Az író átka

Ősidők óta hiszik sokan, hogy az átok valós erő lehet. Állítólag sokféleképpen lehet hatni vele.

A modern tudomány képviselőit természetesen hidegen hagyja a dolog, a különféle “tényeket tisztelők” pedig általában éppen nem a tényekkel foglalkoznak. Ha ugyanis ezt tennék, megértenék: bizony számos olyan jól dokumentálható eset ismeretes, akár a huszadik századból is, amikor az átok hatott.

Az sem jó érv, ha azt mondják, az efféle praktikára csak primitív emberek vetemednek, és rendszerint ők hisznek benne. Valójában sokkal nagyobb és átfogóbb dologról lehet itt szó – gyanítjuk. A lelki ráhatásnak egyik-másik különleges példája igen elgondolkoztató. A hozzáértők szerint akkor fogan meg az átok, ha arról az áldozat is tud. A kígyó is akkor kapja el az ágon a madarat, ha úgymond “bűvölő tekintetét” rászegezi, és a madarat elhagyja az ereje, nem menekülhet.

Ilyen “kígyótekintet” lehet maga az a tudat, hogy átkot mondtak ránk. Azt is vélik, hogy annál hatásosabb az átok, minél fantáziadúsabb a kimondója.

Akiről most szó lesz, bizony nem nevezhető fantáziátlan embernek. Robert Graves, az ír-német származású “brit” író a harmincas-negyvenes években az ókorról írott könyveivel, regényeivel lett híres. Az, hogy egy író könyvét nem akarják kiadni, mindennapos eset.

Graves azonban, mint mindent, ezt is mélyen átélte. A fehér istennő című könyvére igen nagy súlyt fektetett, főművének tartotta, és 1946-tól kezdve, amikor elkészült, mindent elkövetett, hogy napvilágot lásson.

A szokásos kiadói hallani sem akartak róla. Nem tetszett nekik a mű, nem érették meg benne mindazt a fontosat és szépet, amit Graves beleírt (vagy hitte, hogy beleírt). Az írót ez módfelett bosszantotta, és sajátos átkot szórt a kiadóra.

Graves rengeteget olvasott az ókorról, és nyilván volt némi fogalma arról, miképpen átkozták meg egymást az ókorban az ellenségek. Tisztában volt azzal, hogy hinni kell a dologban, és erősen bele kell itatni az ellenfél tudatába is azt a tényt, hogy megátkozták.

És lám, sikerrel járt! Az átok hatott. Az első kiadót, aki nem vállalta a könyv megjelentetését, hamarosan szívroham vitte el. Graves maga is megrendült kissé az eseménytől, és igyekezett – önmagát mentegetve – úgy tenni, mintha mindez csak véletlen lett volna. A fehér istennőt elvitte egy másik kiadóhoz, és türelmesen várta a választ.

Amikor az is nemet mondott, az íróban újra “felment a pumpa”, és válogatott átkot szórt a férfira. Szégyenletes halált jósolt neki a személyzete előtt, valósággal fröcsögött a gyűlölettől. Olyan szenvedélyesen adta elő a halált jósoló-követelő átkát, hogy aki hallotta, beleremegett.

A kiadó nem sokkal később öngyilkos lett. A háza kertjében akasztotta fel magát – női alsóneműkben… Ez persze más megpróbáltatásra is utal az illető életében, mindazonáltal nem mond ellent az átoklogikának. Graves szégyenletes halált kívánt neki, tanúk előtt, és az be is következett.

A második esemény már Gravesnek is sok volt. Felfogta, hogy ezzel már-már a fekete mágia felé halad, ami köztudottan negatív erő, és csak negatív személyiségek használják. Vagy azzá válnak, akik erre vetemednek.

Fordított hát a dolgon. Amikor a kéziratot elvitte a harmadik kiadóhoz, “antiátkot” jósolt. Azt kérte az ismeretlen erőktől, hogy az a kiadó, aki végre megjelenteti a művet, járjon nagyon jól. Mégpedig közvetlenül azután, hogy végre kiadja A fehér istennőt.

A harmadik kiadót történetesen T. S. Eliotnak hívták. Kiadta a könyvet, és még abban az évben mellére tüzték a brit királyi ház magas irodalmi kitüntetését, két évvel később pedig elnyerte az irodalmi Nobel-díjat!

Graves soha többé nem kísérletezett az átokkal. Amikor később erről kérdezték, rejtélyesen mosolygott: “Önök csak beszéljenek a véletlenek sorozatáról. Én tudom, amit tudok.”

Hirdetés