Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Atlantiszi elődeink 4.rész

img

A harmadik rész folytatása…

A teozófiai írásokban az atlantisziak első alfaját rmoahaloknak nevezik. Emlékezőképességük főleg az élénk érzéki benyomásokra irányult. A szín, amit szemükkel láttak, a hang, amit fülükkel hallottak, utána még sokáig hatott a lelkükben.

Ez abban jutott kifejezésre, hogy a rmoahalokban olyan érzések bontakoztak ki, amelyeket a lemúriaiak még nem ismertek. Ilyen volt például a ragaszkodás ahhoz, amit a múltban átéltek.

Az emlékezőképesség kifejlődéséhez kapcsolódott a beszéd kialakulása. Amíg az ember nem őrizte meg a múltat, addig az átélteknek a szóban való közlése sem volt lehetséges.

S minthogy a lemúriai kor végén megjelentek az emlékezőképesség első kezdeményei, ugyanakkor kezdetét vehette annak a képességnek a kibontakozása is, hogy a látottakat és hallottakat megnevezzék.

Egy bizonyos dologhoz kapcsolt névvel csak olyan ember tud valamit kezdeni, akinek emlékezőképessége van. Így aztán az atlantiszi kor volt az, amikor a beszéd kifejlődött, s általa jött létre a kötelék az emberi lélek és az emberen kívül lévő dolgok között.

Az ember létrehozta belsejében a hangos szót, ami a külvilág tárgyaihoz tartozott. De ember és ember között is új kötelék jött létre a beszéd útján való közlés révén. Bár a rmoahaloknál mindez még “ifjú” formájában volt csak meg, mégis mélységesen megkülönböztette őket lemúriai őseiktől.

Az első atlantisziak lelki erejében volt még valami a természeti erőkből. Ezek az emberek még közelebbi rokonságban álltak az őket körülvevő természet lényeivel, mint utódaik.

Lelkierőik inkább voltak még természetiek, mint a mai emberéi. Ezért az a szó, amit kimondtak, szinte a természet erejével hatott. Nemcsak megnevezték a dolgokat, hanem szavukban hatalom is volt a dolgok és embertársaik felett.

A rmoahalok szavának nemcsak jelentése, hanem ereje is volt. Ha a szavak varázserejéről beszélünk, akkor olyasmire utalunk, ami az akkori emberek számára sokkal inkább valóság volt, mint a jelenkor számára.

Ha a rmoahal egy szót kimondott, akkor az a szó ugyanolyan erőt hívott létre, mint maga a tárgy, amelyet megjelölt. Ezen alapult, hogy a szavaknak ezekben az időkben gyógyító ereje volt, hogy elő tudták segíteni a növények növekedését, meg tudták fékezni a dühöngő állatot, és több ehhez hasonló hatást tudtak elérni.

A szavak ereje azonban az atlantisziak későbbi alfajainál egyre fogyott. Azt mondhatnánk, hogy természet adta erőbőségük lassanként veszendőbe ment. A rmoahalok ezt az erőbőséget teljességgel a hatalmas természet adományának érezték, ezért nem csoda, hogy a természethez való viszonyuknak vallásos jellege volt.

Különösen a beszéd volt számukra szent. Teljes lehetetlenségnek tartották volna, hogy visszaéljenek például bizonyos különös erejű hangokkal. Minden ember érezte, hogy az ilyen visszaélés óriási bajt hozna rá. Az ilyen szavak varázsa az ellenkező végletbe csapott volna át: ami áldást hozott, ha helyesen használták, az vétkes felhasználás esetén a vétkező pusztulását okozta volna.

Bizonyos fokú érzelmi ártatlanságukban a rmoahalok hatalmukat nem annyira önmaguknak, mint a bennük működő isteni természetnek tulajdonították.

Másképp volt ez már a második alfajnál (az úgynevezett tlavatli népeknél). Ennél a fajnál az emberek elkezdték érezni személyes értéküket. Megjelent náluk a becsvágy, ami a rmoahaloknál még ismeretlen tulajdonság volt. Az emlékezést bizonyos értelemben átvitték az együttélésre vonatkozó felfogásukba.

Aki bizonyos tettekre tekinthetett vissza, az elismerést követelt érte embertársaitól. azt kívánta, hogy tetteit emlékezetükben megtartsák. A tettekre való emlékezésen alapult az is, hogy az emberek összefüggő csoportjai egyes embereket vezetőjükké választottak.

Kialakult egy bizonyos fajta királyi méltóság. Ezt az elismerést még a halálon túl is megőrizték. Kifejlődött az emlékezet, az emlékezés az ősökre vagy azokra, akik életükben erre érdemeket szereztek. ebből egyes törzseknél kialakult a halottak vallásos tiszteletének bizonyos fajtája, az ősök kultusza.

Ez még a jóval későbbi időkben is tovább élt és a legkülönfélébb formákat vette fel. A rmoahaloknál az ember tulajdonképpen csak annyit ért, amennyire erejénél fogva egy adott pillanatban érvényt tudott szerezni magának. Ha akkor valaki azt akarta, hogy elismerjék azért, amit korábban tett, akkor új tettekkel kellett megmutatnia, hogy megvan még a régi ereje.

Úgyszólván új tettekkel kellett a régieket az emberek emlékezetébe idézni. A megtett dolog önmagában véve még nem ért semmit. Csak a második alfaj ment olyan messzire egy ember személyes megítélésénél, hogy már a múltját is tekintetbe vette.

folyt. köv.

A cikk Rudolf Steiner:Az Akasha krónikából című műve alapján készült

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar