattam távolodó lépteinek visszhangját. Az ő alakja nyilvánvalóan tetszőlegesen sűrűvé tudott válni, fényt tudott gyűjteni, és azt újra feloldani.Mintha elkábultam volna, úgy szálltam ki az autóból és mentem be a házba.Egészen meg voltam lepődve, amikor annyi zaj áramlott ki az ebédlőből és a konyhából.A belépéskor láttam, hogy a lakás tele volt emberekkel. Sok rokon és szomszéd volt ott.Mindannyian izgatottnak tűntek. Élénken beszélgettek és gesztikuláltak. Alig értem be a szobába, amikor Mabel és többen mások felugrottak és mesélték nekem, hogy mit láttak néhány kilométer távolságban északkeleti irányban.

Elbeszéléseik szerint olyasmit láttak, ami két nagy kerek fénynek tűnt, és amelyek egy felhőréteg alatt egymással fogócskáztak. A jelenség kb. 15 percig tartott. Még mindannyian annyira izgalomban voltak, hogy egymás szavába vágtak. Mindegyikőjük le akarta írni nekem a két különös fény mókás ugrásait a levegőben. De mivel én épp a saját, Neptunnal szerzett mély élményemtől jöttem, a tudósításaik a legcsekélyebb mértékben sem indítottak meg engem. Nem tudták megérteni, hogy miért voltam annyira érdektelen és szenvtelen. Ez valamelyest irritálta őket. Alice, a sógornőm egy kicsit sértődötten kérdezett, hogy tán nem hiszem nekik, amit mondanak? Láthatólag mindannyian csalódtak, amiért úgy látták, hogy az újdonság rám semmilyen benyomást nem tett.Én természetesen elhittem nekik minden szót, amit csak mondtak. Miért is ne tettem volna? Az egyik sógorom majdnem eltörte a lábát, amikor kiugrott a magas konyhaablakból, hogy jobban láthassa a különös fényeket. Ezt mind szívesen elhittem nekik. De ezért még nem lettem ideges elbeszéléseiktől és izgatottságuktól.Amikor végre egy kicsit megnyugodtak, azt mondtam nekik:

„Látjátok, milyen izgatottak és majdnem hisztérikusak vagytok ma este majdnem mindannyian! Mit gondoltok, mi történne, ha a Légierő egyszerűen nyilvánosságra hozná bizonyos „csészealj”-információk egész tömkelegét? Millió ember mindenfelé ugyanígy reagálna, mint ti. Ez kezdete lehetne egy össznépi pániknak, és a józan ész már nem tudna uralkodni. Ezért kap ugyan híreket a nyilvánosság a „repülő csészealjak” aktivitásairól, de rögtön következik rá egy visszavonás vagy egy ismert jelenségekre támaszkodó magyarázat. Minden ilyesfajta hírre ráraknak minden egyes alkalommal valamilyen csillapítót. Országunk történetében még sohasem kezelt hasonló módon híreket valamilyen hivatal, magánszemély vagy kormányszervezet. Az egész kép valósággal tisztán áll szemünk előtt.És mégis hova vezet ez, amíg a repülő „csészealjak” még nem szálldogálnak le kényelmesen udvarainkon? Nem csoda, hogy a jelenlegi politika addig elmegy, hogy egyetlen egy „csészealj”-tudósítást nem hoz nyilvánosságra.”

Már majdnem reggel lett, mire az izgalom végre annyira alábbhagyott, hogy ágyba mehettünk néhány órai alvásra. A következő napon az újságok cikkeket közöltek az észlelésekről. Sok ember figyelte meg az egész környéken a ritka „fényeket”. Ekkor hallucinációkról már egyáltalán nem volt szó. Közönséges földi fényekről sem. Végül is nem tudósít egy sereg ember izgatottan utcai lámpákról, fényszórósugarakról és hasonlókról. Milyen bugyuták tudunk néha lenni.De a beszámolók túlságosan szenzációsak voltak! Ezért kellett gyorsan ilyen vagy olyan módon csillapítókat alkalmazni. Szerencsére a “csészealj-szakértőknek” eszébe jutott,hogy a Föld ebben az időben egy meteorrajon halad keresztül.Három nappal később régi barátom, az időjárás-megfigyelő hozott egy hivatalos állásfoglalást. Ő vidáman magyarázta a fényeket egyszerű és egészen értelmes módon.Ezek természetes meteorok voltak, írta az újságokban. Hiszen mégiscsak vártunk meteorhullásokat, nemde?

Nos, mi mások lehettek a fények, mint meteorok? És a hivatalos helyek sohasem tévednek!A jó öreg Mr.White, az időjárás-előrejelző, Isten áldja meg őt! Én szeretem őt. Mindig is szerettem, annak ellenére, hogy a következő napra szóló előrejelzéseinél velem, vagy az itteni parasztokkal szemben mindig elvesztette a fogadást. Megéltem, hogy heteken keresztül minden nap mellétippelt, és a bekövetkezett időjárást egyszer sem mondta meg előre.Ez az idegesítő játék elhúzódott több éven keresztül. Ez a hibbant időjárás délcegen előrejelezhetetlen marad még a szakértő számára is. De ez az időjárás-felelős, aki olyan szégyentelenül elvesztette meccseit az időjárással, lelkiismeret-furdalás nélkül végére járt a repülő „csészealjaknak”.Mr.White vagy a sajtótitkára tehát megpróbálta megmagyarázni ezeket az átkozott„meteorokat” egy sor makacs individuumnak. Merthogy ugyanis ’véletlenül’ úgy adódott,hogy az ég azon az éjszakán felhős volt és párás; és ezek alatt a felhők alatt aztán 15 percen keresztül két titokzatos fény fogócskát játszott. Ezek nagy, kerek, fehér fények voltak, tüzes csóva nélkül, amilyenekkel tisztességes meteorok egyébként díszelegni szoktak.

Nos, Mr.White, akkor ezek az emberek, körülbelül egy tucatnyian, tehát vagy hamisítók voltak, vagy valami földönkívülit láttak, amit az Ön lapos magyarázatával nem lehet félremagyarázni.Milyen belső érzület volt elsősorban az, ami Önt arra késztette, hogy ezt a magyarázatot adja? Látta saját maga a jelenséget, és kutatta azt, mint azok a többiek? Vagy lehetséges lenne, hogy a bizonytalanság nyugtalanító érzései és azismeretlentől való félelem hajtották Önt erre? Ön egyszerűen annyira vágyott arra, hogy valaki mondja már ki, hogy a fények nem is voltak itt, hogy végül maga mondta ki!De elég a jóbarátunkból, az időjárás-felelősből!Máshol javult a „csészealjakról” meglévő általános ismeret. Az ’út szélesedéséhez’ új események segítettek be.

1953 decemberének vége felé a „csészealj”-tevékenységekről beszámolók százai jelentek meg. Nyilvánosságra került az a jelentős hír is, hogy Kanadában építettek egy „csészealj”-megfigyelő állomást. Ottawa mellett készült a létesítmény, „Project Magnet” néven. Főleg ufó-kereső állomásnak szánva komplikált,drága berendezéseket kapott, melyeknek az a célja, hogy gamma-sugarakat, mágneses ingadozásokat és súly- ill. mennyiségváltozásokat állapítson meg az atmoszférában. Ezek a műszerek tehát azonnal észlelni tudtak minden mágnesesen hajtott „csészealjat” közeledésükkor. Az ezzel megbízott mérnök, Wilbert B.Smith azt nyilatkozta, hogy ő úgy hiszi, hogy 95% a valószínűsége, hogy az ufó-k léteznek. Nyilatkozatait jól igazolt észlelések részleteinek hallatlan nagy tömegére alapozta.Ezenkívül Kanada ténylegesen fáradozott azon, hogy építsen egy sugárhajtású „repülő csészealjat”. Ismét egy lépés a helyes irányban! Lehetett hallani sok új vállalkozásról az Egyesült Államokban, de a legtöbb szigorúan titkos volt. Az egész világról áramló hírözönt azonban nem lehetett nem figyelembe venni.Nagy-Britannia hivatalosan elismerte a jelenségeket. A többi hír Ausztráliából, Új-Zélandról, Svédországból, Norvégiából, Franciaországból, Németországból, Brazíliából,Japánból, Dániából és sok más országból érkezett.Természetesen azonban még mindig meg voltak az egészen szívósak, akik még mindig vonakodtak attól, hogy ennek az évszázadnak a realitásait elismerjék.

