Az ember két élete

Ha ma körbenézünk bármelyik forgalmasabb utcán, azt találjuk, hogy szinte kifogástalan külsővel szebbnél  szebb emberek vonulnak fel és alá a sűrű tömegekkel.

Mindenki törekszik a lehető legjobban ‘kinézni’, és a megjelenés, a külső mágikus illúziójával szinte mámoros varázslatban tartja a legtöbb embert.

Testépítés, szolárium, divatos öltözet, tetszetős viselkedés. Mindenki a ‘tökéletességre’ törekszik, és első látásra szinte  semmi sem hiányzik: a tökéletes megjelenés, divatos öltözet és a napi sztárpletykák kurrens történései.

Boldog  vagy, a másikban látod életed hiányzó felét – fehérített fogak, edzőteremben edzett izmok. A „boldogság” csak úgy repíti a történéseket, míg egyszer csak el nem illan a  biokémiai illúzió, és hirtelen, teljesen nem várt módon üresnek és öncélúnak tűnik az egész. Vajon miért? Mi az,  ami hiányzik?

A régiek szerint az élet két síkon zajlik: van egy külső tér, az úgynevezett exo-terrae, ahol az életesemények történései, az élet mindennapos dolgai esnek meg velünk, ahol az élet puszta történés, lefutás. És van egy benső  tér, a lelki élet világa, az úgynevezett ezo-terrae, ahol az élet valódi történései, valódi lenyomatai keletkeznek.

Úgy vélem, mindenki tudja és érzi jól, hogy akárhány dolog is essen meg vele a világban, valójában nagyon kevés az a ‘történés’, ami valóban számít, ami valódi nyomot hagy az emberen. A külső térben az élet valóban nem egyéb, mint ‘tört-én-elem’. Csupa-csupa apró történésdarabka, amelynek valódi súlya igen csekély.

Az egyiptomi halottaskönyv szerint, amikor valaki a túlvilágra távozik, szívét az igazság mérlegére helyezik, hogy megmérjék cselekedeteinek súlyát. És ha szíve könnyűnek találtatik, a túlvilági démonok ugrásra készen állnak, hogy felfalják nyomorult életét. Az életnek éppen ezért az ezoterikus tanítások szerint egyetlen értelme van: az igazság fényében súlyossá tenni azt.

Ezt a szíve mélyén minden ember érzi. Érzi, amikor hivatást, majd munkahelyet választ, amikor átéli az első vagy a sokadik szerelmet, vagy pusztán, amikor egy másik ember szemébe néz. Érzi és tudja, hogy mindennek súlya van… ezért kapja el oly hirtelen mindenki a tekintetét, amikor egy magánál mélyebb szempár tükrébe pillant.

Ha ma a világba tekintünk, azt találjuk, hogy a legtöbb ember teljesen tanácstalan, és még csak az irányt sem ismeri, amikor gondolatai arra terelődnek, hogy mélyebb ‘értelmet’ keressen létezésének.

Mert nem tudja, merre rejtezik a mélység, amely felé fordulnia kell minden embernek. „Az életet kellő súllyal élni” azt jelenti, hogy az életnek az egyént meghaladó valódi rendeltetése és célja lehet. És ezt a célt és értelmet szükségszerűen nem egy külső forrásból kel származtatnunk, hanem – mint több keleti vallásfilozófia állítja – saját magunk is rendelhetjük életünkhöz.

Ennek ellenére még mindig csak nagyon kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy életüket a benső világ megismerésén keresztül, a helyes súlypontok megtalálásával a megfelelő kerékvágásba tereljék. És ez így is volt, amióta világ a világ. Ezért kevesek birtoka az ezoterikus gondolkodás.

Amikor egy másik ember szemébe nézel, ösztönösen megérzed, milyen mélység lakozik benne. Mi rejtezik a csinos mosoly, az elegáns öltözék és az intelligens szavak mögött. Milyen titok rejtezik a külső formák álruhája mögött. A másik hová és meddig jutott a lélek titkainak feltárásában. A mélységet pedig ösztönösen érezzük és vonzódunk hozzá. Mert a mélység az, ami igazán megérint, ami megihlet, aminek számunkra súlya van. Végső soron ezoterikus gondolkodónak lenni nem jelent egyebet, mint arra törekedni, hogy az életet benső értékeink feltárásával, azok mentén a leghívebben éljük.

