Atlantisz – A kollektív emlékezés ereje 1.rész

H. G. Wells, aki semleges álláspontot képviselt Atlantisz létezésének kérdéskörében, megjegyzi:

“A neveknek mágikus erejük van, s a legmágikusabb minden mágikus szó között, az Atlantisz, … amely mintha ennek az elveszett kultúrának víziójaként érintené a legtitkosabb módon a lelkünket.”

Ezt az értékelést napjaink világának pszichéjére is jól lehet alkalmazni, pontosan úgy, mint annak a népességnek az esetén, amelyik túlélte a vízözönt és folyamatosan fenntartotta az őt megelőző világ legendáját.

A két szemlélet közötti különbség az, hogy a távoli múltban, amikor még nem létezett könyvnyomtatás és csak nagyon gyér földrajzi ismeretekkel rendelkeztek, igen könnyen elfogadták az emberek a legendákat, szemben a mi modern világunkkal, amelyben sem a könyvek, sem a kommunikáció, sem az általános földrajzi ismeretek nem mondhatók alapvetően hiányosaknak.

És mégis, ez a komputerizált tudás és a mai tudományos gyakorlat, a mi modern világunkat közvetve ugyan és csaknem véletlenül, de az Atlantiszra fókuszálta, s ez a tény az utóbbi 20-30 során több anyaggal szolgált a korszakos legendához, mint a szigetkontinens eltűnése óta keletkezett összes elmélet, értelmezés és felfedezés.

Az Atlanti-óceánt övező területek népeinek körében számos formája él egy elsüllyedt kontinens emlékének. A jelenlegi ír, brit, skandináv, spanyol, portugál és észak-afrikai területeken élő népek között általánosan jelen van a nyugati lakóföld vagy paradicsom mítoszaként.

Atlantisz

De a túlsó oldalon  az északkeleti és közép-amerikai indián törzsek is úgy tartják számon, mint szülőföldjüket és mint a civilizáció forrását. A legenda formája ott vált mind precízebbé, ahol írásos feljegyzések születtek, így Egyiptomban, Föníciában, Karthágóban, Görögországban – és a görögökön keresztül Rómában – a maja birodalomban – Yucatánban és nem utolsósorban Indiában.

Heinrich Schliemann (1822-1890) a világhírű német amatőr régész, aki számos fontos felfedezéssel gazdagította az archeológiát és akit mindaddig, amíg be nem bizonyította, hogy az addig legendaként számon tartott Trója város valóságosan is létezett, álmodozónak és bolondnak tartottak és aki egyszerűen elég mélyre ásott egy, a hagyomány szerint a város helyéül szolgáló területen – azt állította, hogy a XIX. század közepén, amikor Szentpéterváron tartózkodott, az Ermitázsban (Oroszország legnagyobb és leghíresebb múzeuma) személyesen megvizsgált két egyiptomi papiruszt, amelyek egyikén a következőket olvasta:

 “A fáraó egy expedíciót küldött nyugatra felkutatni Atlantisz földjének a nyomait, a földét, ahonnan 3500 esztendővel ezelőtt az egyiptomiak ősei érkeztek magukkal hozván szülőföldjük minden bölcsességét.”

Schliemann szerint a kutatás öt évig tartott, de semmilyen nyomát nem lelték az elveszett földnek.

Más egyiptomi források, amelyek valószínűleg szintén Atlantisz sorsáról szólnak, a londoni British Museum-ban találhatók. Ezek egyike egy roppant kataklizmáról szól, amely évezredekkel korábban történt. Mivel az ősi feljegyzések pusztulása oly teljes volt, nem tudjuk pl., hogy hány Atlantisz-beszámolót tartalmaztak Karthágó és Fönícia archívumai, illetve Libanon föníciai városai, mint ahogy azt sem, hogy voltak-e Héraklész oszlopain áthajózó és az egykori atlanti-óceáni földnek a nyomait kereső karthágói expedíciók?

hajok

Tudjuk azonban, hogy a karthágóiak otthonosan vitorláztak az Atlanti-óceánon hogy kereskedelmi céllal új piacokat keressenek és hódítsanak meg. Az ősi és középkori térképek számos szigetet ábrázoltak, köztük a legendás “Szerencsés” (Fortunate) Szigeteket is, valamint a még nagyobb, de távolabbi Antillát, amelyet ismertek a karthágóiak, s miután legyőzték pun vetélytársaikat, a rómaiak is tudomást szereztek róluk.

A VIII. században állítólag a Portugáliát ért arab invázió során nyolc püspök híveivel együtt az Atlantisz maradványainak tekintett szigetekre menekült hajókkal, messze a nyílt óceánra.

Az arab hajósok beszámolói szerint honfitársaik gyakran hajóztak ki az óceánra és következetesen kutattak a “boldog” sziget legendája után, ám meglehet, hogy az elmenekült püspököket és “nyájaikat” keresték, de csak sikertelen vállalkozásokról tudtak visszatérésük alkalmával beszámolni.