Az ilyen utóbbi zavaró elemek közül egy egész sorral találkoztam a keleti államokba tett utazásom során. Ők hasztalanul törekedtek kétségbeesetten arra, hogy valljak színt a kommunizmus mellett, és hogy előadásaimat a politika szférájába húzzák le. Állandóan azt kérdezték tőlem kihívóan: „Igen, mit gondol, mi rossz a kommunizmusban?”Válaszom mindig ugyanaz volt: „Abban abszolút minden rossz. Egy szemernyi sem helyes benne. Az egyetlen jó az a képessége, hogy cselekvésre ébressze a Jó azon pozitív erőit, akik olyan gyakran alszanak. A kommunizmus a világban és az emberben lévő minden jónak és becsületesnek a tagadása. Az rabszolgává szeretné tenni az emberi szellemet. Részéről az ember beszűkítése tudatos és tervezett. Egy napon Armageddonkor rá fogunk találni erre a gyilkos elemre. Akkor aztán meg lesz hozva a döntés. Vagy Isten fog győzni, vagy a gonosz. A mi világunkban most minden lénynek véglegesen döntenie kell az egyik vagy a másik oldal mellett.Teljesen mindegy, hogy ez a harc milyen eredménnyel fog járni, a végén a Jó elem fog nagyobb életerőt felmutatni, és tovább fog élni a felfelé vezető úton.Ezzel szemben a negatív elemek halált és pusztulást fognak megélni, hogy egy ellenséges környezetben újra elölről kezdjenek mindent. Kinek-kinek olyan sorsa lesz,amilyen választása volt.

Röviddel 1954 újéve előtt elhagytuk New Jersey-t és elindultunk hosszú hazautazásunkra Los Angelesbe. Nyugodtan, kényelmesen utaztunk és örültünk a tájnak, ami annyira más volt, mint a mi örök tavaszunk Dél-Kaliforniában, és amelyik különösen a fiainknak tetszett. Carlsbad Caverns és El Paso között a kocsink lerobbant a sivatagban. Késő este volt, és sok kilométerre voltunk a legközelebbi várostól. Még emlékszem, hogy fázott Mabel, és leverten azt mondta: „Na, Orfi, most tényleg jól jönne egy kis segítség a te repülő „csészealjaidtól”.”Mosolyogtam azon a próbálkozásán, hogy szerencsétlen helyzetünket humorosan fogja fel. De a fiúk fürkészték az eget, mintha onnan akart volna jönni valami segítség számunkra. Én magam megtanultam, hogy az űrlátogatók sose keverik bele magukat földi helyzetekbe. Így nem is jelent meg egyetlen izzó korong sem, hogy szeretettel segítsen nekünk. Ezt kicsit később egy nagyon is földi teherautó tette meg, amelyik végülis bevontatott minket a következő városba. Ott felfedeztem, hogy eloldódott egy parányi kis vezeték és rövidzárlatot okozott az elektromos berendezésben.Meglehetősen ügyetlennek éreztem magamat, amikor arra gondoltam, hogy én ugyan nagyszerűen el tudtam magyarázni a repülő „csészealj”-akban működő végtelen elektromágneses erő elvét, de tökéletesen tanácstalan voltam, amikor egy egyszerű problémáról volt szó a saját kocsim áramkeltésében.Ez az élmény tisztán világossá tette számomra, hogy tényleg könnyen el tudnék veszni a világok között, ha nem maradnék mindkét lábammal szilárdan állva a földön, hisz egyelőre az az otthonom.

Amikor aztán ismét otthon voltunk Los Angelesben, az a kellemetlen érzésem volt, hogy végleg „kifekszem”. És nem tudtam, hogy kezdjek hozzá korábbi tevékenységem folytatásához. Az egész helyzetem meglehetősen reménytelennek és túl nehéznek látszott számomra ahhoz, hogy bármilyen sikerem lehessen.Azonban visszatértünk után egy pár nappal jött egy telefonhívás Dorothy Russel asszonytól Manhattan Beach-ből azzal a kérdéssel, hogy hajlandó lennék-e tartani egyelőadást az ő városában az előkelő Neptun-Klubban. Anélkül, hogy tudta volna, ő volt kiválasztva arra, hogy kisegítsen engem a mélypontról, és visszavezessen küldetésemhez. „Neptun-Klub”, gondoltam, amikor újra visszatettem a kagylót. Vajon a név több, mint véletlen volt?

Manhattan Beach-ben egy megtelt klubház közönsége előtt beszéltem. Az összejövetel egészen nagy siker lett. Az összes hallgató befogadóképes és lelkes volt.További előadások következtek a nyugati államok városaiban. A rendszeres, heti Hollywood Hotelbeli összejöveteleimet is újra beindítottam. Mindent egybevéve azt vettem észre, hogy a dolgok olyan jól fejlődtek tovább, ahogy csak remélhettem. Mabel néha unszolt: „Felejtsd már el, és menj vissza dolgozni a Lockheed-hoz!” De én tudtam,hogy ezt már soha nem tudnám megtenni. Teljesen mindegy, hogy mi jön, mindenkinek az űrbeli látogatókról akartam beszélni, aki csak hallani akarta.

fordította: Borosnyay Gábor – Forrás:Orfeo Angelucci:A repülő csészealjak titka – spiritufo.ditro.hu

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar