Holografikus rend és a szinkronicitás

A modem fizika nyomán keletkező világképek közül David Bohm holografikus rend elmélete kínálja a legjobb keretet a szinkronicitás megértéséhez.

Bohm radikálisan szakít a Descartes-féle felfogással, miszerint a világ nem egyéb, mint egy háromdimenziós térkép, amelyen tárgyakhoz és eseményekhez hozzárendeljük egy koordináta-rendszer egy és csak is egy pontját.

Ehelyett ő inkább hologramhoz hasonlítja a világegyetemet. Ez az alapjában véve holisztikus elképzelés megengedi függetlennek látszó, de egymással mégis kapcsolatban álló események létezését, amelyeket nem az okság elve fűz össze.

Hologramot holografikus lemez segítségével állíthatunk elő. Egy ilyen lemez a szokásos megvilágításnál alulexponált negatívhoz hasonlít, ha azonban különleges fényt bocsátunk rá, például lézerfényt, akkor, mintha ablakon keresztül látnánk, szemünk elé tárni a kép.

A hasonlat folytatható, hiszen mindegy, milyen szögből pillantunk ki az ablakon, ugyanaz a kép tárul elénk. Nincs másképp a holografikus lemezzel sem, mert bármely részét világítjuk is meg, az egész képet élvezhetjük.

Ennek az a magyarázata, hogy a lemez minden darabja tartalmazza – vagy Bohm megfogalmazásában: rejtetten magában hordozza – az egész képet.

A hologram teljessége tehát annyit tesz: a rész egyszerre egész is. Bohm elmélete minden további nélkül kiterjeszthető a kozmikus léptékre: az univerzum minden apró szeglete rejtetten magában hordozza az egész világmindenséget.

Ez az elképzelés csupán a tudományos berkekben megdöbbentő, valójában egyáltalán nem új, hiszen a misztikus költészet egyik visszatérő témája. Mahmud Shabistari szúfi misztikus így ír A misztériumok kertjében:

Tudd meg, tükör az egész világ, kicsitől a nagyig,
Minden porszemben száz nap tündököl.
Hasíts szét egy piciny vízcseppet,
S óceánok hömpölyögnek belőle…
Szembogarad rejti a mennyek országát.
Bár parányi a szív gabonaszeme,
Ott lakik az Úr mindkét világban.

Hologramok készítésekor a fényhullámok interferencia-mintázatait rögzítik a lemezen.

Ezzel a módszerrel rendkívül sok információt raktározhatunk el akár egyetlen lemezen is. Szemléltetésül képzeljünk el egy tavat. Ha a vízbe hajítunk néhány kavicsot, akkor körkörös hullámok indulnak a becsapódás helyétől, és minél több követ dobtunk be, annál bonyolultabb hullámminta keletkezik.

Ha azonban időben visszafelé játszanánk le a hullámok bonyolult egymásba fonódásának folyamatát, akkor eljutnánk addig a pontig, amikor a kövek a vízfelszínbe csapódtak.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kialakult hullámformák rejtetten magukban hordozzák a vízbe zuhant kövek kölcsönös helyzetét. Pontosan ez történik a hologramnál is, a különbség csupán annyi, hogy a vízhullámok helyett fényhullámokat találunk.

Ha a hologram ötletét a nagy léptékű világegyetemre alkalmazzuk, akkor a kozmoszt tekinthetjük egy hatalmas fénytónak, amelyben hullámok terjednek szét minden irányban, egymásba hatolnak, és mind bonyolultabb hullámformációkká alakulnak.

Ezek közül néhány rövid életű csupán, mások tovább fennmaradnak, de akadnak viszonylag tartós, mozgó alakzatok is. Bohm e bonyolult struktúrának a holomozgás nevet adta, s erre építette elméletét.

Rendszerint úgy tekintjük a világegyetemet, mondja Bohm, mint amelyben itt-ott szilárd objektumokat, atomokat, csillagokat találunk.

Többségük fényt és egyéb elektromágneses sugárzást (rádióhullámokat, gammahullámokat stb.) bocsát ki.

Azt képzeljük, hogy a szilárd testek az elsődlegesek, és a hatalmas, a világmindenséget kitöltő sugárzásóceán másodlagos csupán.

Bohm megfordítja a sorrendet, és azt állítja, a sugárzás az elsődleges valóság, a szilárd testek pedig a holomozgásból kiemelkedő, többé-kevésbé tartós hullámformációk.

Könnyen szemléltethetjük e nagyszabású elgondolást, ha hétköznapi életünkből veszünk egy példát. Egy kávézóban ülünk, és egy pohár ital van előttünk az asztalon.

Ekkor egy nagy teherautó dübörög el az utcán, amitől a csésze remegni kezd. Állóhullámoknak nevezett alakzatokat figyelhetünk meg a folyadék felszínén.

Ezek úgy keletkeznek, hogy a teherautó keltette rezgésektől apró hullámok támadnak, amelyek a csésze faláról visszaverődnek, és kölcsönhatásba lépnek szembejövő társaikkal.

Bohm szerint ennek mintájára alakulnak ki az elektromágneses hullámokból is a szilárd testek. Einstein az általános relativitáselméletben a
téridő-kontinuum, míg Bohm a mozgás tartós alakzatainak tekintette a tárgyakat.

Bohm reméli, a valóság efféle felfogásával sikerül egyesíteni a relativitáselméletet a kvantumelmélettel.

Bohm elméletében az univerzum két szintjét vagy rendjét különíthetjük el. Az explicit rend azonos a hétköznapi életünkből ismert anyagi világgal. A másik, az implicit rend pedig nem más, mint a már említett holomozgás.

Ennek mindig csak a felszínét látjuk, amint éppen pillanatról pillanatra kibontakozik az implicit rendből a térben és az időben. A tér és az idő a kibontakozás folyamatának két módusza vagy formája.

Szemléltetésül ismét elővehetjük a videojáték hasonlatunkat, amelyben az explicit rendnek a képernyő felel meg. Úgy tűnik, mintha a képernyőn látható figurák kölcsönhatásban állnának egymással, holott inkább arról van szó, hogy a számítógép működését tükrözik csupán.

Természetesen a számítógép működési feltételei, és a képernyőn zajló játék szabályai alapvetően eltérnek egymástól. Bohm modellje értelmében az implicit rendről sem mondhatunk semmit, ha csupán az explicit rend változó alakzatait figyeljük.

Hasonlóképpen a példánkban szereplő számítógép működéséről sem szereznénk tudomást, bármilyen sokáig tanulmányoznánk is a játék menetét.

Azzal, hogy Bohm bevezette az implicit rend fogalmát, és a világegyetemet hatalmas hologramként fogta fel, amelynek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy minden rész rejtetten magában hordozza az egészet, másodlagos lett a lokalitás kérdése. Hiszen ez csak az explicit rend sajátja, és egyáltalán semmi köze sincsen az implicit rendhez.

(Felhasznált irodalom: Alan Combs:Szinkronicitás/szerkesztette:Rejtélyek szigete)