Az ezoterikus út onnan indul, hogy az ember elhatározásra jut: benső életét kész feltárni és megismerni. Az út sokféle ösvényen át vezethet: a pszichológia, a filozófia, a vallás, a tudomány, végső soron az önismeret ösvényein át. Az út végül így is, úgy is az “énség” megismerésén messze túl vezet, ahol ott lakozik az emberben egy sokkal mélyebb, elzárt világ, amely az egyéniség meghaladásán keresztül a kollektív tudatosság, a valódi értelemben vett önmeghaladás, a transzcendencia irányába vezet. Ebben az egyénfeletti világban pedig ott rejtezik az egész emberiség ősbölcsessége, mindentudása, rejtett kincse. Aki pedig rátalál ezen benső világra, és minden bölcsességének titkos aranyára – mint mondják -, a halhatatlanságot és a tejességet nyeri el. 

Ezért talán, mikor majd jártadban keltedben az utcán sétálva, félelem nélkül elkapod az emberek tekintetét, figyelj bensődre. Mit jelez? Érzed-e a másikban a mélység érintését? Ha a pillantás igéző, mámoros és teljes, ne habozz bátran megszólítani a másikat, mert valódi társra leltél. A rejtett benső világ közös élménye az, amely benneteket összeköt, és amelyre bármit is érdemes építeni. Amit nyerhetsz: emberi vágyad megnyugvást szomjazó örök keresésének elnyugvása, hazatérése. Mert VAN valódi révbe érés, és VAN valódi hazatérés, de csak annak, aki útra kél. Indulj hát…

A szabadság vándorai

„Szökünk a sötétség elől falakon átrohanunk, ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai. Nem tudjuk még, mi hajt, a boldogság vagy a keserűség – az egyik biztos hív, a másik biztos, hogy eltaszít rég – ezért menni kell. Addig, míg így van. Azt sem tudjuk még, hogy meddig tart ez az utazás. Meddig száll velünk a cél felé ez a vitorlás – addig is menni kell. Azt hiszem, hosszú az út…”
(Demjén Ferenc – Menyhárt János)

Egy antik görög filozófus, Anaximandrosz szerint minden keletkezés ősforrása maga a határtalanság, a korlátlan lét, az „apeiron” és mi mindnyájan innen érkeztünk. Ezért az ember egész létezése alatt ezt a korlátlan szabadságot, a határtalanságot, az egészséget, a teljességet keresi, hiszen ezt őrzi, hordozza, keresi magában. És ezért lázadunk minden korlátozó tényező és létező ellen. Talán furcsának hangzik, de az örök lázadás tárgya metafizikai értelemben maga az élet. Az élet, amely a tiszta léthez képest egy degradált létforma: nem teljes, nem egész.

Lázadni kell!

A maga módján minden ember lázad. Mindenki érzi a lét hiányát, amit az élet képtelen betölteni, akármennyire is teljes legyen a maga egészében. A tiszta, korlátlan létezés iránti vágy, a ‘létszomj’ hajt mindenkit. Nem az élet, hanem a létezés iránti vágy. Platón szerint az élet előtti korlátlan lét, a pré-exisztencia emlékét őrzi mindenki magában. Ez a metafizikai emlékezés az a lélekben hordozott elragadtatott állapot, az a benső hajtóerő, amely egyre csak hajt bennünket valami felé, aminek a tárgyát nem ismerjük.

De él bennünk az erre való visszaemlékezés, az anamnézisz. Emlékszünk valami teljesebb állapotra, ami megragadhatatlan módon – bármennyire is teljes életet élünk – mégis a hiány érzetét kelti. Ez a hiány, a szterészisz hajt minket egyre és egyre, és bármennyire is irányuljon magára az életre, és jelentkezzen egyszerű degradált módon az életéhség formájában, mögötte mindig a metafizikai teljesség vágya rejtezik.

A sivár élettől és a tartalmatlan, üres ‘életformáktól’ mindenki viszolyog a lelke legmélyén. A viszolygás az a sajátos lelki állapot, ahol a bennünk rejlő fensőbbrendű én sejti, hogy létformája szűkös eredeti természetéhez képest. Platón elhíresült mondása: „szórna széma”, azaz „a test börtön”, ezt az érzést fejezi ki. Bármire is tegye fel valaki az életét, bármit is valósítson meg valaki az élet színpadán, ez valóban csak színjáték marad. Ugyanezt a felismerést mondja ki édes-keserűen Shakespeare Ahogy tetszik című művében:

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.”

Itt csak külső szerepek, maszkok, álarcok vannak. Perszónák. Szerepszemélyiségek. így minden ember érzi, ha külső szerepet is vállal, a külső önmegvalósítási formák mindig irányvesztéshez, céltévesztéshez vezetnek. Ezért érzi a lázadás szükségét minden ember, és lázad élete során százszor és százszor, ezer meg ezer dolog ellen!

Az igazi értelemben vett lázadás, revolutio. Ez a latin szó, amely ma már inkább forradalmat jelent, a megfordulás jelentéstartalmait hordozza. Ahhoz, hogy ez a befelé fordulás megtörténhessen, valóban hátat kell fordítani a külső világ jelenségeinek. Hadat kell üzenni a külső világnak, szembe kell szállni a kinti világ keltette hamis illúziókkal, hogy a benső világosság felragyoghasson. Az iszlám tanítása jól ismeri a léleknek ezt a harcát.

Dzsihádnak, küzdelemnek nevezi, szent háborúnak. Ez a lélek harca Istenért. Nem valami ellen, valamiért. A lélek küzdelme ez saját magával, a külső vágyaktól való megszabadulásért, a magasabb rendű szellemi felébredésért. És ez a lázadás egyetlen alfája és ómegája. Van, akinek ez a benső harc egy életen át tart; van, akinek mindez egyetlen, mindent beragyogó és mindent megvilágosító pillanat. És van, akinek életeken átívelő, átvezető hosszú-hosszú utazás. De mindenkinek a végső sorsa EZ. A szellemi felébredés. S a megannyi spirituális hagyomány tanítása szerint egyszer révbe érünk mindnyájan, és akkor véget ér az örök lázadás Isten és önmagunk világa ellen.

Kinek mikor.

A fölnőttek bolygója

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: (…) »Ime a bizonyosság arról, hogy a kisherceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyosság rá, hogy létezik« – ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: »A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó « – ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Egy távoli kisbolygó égi küldönce

A bennünket körülölelő világ a fölnőttek társadalma. Olyan emberek szőtték látszatát körénk, akik csak „komoly dolgokkal” foglalkoznak, akik a fontoskodó kivagyiság álruháját viselik álarcul mindennap. A cifra hoppmesterverseny játszóterén csupa-csupa embergyerek rohangál, megpróbálva folyamatosan túlkiabálni játszótársait.

Mostanában sokat töprengtem azon, mit jelent a fölnőttség. Kis herceg, örök barátom kíséretében újralátogattam a fölnőtt viselkedés archetípusos bolygóbirodalmait: az uralkodás vágy, a hiúság, az iszákosság, a fontoskodó üzletemberség, az értelmetlen parancskövető lámpagyújtogatóság, a papírízű szobatudósság és hetedikként a mi saját komolyságunk emberi bolygóját. Ahogyan a kis herceggel bolygóról bolygóra utaztam, egyfajta fordított dantei pokoljárásra eszméltem ebben az utazásban, ahol a gyermeki ártatlan emelkedettség tiszta szívű magaslatából az egyre silányabb emberi játszmák létbirodalmába jut ez az égi küldönc.

Eric Berne, a játszmaelmélet atyja, a tranzakcióanalízis nyomdokain járva arra ismert rá, hogy a fölnőtt emberek közötti kommunikációs helyzetek 90%-át burkolt, fel nem ismert automatizmusok irányítják. Sőt mi több, a fölnőtt viselkedés java része ösztönösen másolt magatartásforma, amely nélkülöz mindenféle tudatosságot, egyszerű „magnószalag”, amely visszajátssza a korábban rögzített fordulatokat. „- Szia, hogy vagy? – Köszönöm jól.” Ez az aprócska ‘játszma’ például a fölnőtt társas érintkezés egyik semmitmondó alaptétele. A Thomas Gordon-féle tranzakcióanalitikus modell pedig arra mutat rá, hogy az átlagfölnőtt tudatában három ilyen automatikus géphang beszél, amely az egyes kommunikációs helyzetekben meghatározza a személy ‘énállapotát’, azt a módot, ahogy egy szituációban viselkedik és beszél: a gyermeki, a szülői és a fölnőtt üzemmódok.

Míg ez a modell, és Beme is a tárgyilagos, objektív, tényértékelő, önmérséklendő, komoly, „fölnőtt” állapotot preferálja
mint a hiteles autentikus kommunikáció formáját, én bevallom, kicsit bizonytalanabb vagyok ebben.

Saint-Exupéryvel karöltve magam is bátran mondhatom, hogy „sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.” Sőt, határozottan merem állítani, hogy a fölnőttség súlyos fogyaték. Pszichopatológia, amely a méltán megszenvedett komoly magányosság és meg nem értettség pöffeszkedő gombavilágába taszítja kevélyen dagadó fölnőtt öntudatunkat. Hány és hány ember életét láttam már zátonyra futni a „komolyság” emberi játszmájának dölyfös birodalmában. –

Tarr Bence László: Az örökélet forrása

Hirdetés