A tűz urai

Az egész világon, minden kontinensen, mindenfajta társadalomban élnek “tűzálló” emberek. Honnan ered ez a képesség? Mit jelent azoknak, akik ezeket az elképesztő rituálékat végzik?

Sok más nyugatihoz hasonlóan George Sandwith is lenyűgözve nézte a “tűzönjárás” ceremóniáit, amikor a brit kormány megbízásából mérnökként dolgozott, Suván, a Fidzsi-szigetek egyikén. A számos hindu szekta egyikének helybéli követői vörösen izzó parázson sétáltak (amit 9-12 méteres sávban terítettek szét), hogy így dicsőítsék a helyi isteneket.

Az 1950-es években – nyugdíjba vonulása után – Sandwith írt egy könyvet The Miracle Hunters (A csodavadászok) címmel, amelyben részletesen leírta a látottakat. Ugyancsak feljegyezte egy másik európai, egy bankár reakcióját, aki először látta a jelenséget:

“Nagyon kelletlenül ismerte el, hogy a résztvevők igazi tűzön jártak; csak az győzte meg, amikor rádobott valamit a parázsszőnyegre és az rögtön lángra lobbant, de így is azon a véleményen volt, hogy a kormánynak ezt azonnal be kellene tiltania!

Amikor megkérdeztem, miért, dühösen azt válaszolta, hogy ez nem egyezik a modern tudomány felfedezéseivel. Amikor azt találtam mondani, hogy valami értékeset is meg lehetne tudni a tűzön járóktól, annyira feldühödött, hogy sarkon fordult és faképnél hagyott.”

A bankár “racionalista” hozzáállása érthető, ugyanezt a nézetet vallotta a tudományos világ is több mint négy évszázadon keresztül.

Hirdetés

A “tűz mestersége” néha olyan primitív társadalmakban is felbukkan, amelyeknek nincsenek ilyen ezoterikus hagyományaik, és ezekben az esetekben a “mestert” rosszallással szemlélik.

A néhai Frank Clements – újságíró és farmer, majd az 1950-es években Salisbury polgármestere – beszámol egy elszigetelt esetről, amit az akkori Dél-Rhodesiában, a sona törzsnél látott. Miután kísérőjével, egy állatorvossal együtt megvizsgálták a törzs állatállományát, meghívták őket ebédre. Utána körülülték a tábortüzet és Clements Zippo öngyújtójával cigarettára gyújtott. Így írta le az esetet:

“Az öngyújtó régi volt és egy kicsit túl is volt töltve, ezért szerintem a lángja látványosnak  tűnhetett a törzs azon tagjai – főleg a gyerekek – számára, akik nem ismerték az öngyújtót.

Ám a törzs egyik örege is ott volt, aki láthatóan nemtetszéssel viseltetett irántunk. Mintha csak meg akarná mutatni, hogy ő mire képes, kivett egy égő faágat a tűzből, és a szürke szakállal borított arca elé tartva, nyalogatni kezdte a lángot, ami elborította az arcát és orrát is. Aztán tüntetően a kezei között oltotta el a lángot, majd megvetően horkantott egyet felénk és eldobta a fadarabot. Nem látszott rajta semmiféle sérülés, sőt még a szakálla sem pörkölődött meg.”

Érdekes, hogy a sona törzs mezőgazdasággal foglalkozó nép, és tradícióikban semmi nyoma sincs a “tűz mesterségének” – nem úgy, mint a Kongó területén élő egyes népeknek, amelyek fémmegmunkálással foglalkoznak, ezért bonyolult tűzrituálékat és beavatási szertartásokat végeznek.

A sona törzsbeli “tűzevő” csodabogárnak tűnt saját népe között; tudását vagy egy arra vándorló “szakértőtől” tanulta, vagy pedig ezzel a különös képességgel született.